Amikor a dr. Képíró Sándor elleni büntetőperben elhangzottak a perbeszédek, megkértem dr. Zétényi Zsoltot – a vádlott jogi képviselőjét -, hogy még az ítélethirdetés előtt adjon nyilatkozatot lapunknak (a bíróság július 18-án, hétfőn hirdeti ki az ítéletet). Az ügyvéd úr készségesen tett eleget a kérésnek. Másfél héttel az ítélethirdetés napja előtt lakásán kerestem fel dr. Zétényi Zsoltot, akivel közel három órán keresztül beszélgettünk Képíró Sándor ügyéről, a per tanulságairól és hátteréről.
Efraim Zuroff, a Simon Wiesenthal Központ jeruzsálemi irodájának a vezetője, 2006-ban jelentette be, hogy dr. Képíró Sándor személyében újabb állítólagos háborús bűnösre bukkant. A bejelentés óta igyekeztem nyomon követni az „ügyet”, elolvastam minden fellelhető híradást, a nácivadász nyilatkozatait, s természetesen a Zétényi Zsolttal készült interjúkat is. Amikor megtörtént a vádemelés, az újvidéki razziával kapcsolatos szakirodalom fontosabb darabjait is (újra) átböngésztem, elolvastam a megfelelő jogszabályokat, s mindezen ismeretek birtokában követtem nyomon az egykori csendőrtiszt büntetőperét a Fő utcai épület tárgyalótermében. Az ítélethirdetés előtt azért kerestem meg dr. Zétényi Zsoltot, mert a perbeli bizonyítási eljárás után ugyanaz az érzés uralkodott bennem, mint a per kezdete előtt: a Képíró Sándor elleni vád teljességgel megalapozatlan. Arra gondoltam, hogy a laikus szemlélő benyomásait a képzett jogász – a vádlott védője – véleményével, érveivel szembesítem.
Az ügyvéd úr dolgozószobájába betoppanó látogatót először a rengeteg könyv látványa ragadja meg. A belvárosi lakás belmagassága nem csekély, a könyvespolcok méretét próbálom megsaccolni: vajon a legfelül tornyosuló könyvek eléréséhez mekkora létra kell?
Miután elhelyezkedtünk a fotelokban, előkészítem a magnót, a mikrofont, majd a jegyzeteket, kérdéseket tartalmazó listámra pillantok. Elhatároztam, hogy provokatív kérdésekkel indítom a beszélgetést, ezt a szándékomat közlöm is az ügyvéd úrral, aki egyetértően bólint.
Elmesélem Zétényi Zsoltnak, hogy a Hárec című izraeli napilap honlapján 2011. május 13-án jelent meg Efraim Zuroff Keserédes győzelem című – a Képíró-perrel kapcsolatos – írása, amelyben őt is jellemezte. Kétszer is felolvasom a következő mondatot: „A jobboldali politikai körök prominens alakja, Zétényi Zsolt ügyvéd legalább egy alkalommal becsmérlően beszélt ’a zsidók’-ról, és világossá tette, hogy számára Képíró védelme – misszió.” Megjegyzem, hogy a cikkben idézőjelben szerepel „a zsidók” kitétel, tehát bizonyára valami kitüntetően általános zsidózásra gondolt a nácivadász. Hol és mikor beszélt Ön becsmérlően a zsidókról, mert ilyesminek nem találtam nyomát a sajtóban – kérdezem az ügyvéd úrtól.
Zétényi Zsolt röviden válaszol: „Nem tudok róla, hogy becsmérlően beszéltem volna a zsidókról.” Én lépnék is tovább, belekezdek a következő – szintén egy hasonló idézetre vonatkozó – kérdésbe, de az ügyvéd úr folytatja a válaszát.
„A ’legalább egy alkalommal’ kifejezés eléggé rosszindulatú” – mondja Zétényi Zsolt -, „mert a zsidókról elég egy alkalommal nem megfelelő módon beszélni ahhoz, hogy az illető bizonyos körök számára teljes mértékben szalonképtelenné váljék. Egyébként véleményszabadság van, s én nem tartom botránynak, ha valakinek nincsen jó véleménye a zsidókról. Nem tartom magamat ilyen követelményrendszer rabjának, miért ne lehetne akár zsidókról, akár másokról bármilyen véleményem. Zuroff úrnak persze meg kellene mondania, mit hallott tőlem, mert ez így általánosító kijelentés. Ami Képíró Sándor védelmét illeti, én ezt soha nem mitizáltam. Képírót ártatlan embernek tartom, akinek a személyét, személyiségét nagyon súlyosan megsértették. Ő tehát sokszorosan védelemre szorul éppen a vele kapcsolatos előítéletek és téveszmék miatt, mert a minden embert megillető méltányosság és igazságos megítélés vele szemben nem érvényesült. Képíró Sándor diszkriminált személy, akinek a védelmét ügyvédi kötelességemnek tartom az emberi méltóságról alkotott általános felfogás miatt, valamint azért, mert ártatlan az ellene felhozott vádakban. A nácivadász akcióját se jónak, se helyesnek, se célravezetőnek, se szükségesnek, se erkölcsösnek nem tartom. Ezt a véleményemet nyíltan vállalom – számos zsidó és nem zsidó véleményhez hasonlóan. Nem tudom elfogadni a nácivadász által alkalmazott perlési politizálást. A perlési politizálás amerikai fogalom, s azt jelenti: egy adott eljárás által valamilyen magasabban védendő eszmét, értéket vagy érdeket akarnak előtérbe helyezni. Egyértelmű, hogy Zuroff úrnál erről van szó, ezt ő nem is titkolja. Nem a védendő értéket, hanem az érvényesítésnek a módját és az alaptételeit hibáztatom. Képíró Sándor védelmét tehát ezért is fontosnak tartom, de hogy ezt missziónak tekintse az ember – ez azért túlzottan romantikus felfogás. A fentieken túlmenően hadd mondjam meg azt is, hogy nem tartom magamat jobboldalinak. Konzervatív ember vagyok.”
Második, s egyben utolsó provokatív kérdésem szintén a nácivadász egyik kijelentésével kapcsolatos. A Hetek című hetilap 2010. október 15-én megjelent száma interjút közölt a nácivadásszal. Az újságíró feltette a kérdést: mi volt a benyomása Képíró Sándorról? Íme a válasz: „Tipikus kelet-európai antiszemita. Véleményem szerint az ilyen emberek nem feltétlenül hittek a náci faji ideológiában, miközben kollaboráltak a nácikkal. Különböző okok miatt váltak antiszemitává: például évszázadokon át a keresztény antiszemitizmuson nevelkedtek, vagy gazdasági okokból gyűlölték a zsidókat. Ami közös bennük: a zsidók gyilkolása közben meg voltak róla győződve, hogy hazafias cselekedetekben vesznek részt. És ez ennek a borzalmas történetnek a lényege.”
Az idézet felolvasása után Zétényi Zsolt felnevet, s azt mondja: Képíró Sándor elég öreg, de nem annyira, hogy évszázadokon keresztül nevelődött volna a keresztény antiszemitizmuson. Hamar túllépünk a pongyola fogalmazás kiváltotta derültségen, s megkérdezem az ügyvéd urat, szerinte miben áll Képíró Sándor tipikusan kelet-európai antiszemitasága.
„Először is ismerni kellene a tipikus kelet-európai antiszemitát” – mondja ironikus éllel Zétényi Zsolt -, „s azt is, hogy milyen a tipikus nyugat-európai, vagy a tipikus amerikai antiszemita. Képíró Sándortól soha nem hallottam – legelkeseredettebb állapotában sem – antiszemita megjegyzést. Még egy félmondatnyit sem, pedig az elmúlt öt évben nagyon megalázták, s fizikailag-egészségileg is tönkretették. Amikor a haragjának adott hangot, akkor is név szerint csak a Wiesenthal Központ jeruzsálemi irodájának a vezetőjét említette, nem általában a zsidókat. Az idézett állítás ráadásul ott sántít, hogy soha nem beszélt Képíróval, s Képírótól olyan nyilatkozatot sem olvashatott, amelyben antiszemita kijelentés lett volna. A nácivadász itt olyan összefüggést teremt, amely ebben a perben újra és újra előjön. Szerinte ugyanis Újvidéken antiszemita terrorcselekmény történt, ennek a cselekménynek az elkövetői megegyeztek abban, hogy zsidókat fognak kiirtani. Ez a vád legprimitívebb kifejtése. Ehhez képest a razzia idején katonai rend érvényesült, az írásbeli parancsokban gyilkosságokra való felhívás nem szerepelt, s az sincs bizonyítva, hogy a zsidóölésre szóbeli parancs hangzott volna el. Ha a feltételezésekben a legmesszebb megyünk el, de még a realitás talaján maradunk, akkor azt mondhatjuk, hogy a razzia katonai vezetése a magyarokhoz nem lojális szerbekről és a zsidókról vélekedett úgy, hogy ők a magyar állam érdekeitől viszonylag távolabb vannak, a partizánokkal inkább rokonszenveznek, mint mások. Ez lehetett az oka annak, hogy a razzia idején ezek ellen a csoportok ellen fordultak. Megjegyzem, hogy még az újvidéki városparancsok Grassy József antiszemita motívumai sem egyértelműek. Az viszont tagadhatatlan tény, hogy a razzia során több száz ember sérelmére súlyos bűncselekmények – rablások, gyilkosságok – történtek.”
Zétényi Zsolt lassan, megfontoltan beszél, érezhető, hogy a lehető legpontosabb megfogalmazásra törekszik. Amikor a fotelben hátradől, elárulom neki, bevezetésképpen miért tettem föl az idézetekkel megspékelt, két provokatív kérdést. A jeruzsálemi nácivadász ugyanis úgy minősítette Képíró Sándort és ügyvédjét, hogy állításait semmivel nem támasztotta alá. Ez az eljárás engem a Képíró Sándor elleni vádiratra, az ügyész perbeszédére emlékeztetett, hiszen a volt csendőrtiszt elleni vádakat meglátásom szerint sem a vádiratban, sem a perbeli bizonyítási eljárásban és az azt követő vádbeszédben nem sikerült alátámasztani. Egy súlyos állítás a legcsekélyebb bizonyíték nélkül – semmit sem ér.
Érvényes ez a sajtóban megjelent megannyi írásra is. Az atv nevű tévécsatorna például igencsak kivette a részét a Képíró Sándor elleni hajszából. Az atv honlapján az elmúlt fél évben többek között ilyen címmel jelentek meg tudósítások: „Kifütyülték a náci háborús bűnöst a pesti bíróságon”; „Erkölcsi elégtételt akar az újvidéki tömegmészárlások egyik szervezője”; „A csendőrségért aggódik a zsidóúsztató háborús bűnös”; „Elgyávult a háborús bűnös, el is vesztette perét”. Tudjuk, hogy Képíró Sándort soha nem ítélték el háborús bűntett miatt. A Fővárosi Ítélőtábla négy évvel ezelőtti jogerős végzésében azt is kimondta, hogy Képíró Sándor nem áll végre nem hajtott ítélet hatálya alatt, s mindvégig büntetlen előéletű volt. Adva van tehát egy büntetlen előéletű ember, akit a média egy része konzekvens módon háborús bűnösként, tömeggyilkosság szervezőjeként, sőt zsidóúsztatóként emleget. S ezeknek a gyalázkodásoknak nincs semmi jogi következménye. Zétényi Zsolt csöndben megjegyzi, hogy az idézett mondatok nemcsak becsületsértő, hanem rágalmazó állítások, hiszen a „zsidóúsztatás” is teljesen valótlan állítás Képíróval kapcsolatban, aki semmiféle bűncselekményt nem követett el. Ahogy az is rágalom, hogy 1946-ban 14 évre ítélte a népbíróság a volt csendőrt.
Bár jogi kérdésekben laikus vagyok, egyetértek az ügyvéd úrral, s éppen ezért azt tudakolom tőle: mivel magyarázható, hogy a nácivadász ellen indított rágalmazási perben első fokon felmentő ítéletet hozott Vadász Viktor bíró. Hiszen a nácivadász is tényként állította, hogy Képíró háborús bűnös, sőt hivatkozott a nem létező 1946-os ítéletre is. A bíróság mégis felmentette őt a rágalmazás vádja alól – igaz, nem jogerősen -, az ítélet szóbeli indokolásában azonban a bíró például meg sem említette a nácivadász nyilatkozataiban rendszeresen visszatérő 1946-os, fiktív ítéletet. Vajon miért?
„A bíró tudja, hogy miért nem hozta szóba ezt a rágalmat” – mondja enyhe mosollyal Zétényi Zsolt. – „Az atv honlapjáról Ön által idézett mondatokat most hallom először. Az az igazság, hogy nem ismerem az említett írásokat, egyszerűen távol tartottam magam a gyalázkodásoktól. Lehet, hogy ez hiba. Az atv-nek nyilatkoztam egyszer-kétszer, mert úgy gondoltam, hogy aki megkérdez, annak nyilatkozom. Lehet, hogy az idézett mondatok ismeretében megtagadtam volna a nyilatkozatot. De én ezekről az írásokról nem tudtam. A nem jogerős, felmentő ítéletről hadd mondjam el: véleményem szerint a bíró eléggé abszurd álláspontot képviselt. A bíró azt a filozófiát fejtette ki, hogy a nácivadász állításainak lehetnek ugyan valótlan tényelemei, de egészében indokolt volt, hogy ezeket a kijelentéseket megtette, mert a magyar állam szerinte megtagadta a jogvédelmet, illetve nem megfelelő módon teljesítette a jogsegély iránti kezdeményezését. Egy rágalmazási perben olyan tág értelmezési terepre tévedt a bíróság, amely terepen azt nem mentik föl, akit nem akarnak. A bíróság álláspontja szerint ugyanis mindig lehetnek olyanok a környülállások, a viszonylatok (bár ez szerintem teljes mértékben alkotmányellenes álláspont), hogy ezektől függően a valótlan, becsmérlő tényállítások miatt sem kell elmarasztaló ítélete hozni. Ez a nézet szerintem elfogadhatatlan. A legutóbbi időkig az volt a bírói gyakorlat – s ezt a bíró is tudja -, hogy a rágalmazás nem függ attól, az illető tudja-e vagy sem, hogy amit mond, becsületsértő. Annyit kell tudnia, hogy a kijelentése tartalmilag becsület csorbítására alkalmas. Ha valótlan állításáról azt hiszi, hogy való tény, ez nem mentesíti őt a felelősség alól. Egyetemista koromban a rágalmazás kérdésköréből írtam a szakdolgozatomat. Egy rágalmazási ügy mindig bokros, de nem zavaros történet, elméleti háttere nagyon szépen kibontható. Mint említettem, a rágalmazónak nem kell tudnia arról, hogy valótlanságot mond, de ha állítása valótlannak bizonyul, akkor azért helyt kell állnia. A felmentő ítélet szóbeli indokolásában elhangzott, hogy a vádlott jóhiszeműen tette meg nyilatkozatait, abban a tudatban, hogy amit állít, igaz. Ez az érv a nácivadász esetében nem áll meg: téves az a bírói megállapítás, hogy ő azt hitte, való tényeket állít, s mindezt a közérdek által indokolt módon és formában teszi. Téves az a feltevés, hogy megfelelő tájékozódás után rágalmazó állításait valónak hitte. Ha Zuroff úr egy magyarországi, hiteles történésztől kér tájékoztatást, akkor tudnia kellett volna, hogy vádjai nem igazak. Ha csak az 1944-es ítéletet elolvassa, tudnia kellett volna, hogy abban Képíró terhére nem szerepel emberölési tényállás. De visszakanyarodva a lényegre: ha a nácivadász jóhiszeműen mondta volna, amit mondott, cselekménye akkor is büntetendő lenne. Rágalmazási ügyben nem az a lényeges, ki mit hisz, hanem az, hogy a becsület csorbítására alkalmas tény valótlan vagy sem. A nácivadász becsület csorbítására alkalmas valótlan tényeket állított, tehát rágalmazott.”
Efraim Zuroff könyvéből (Operation Last Chance – One Man’s Quest to Bring Nazi Criminals to Justice) tudjuk, hogy Pécsi Tibor történész is szerepet vállalt a Képíró Sándor elleni vadászatban. A vádemelés bejelentése után néhány nappal, 2011. február 17-én az atv Jam című műsorának a vendégeként nemcsak sok badarságot beszélt Pécsi, hanem ismét elhangzottak hazug, rágalmazó állítások (a fiktív 1946-os ítéletet is tényként emlegette a történész, holott a Képíró elleni vádiratban természetesen ez a butaság nem szerepel). A beszélgetés során kiderült, hogy Pécsi Tibor még a vádlott életrajzi adataival sincs tisztában: az újvidéki razzia idején főhadnagy, s nem százados (ahogy Pécsi állítja), az 1943-44-es perben nem XV., hanem XIII. rendű vádlott volt Képíró Sándor. Pécsi a Holokauszt Emlékközpont honlapja szerint az említett intézmény oktatási programjainak a felelőse. Pécsi korábbi írásainak, említett televíziós nyilatkozatának ismeretében felmerült bennem a kérdés: nem kínos a Holokauszt Emlékközpont vezetőinek, hogy oktatási programjaikat egy felületesen tájékozódó, ráadásul bizonyíthatóan rágalmazó ember felügyeli? Zétényi Zsoltnak átadom a tévés nyilatkozat pontos átiratát, de előtte néhány elképesztő megállapítást fel is olvasok belőle. Aztán várom, mit szól mindehhez az ügyvéd úr.
„Ha én az említett történész helyében lennék, nagyon kellemetlenül érezném magam” – mondja kisebb szünet után Zétényi Zsolt. – „Az idézett kijelentések szerint elemi szintű tájékozódásra sem futotta az energiájából, tehát olyasmiről beszél, amiről nincsenek ismeretei, holott a tájékozódásra minden lehetősége meglett volna.”
Pécsi Tiborról szabad asszociációval Feldmájer Péter Mazsihisz-elnök jut az eszembe, aki az egyik hetilapba írt – a bíróságot és a szakértőket is sértő – olvasói levelével nemrég kisebb vihart kavart. Az elmúlt évek során Feldmájer sem kímélte Képíró Sándort, rágalmazó, durva kijelentéseinek azonban semmi jogkövetkezménye nem volt. A Mazsihisz-elnök többször is háborús bűnösnek nevezte Képírót (akinek elítélése szerinte „példaértékű” lenne), holott ügyvédként jól tudja, hogy mindenkit megillet az ártatlanság vélelme. Amikor 2011. február 14-én megjelent a hír, hogy vádat emeltek dr. Képíró Sándor ellen, a Mazsihisz „megelégedéssel” fogadta, s a következőképpen kommentálta a bejelentést: „Képíró Sándor az egykori dokumentumok szerint, mint középszintű parancsnok, részt vett az újvidéki tömeggyilkosságokban, és felelősség terheli az ott megölt több ezer zsidó áldozat (sic!) haláláért is. A bűnösségét 1944-ben a Horthy éra alatt a hadbíróság meg is állapította, az ítélet végrehajtását csak Magyarország német megszállása akadályozott meg (sic!), mert az ítéletet megsemmisítették. A háborús és népellenes bűntettek soha nem évülnek el, reméljük, hogy a magyar bíróságok az európai jogi követelményeket alkalmazzák, és megfelelő büntetéssel sújtják a bűnösségét makacsul tagadó, és az utóbbi időkben többeket alaptalanul vádoló Képíró Sándort.”
Amikor ezt a közleményt olvastam, sok egyéb mellett feltűnt a „több ezer” újvidéki zsidó áldozat említése. Ez a „több ezer” enyhén szólva túlzás. Nem enyhén fogalmazva: ordító hazugság. Újvidéken a magyar adatok szerint 556, a jugoszláv adatok szerint 809 zsidó halt meg a razzia során – mindkét szám alatta marad az ezernek (a Vajdasági Történeti Múzeumnak az áldozatokra vonatkozó összeállítását Györkei Jenő: Idegen bírák előtt című könyve közli fotokópiában, az adatokat innen merítettem). Feldmájerék kitaláltak még néhány ezer zsidó áldozatot, akiknek a haláláért „egykori dokumentumok”-ra hivatkozva Képíró Sándort tették felelőssé, aki szerintük „részt vett az újvidéki tömeggyilkosságokban”. Ilyen egykori dokumentum természetesen nem létezik, ez az állítás is Feldmájerék agyszüleménye. Zétényi Zsolt elmeséli, hogy bizony indult rágalmazási per a Mazsihisz elnöke ellen is, de az ügy végül megfeneklett. A bírót ebben az ügyben is Vadász Viktornak hívták.
„Feldmájer már korábban is nagyon súlyos gyalázkodásokat eresztett meg” – mondja Zétényi Zsolt. – „Képíró Sándor ügyvédei indítottak is eljárást vele szemben, amit meg is nyerhettek volna, mert az állítások gyalázatos és valótlan mivolta egyértelmű volt. Csakhogy a bíró arra az eredményre jutott, hogy az ügyvédeknek nem volt szabályos meghatalmazásuk. Szerinte a magánindítványt Képírónak személyesen kellett volna megtennie, vagy legalábbis olyan meghatalmazást kellett volna adnia, amelyben ő kifejezetten arra hatalmazza föl az ügyvédeit, hogy ebben az ügyben, ilyen és ilyen tényállítások miatt Feldmájer Péter ellen indítsanak eljárást. Ilyesfajta meghatalmazást ügyvédek nem szoktak írni. A bíróság formai kifogása miatt az ügy végül is megfeneklett, a magánindítványt jogerősen elutasították. Feldmájer tehát rendkívül jól érezheti magát, joggal gondolhatja úgy, hogy nyugodtan tehet gyalázkodó kijelentéseket, hiszen még érdemi tárgyalásra sem került sor az ügyében. A Zuroff úr elleni rágalmazási ügyben is igyekeztek ezt a technikát alkalmazni: mivel nem jelent meg személyesen a tárgyaláson Képíró Sándor, megszüntették az eljárást. Az én esetemben azonban ez a kifogás már nem jött be, mert a bírói végzést megfellebbeztem, s a végzést hatályon kívül helyezték.”
A Wiesenthal Központ (SWC) májusi jelentése az ún. „háborús bűnösök” listájának az élére helyezte Képíró Sándort, aki az SWC szerint „részt vett az újvidéki tömeggyilkosság szervezésében, melynek legalább 1250 áldozata volt”. Ez a „legalább” – a mazsihiszos torzításhoz hasonlóan – ugyancsak elgondolkodtató, hiszen a megfogalmazás azt sugallja, hogy lehet ennél több áldozat is, az 1250 fő csak az alsó határ. Ez persze szintén ferdítés, hiszen a magyar adatok szerint 879, a jugoszláv adatok szerint pedig 1246 – zsidó, szerb, ruszin, magyar és orosz – áldozata volt összesen az újvidéki razziának (az adatokat szintén Györkei Jenő említett könyvéből idézem). Érdekes, hogy az atv honlapján május 23-án megjelent írás szerint Ana Frenkel (a nácivadász munkatársa) újabb adatokra hivatkozva azt állította: Újvidéken legalább 4000 embert öltek meg a razzia során. Hogy milyen adatokról van szó, s honnan, melyik ládafiából kerültek elő – rejtély.
Ahogy az is rejtély, milyen adatok birtokában kezdett vadászni Képíróra a nácivadász, aki a Hetek című lapban megjelent, korábban már említett 2010-es interjúban így nyilatkozott: „Képíró ügye egy nagyon különleges eset, mert nagyon sok részletes, precíz információm van vele kapcsolatban.”
Milyen precíz információkra gondolhatott Zuroff? – tettem föl a kérdést Zétényi Zsoltnak. Végigültem a tárgyalást, de számomra nem derült ki, mik ezek a precíz, részletes információk.
„Számomra se derült ki” – mondja az ügyvéd úr. – „Nekem nincs sok részletes, precíz információm. Egyetlen olyan információ sincs a birtokomban, amely Képíró büntetőjogi felelősségét érintené. Ezért mindenkinek az ítélőképességére bízom az idézett kijelentést, amelyben a nácivadász azt akarja mondani, hogy ha a per során kiderülne, hogy Képíró ártatlan, erre az esetre azt az állítást kockáztatom meg, hogy én viszont tudom, hogy bűnös, csak ezt most még nem akarom megmondani. Ez az állítás nem tisztességes. Ezt nyugodtan mondhatom még akkor is, ha az ilyen jellegű eljárás elleni ellenszenvemet a nácivadász lefordíthatja úgy is, mint antiszemita kijelentést. Persze csak abban az esetben, ha ő a zsidóság reprezentánsának tartja magát. Én nem tartom annak. Nekem határozott véleményem van azokról az emberekről, akik szerint a pontos igazság nem lényeges, az a kérdés, hogy kiről mondjuk a gyalázatot.”
Zétényi Zsolt elmeséli, hogy az egyik tévécsatornán látta a Nácivadászok című sorozat egy-két részét. A számára legvisszataszítóbb epizód arról szólt, hogy egy Észtországból elszármazott antiszemitát (mint egy üldözött vadállatot) hogyan cserkész be egy Moszad-ügynök.
A Dél-Amerikában élő észt menekült bizalmába férkőzik egy Moszad-ügynök, és valamilyen üzleti ürüggyel elcsalja egy másik országba, talán Venezuelába. A Moszad által bérelt lakásban hét ügynök fogadja az üldözött vadat. Amikor elkezdik agyba-főbe verni, azt kéri, engedjék beszélni. Hadd tudja meg, miért is verik agyon. Ezt a lehetőséget azonban nem adják meg neki. A következő képen egy véres ládát mutatnak, amibe az agyonvert embert belegyömöszölték. Az észt embert lépre csaló ügynököt (akiről áldozata korábban felvételt készített) persze nem találták meg, mert évekre kivonták a forgalomból. A filmben megszólaltatták az áldozat fiát is, aki az apja elvesztése miatt érzett fájdalmán és a megbotránkozáson túl megjegyezte: azt az egyet szeretné tudni, hogy az apja ellen valójában mi volt az a vád, ami miatt ilyen gyalázatos módon megölték. Ezzel végződik a film. A nézőben pedig ott motoszkál a kérdés: miért is volt gazember ez az észt ember? Miért is kellett megölni? Olyasmit ugyanis nem tudunk meg róla, hogy gyilkosságokban vett volna részt, csupán általános kijelentések hangzottak el arról, hogy zsidóellenes akciók részese volt. Meglepő, hogy a film készítői sem tartották feladatuknak, hogy legalább összefoglalva közöljék, mi is volt az áldozat bűne.
Az ügyvéd úr által elmesélt történet azért is érdekes, mert a Képíró Sándor elleni vádiratban sem szerepel semmi bizonyíték. Vannak állítások arra vonatkozóan, hány újvidéki áldozat haláláért felelős, de ezeknek az állításoknak a való voltát a per során sem sikerült bizonyítani. Ahogyan a jeruzsálemi nácivadász a legcsekélyebb bizonyíték nélkül zsidóellenességgel vádolta meg Zétényi Zsoltot és Képíró Sándort, úgy a vádirat is csupán általánosságokat tartalmaz. A több napig tartó bizonyítási eljárás során semmi olyasmit nem hallottam a tárgyalóteremben, ami a vádlott bűnösségét bizonyította volna. Vagy lehet, hogy rosszul hallgattam az iratismertetést? Zétényi Zsolt megnyugtat: helyes következtetést vontam le a bizonyítási eljárásból.
„Az a kérdés, hogy Képíró mit tett 1942. január 21-én, 22-én és 23-án” – magyarázza az ügyvéd úr. – „A bűn nem egyszerűen tények leírása. Nem olyan ez, mint a filmkészítés, ahol összevágjuk az epizódokat, s a vágások által a kész film kifejez valami mondanivalót. A büntetőjogban más a helyzet: okozati összefüggésre van szükség a tényállás különböző elemei és az elkövető magatartása között. A bűn pszichikus viszony az ember és egy bűnös cselekedet között. Aki tehát vádol, annak be kell bizonyítania, hogy a vádlott elkövette a bűnt, az adott cselekmény tekintetében megvolt a belátása, a választási lehetősége, megvolt a módja a bűnös cselekmény elhárítására. Amikor ennyire megfoghatatlan a tényállás, az is fontos szempont, hogy a vádlottnak milyen a beállítódása. A nácivadásznak azért sincs igaza, mert ha bizonyítani lehetne, hogy Képíró Sándor átkozódó antiszemita, ez a beállítódás akkor se lenne elegendő a bűnösség megállapításához. Általánosságban azonban elmondható, hogy a bűnös ember pszichés beállítódásának van jelentősége, különösen akkor, ha ez a lelki, morális beállítódás a konkrét cselekménnyel kapcsolatos. Képíró Sándor esetében ezért nemcsak annak a vizsgálata fontos, hogy 1942. január 23-án mi történt, hanem az előtte való két nap történései sem mellőzhetők. Képíró ugyanis vállalta – s ez nem volt kockázatmentes cselekedet -, hogy komoly aggályait fejezze ki a kiterjesztett fegyverhasználattal kapcsolatban. Azt is tudjuk továbbá, hogy megmentett egy szerb zsidó családot anélkül, hogy foglalkoztatta volna, kik is ezek az emberek. Egyszerűen abból megfontolásból cselekedett, hogy jogellenes cselekményekre, rablásra, gyilkosságra nem kerülhet sor. Itt tehát egy olyan pszichés, lelki beállítódásról van szó, amely tényszerűen igazolt. Képíró már 1980-ban leírta ezt a történetet. Tény az, hogy a szerb zsidó család megmenekült, tény az, hogy gazdag szerb zsidókról volt szó, ezek mind tények. A razzia idején ötezer katona volt Újvidéken, de összesen két csendőrről tudunk, akik ellentmondtak a kiterjesztett fegyverhasználatnak. Az egyik Képíró Sándor volt, a másik Kun Imre százados. Ezek nem lényegtelen mozzanatok akkor, amikor valaki fikciókat tár a bíróság elé. Ebből persze nem az következik, hogy Képíró említett beállítódása egyedüli ügydöntő bizonyíték lenne, de mikor ennyire megfoghatatlan a történet, akkor ennek igenis van jelentősége. Képírót régóta ismerem, hosszú beszélgetéseket folytattam vele, amelyeket rögzítettem is. Soha, semmilyen zsidó- vagy szerbellenes kijelentést nem hallottam tőle. Jellemző, hogy a megmentett családról azt sem tudta, hogy zsidók voltak-e vagy szerbek. Ezt a bíróság előtt is így mondta el, s nekem is, négyszemközt.”
Az ügyvéd úrral folytatott beszélgetésben elérkeztünk tehát a Képíró Sándor elleni büntetőperig. Köztudott, hogy a vádiratban két bizonyítékra hárul az a szerep, hogy alátámassza a háborús bűntett vádját. Az első bizonyíték: a VKF bíróságának 1944-es ítélete, amelyben a XIII. rendű vádlottként szereplő Képíró Sándort hűtlenség miatt 10 évre ítélték. Ezt az ítéletet azonban 1944 májusában megsemmisítették, tehát jogi értelemben nem létezik. Felmerül a kérdés: egy jogilag nem létező ítéletet fel lehet használni egy később perben?
„Nem lehet” – válaszolja Zétényi Zsolt. – „Ezt Zinner Tibor történészként alaposan kifejtette. Igyekszem precízen fogalmazni. Abban az esetben, ha ezt az ítéletet valamilyen eljárási okból, eljárási hiba miatt semmisítették volna meg, akkor az új tényekkel együtt az ítélet indokolásában szereplő tényeket is fel lehet használni háttéranyagként. A magyar jog a szabad bizonyítás elvén nyugszik, ami azt jelenti, hogy mindenféle bizonyíték fölhasználható. Képíró esetében – különös tekintettel Babos József hadbíró ezredes 1945-ös nyilatkozataira – nagyon komolyan feltételezhető, hogy az ítélet megsemmisítésekor nem egyszerűen egy eljárási aktusról, hanem felmentésről volt szó. Az a tény, hogy az iratok csupán egy napig voltak a Legfelsőbb Honvéd Törvényszéken, nem meghatározó mozzanat, az a fontos, hogy megszületett a határozat: az ítélet „feloldatott”. Ez a megfogalmazás magában foglalhatja a felmentést is, a Becsületügyi Szabályzat 45. szakasza is ezt látszik igazolni, hiszen e szakaszra való hivatkozással helyezték vissza rendfokozatába Képíró Sándort. Az ügyét tehát érdemben kellett a bíróságnak elbírálnia, különben nem kapta volna vissza a rendfokozatát. Az érdemben való elbírálás azt jelenti, hogy a bíróság állást foglalt abban, elkövette-e Képíró a terhére rótt bűncselekményt vagy sem; azt jelenti, hogy vagy felmentik, vagy elítélik a vádlottat. Ha Képíró Sándor ügyében felmentő ítélet született, akkor ezt az 1944-es, megsemmisített ítéletet nem lehet fölhasználni. Az in dubio pro reo elve szerint nem értékelhető a vádlott terhére olyan tény, amely egyértelműen nincs bizonyítva, tehát kétség esetén a vádlott javára kell dönteni. Ez az elvet azokra a tényekre is alkalmazni kell, amelyek a vádlottra nézve kedvezőek. Ilyen tény például, hogy Képíró Sándort az 1944-es ítélet megsemmisítése után visszahelyezték a rendfokozatába, erre pedig csak akkor volt lehetőség, ha a büntetőeljárás számára kedvező kimenetelű volt, tehát felmentéssel zárult. Erre persze egyesek azt mondják, hogy akkoriban semmi sem ment szabályosan. Akkor azt is meg lehetne kérdezni: az elítélés viszont szabályos volt? 1944. október 15. előtt a magyar államnak, s így a magyar bíróságnak is még megvolt a relatív legitimitása. Összefoglalva azt tudom mondani: az in dubio pro reo elve arra is vonatkozik, hogy ha van adat, amely Képíró 1944-es felmentésére utal, akkor ezt a lehetőséget úgy kell értékelni, hogy felmentették a vád alól. De lépjünk tovább. Hol van az 1944-es ítélet alapdokumentuma, a 705 oldalas jelentés vagy jegyzőkönyv, vagyis hol vannak azok a vallomások, amelyekre az ítélet épül? Milyen nyilatkozatokat vettek fel több ezer embertől? Hiszen már 1942 áprilisában-májusában készültek ilyen iratok, bár az is lehet, hogy csak feljegyzéseket készítettek, s nem vallomásokat. Az 1944-es perben is kihallgattak tanúkat, de nincs adat arra, hogy Képíró Sándorra bárki terhelő vallomást tett volna.”
Az 1943-44-es perben tehát nem hangzottak el Képíróra nézve terhelő vallomások. S olyan megállapítást sem tartalmaz a később megsemmisített ítélet, hogy Képíró – a mostani vádirat megfogalmazásával élve – „közreműködött emberek törvénytelen kivégzésében”, hiszen ebben a perben hűtlenség volt a vád, nem emberölés.
„Az emberek törvénytelen kivégzésében, megkínzásában való részvétel, közreműködés emberölési tényállást rejt” – folytatja Zétényi Zsolt. – „Az külön kérdés, hogy ez a tényállás alkotmányellenes is lehetne, s az Alkotmánybíróság miért nem minősítette az 1945. VII. törvényben szereplő ezen tényállást alkotmányellenesnek, miközben az említett törvény nagy részét megsemmisítette. A törvény 11. szakaszának 5. pontját azonban nem semmisítették meg, s a döntés mögött az a megfontolás is ott lehetett, hogy egy ilyen lépés óriási felzúduláshoz vezetett volna a sértettek és a hozzátartozók körében, hiszen nagyon sok embert ítéltek el a 11. szakasz 5. pontja alapján. Ennek megvitatásába azonban most ne menjünk bele. A fontos az, hogy az említett tényállásban emberölés szerepel, tehát azt lehet elítélni, aki emberölésben bűnösnek – tettesnek vagy részesnek – találtatik. Az 1943-44-es perben a bíróságnak viszonylag könnyű dolga volt, hiszen hűtlenséggel vádolták Képíróékat, a razzia során elkövetett sok gyilkosság, rablás, fosztogatás csak háttértörténet volt az ügyhöz. Nem kellett tehát azt bizonyítani, hogy például Képíró felelős emberek megöléséért. Le lehetett írni egy sztorit, amelyben Képíró vagy bűnös, vagy nem, és lebegtetni lehetett azt, hogy a beosztottai megöltek néhány embert – annak elemzése nélkül, hogy jogszerű volt-e a fegyverhasználat vagy nem. Abban a perben tehát az emberölést nem kellett bizonyítani, az emberöléseket viszont azért kellett háttérként behozni a perbe, mert különben a hűtlenség vádja nem állt volna meg. Ha abban az időben Képíróékat emberöléssel gyanúsították volna meg, igen nehéz helyzetben lett volna a vád és a bíróság is. Így azonban könnyű helyzetben volt, mert a vádban általános tényállás szerepelt, s a bíróság eldönthette, elhiszi-e a történetet vagy nem. A vád tudta, hogy fellebbezésnek nincs helye, azt is tudta, hogy a tárgyalásvezető, az ítélet megszövegezője, dr. Babos József ezredes, aki a vizsgálatot vezette. Ez az eljárás semmiféle jogállami próbát nem áll ki. A büntetőeljárást a jelen büntetőeljárási szabályok szerint kell lefolytatni, ami azt jelenti, hogy a bizonyítékokkal szemben a jelen követelményeit kell támasztani. A bizonyítékok szabad mérlegelése csak az egyik elv a büntetőeljárásban. Van ezen kívül más elv is, például az, hogy nem használható fel olyan bizonyíték, amelyet az eljáró hatóság – idézem a büntetőeljárásról szóló törvény 78. § (4) bekezdését – „bűncselekmény útján, más tiltott módon vagy a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával szerzett meg”. Összegezve az eddig elmondottakat: az 1943-44-es perben csak azt igyekeztek bizonyítani, hogy sokan meghaltak a razzia során, de nem foglalkoztak az egyes fegyverhasználatok jogszerűségével, mert nem emberölés volt a vád, ami ráadásul igen aprólékos bizonyítást is igényelt volna. Közel hetven év múltán egyesek most megfordítják az egész történetet, s azt mondják: nem érdekes, hogy hűtlenségért ítélték el Képírót, az a fontos, hogy a később megsemmisített ítéletben halálesetekről is szó van. De ezek a halálesetek – ismétlem – csak a hűtlenség vádját alapozták meg, ha pedig az egész történetből kihagyjuk a hűtlenségi elemet, akkor az ítéletben csupán általános kijelentések maradnak. Olyan kijelentések, amelyek semmiképpen sem bizonyítják, hogy Képíró Sándor emberölési bűncselekményt követett volna el 1942-ben. Hangulati elem például az ítéletben az, hogy a Képíró felügyelete alatt álló területen ismeretlen személyek aljas módon megölték Weisz Irént. Ennek a gyilkosságnak az ítéletbeli említése nagyon jó adalék ahhoz, hogy a délvidéki lakosság a razzia során történtek miatt fölháborodott. Ez persze a hűtlenség megállapításához sem feltétlenül elegendő, de hangulati háttérként még elmegy háború idején. A mostani per azonban nem erről szól. Most az a kérdés: felelős ezért s a vádiratban említett többi halálért Képíró? A vád dolga ez lett volna: ha van egy vallomásunk Weisz Irén megölésére, akkor keressünk arra bizonyítékokat, hogy ez a cselekmény valamilyen módon Képíróhoz köthető. Tehát hogy tudott vagy tudnia kellett erről az emberölésről, adott-e parancsot ilyen cselekményre, megakadályozhatta volna-e, és így tovább. Erre volt kísérlet Weisz Irén unokájának néhány héttel ezelőtti tanúmeghallgatása, de rögtön kiderült, hogy a tényállásról semmi többet nem tudtunk meg. Azt eddig is tudtuk, hogy megölték az idős asszonyt, az unoka vallomása után pedig kicsit árnyaltabban, szemléletesebben tudjuk ugyanazt. De hogy ennek a gyilkosságnak Képíróhoz bármi köze lenne, arra nézve semmilyen adat nem merült fel. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a razzia idején nemcsak megöltek zsidókat, hanem nagyon sokan meg is menekültek. Meg lehet nézni a korabeli statisztikákat: Újvidéknek a razzia idején mintegy 61 ezer lakosa volt, s egy 1941-es adat szerint 3621 zsidó élt a városban. Ha igaz lenne az a vád, hogy a razzia célja a zsidóirtás volt, akkor feltehető a kérdés: hogyan menekült meg a zsidók többsége? Tehát azt is lehet mondani, hogy bár sok zsidót megöltek, a korábbi írott parancsokat kiadó katonai vezetés végül mégis meggátolta más zsidók és persze nem zsidók megölését. Weisz Irén unokájának a tanúvallomása erről is szólt, hiszen ő is megmenekült, bocsánat kértek tőle, valamint a többi őrizetbe vett személytől, s valamennyien hazatérhettek. A katonai vezetés tehát véget vetett a rablásnak, gyilkolásnak, és bocsánatot kért. Föl lehetne tehát tenni a nácivadász stílusában a cinikus kérdést: hány zsidót öltek meg és hánytól kértek bocsánatot? Weisz Irén unokájának tanúvallomása arról is szól, hogy a razzia idején meggátolták a zsidók többségének a megölését, hiszen több mint háromnegyedük megmenekült.”
A Képíró Sándor elleni vádiratban szereplő 1944-es, megsemmisített ítélet tehát aggályos és alkalmatlan bizonyítási eszköz az ügyvéd úr szerint, sőt az is kijelenthető, hogy ez a bizonyíték nem törvényes és nem hiteles. Zétényi Zsolt szerint ugyanis a törvényességet és a hitelességet a jelen követelményei szerint kell megítélni, márpedig az 1944-es eljárás semmilyen jogállami, alkotmányos próbát nem áll ki.
A vád egy másik, ugyancsak kétes bizonyítékot is letett a bíróság asztalára: Nagy János egykori honvédtiszt 1948-as vallomásait. Megkérdezem Zétényi Zsolttól, tudomása szerint a rendszerváltozás óta előfordult-e olyan eset, hogy ávós, katopolos vallomásokat bizonyítékként használtak föl büntetőperben? Az ügyvéd úr ilyen esetről nem hallott. Nem véletlen, hogy Zétényi Zsolt perbeszédében törvénytelen vádat említett, hiszen a büntetőeljárásról szóló törvény korábban már említett 78. § (4) bekezdése tiltja az ilyen jellegű bizonyítékok felhasználását. Laikusként megkérdezem: ha törvénytelen a vád, a bíróság nem teheti meg, hogy nem tűz ki tárgyalást, hanem egyszerűen visszadobja a vádiratot? „De igen” – hangzik Zétényi Zsolt lakonikus válasza. Jelen esetben a bíróság ezt nem így ítélte meg.
Adva van tehát egy vádirat, általános kijelentésekkel. A vádirat mellékleteként szereplő két bizonyíték finoman szólva is aggályos. Magyarán: a vád mindkét lábára sántít. Nem lepődtem meg tehát, amikor a bizonyítási eljárás végeztével az ügyész semmitmondó perbeszédét hallgattam. Meglepődés helyett viszont nagyon megdöbbentett az ügyész két kijelentése. Az egyik: a Rex Szálló tulajdonosaival – a Képíró által megmentett szerb zsidó családdal – kapcsolatban azt találta mondani Falvai Zsolt ügyész, hogy Képírónak érdeke fűződött a család megmentéséhez, mert különben ki adott volna neki szállást, ételt-italt. Ugyancsak megdöbbentő volt a Máriássy testvérek vádiratbeli történetének „kiszínezése”. Perbeszédében az ügyész már nem azt fejtegette, hogy a testvéreket az igazolóbizottság elé vitték, hanem azt állította, hogy Képíró őket is a kivégzőhelyre küldte azzal a teherautóval, amely a vádirat harmadik pontjában említett 30 embert szállította a kivégzőhelyre. Elképesztő volt hallani ezeket a mondatokat, leginkább a megmentett családdal kapcsolatos érvelést.
„Igen, ez döbbenetes, elképesztő volt” – mondja Zétényi Zsolt. – „Az ügyész saját koncepciójának a rabjává vált.”
Elmesélem Zétényi Zsoltnak, hogy laikusként, külső szemlélőként milyen benyomás alakult ki bennem a Képíró Sándor elleni büntetőperről. Végigültem vagy egy tucatnyi tárgyalási napot, s azt tapasztaltam, hogy a három vádpont egyikével kapcsolatban sincs bizonyíték, én legalábbis ilyenről nem hallottam a per során. Iszonyatos mennyiségű iratot ismertetett a bírói tanács elnöke: 1944-45-ös jugoszláv jegyzőkönyveket, a 40-es évek második felében, az 50-es évek elején született ávós vallomásokat stb. Leszámítva az említett Nagy János vallomásait, ezekben az iratokban Képíró Sándor neve elő sem fordult. Mi szükség volt akkor a sok irat felolvasására – kérdezem Zétényi Zsolttól.
„Mivel a szabad bizonyítás elve érvényesül – magyarázza az ügyvéd úr -, az ügyész megjelöl bizonyítékokat, s ezeket a bíróság ismerteti. Ez nem azt jelenti, hogy a bíróság ezeket az iratokat alkalmasnak találja a vád bizonyítására. Arról van szó, hogy a bíróság az elé tett bizonyítékokat a tárgyalás részévé teszi, s szükségesnek tartja, hogy hangozzék el a papírom lévő anyag. Hogy a mostani perben mennyire volt jelentősége az iratismertetésnek, azt csak az ítélet tükrében tudjuk eldönteni. Mert ha az ítélet arról szó, hogy a bíróság minden lehetséges és minden lehetetlen, abszurd bizonyítékot is a per tárgyává tett, s ezekből nem vonható le olyan következtetés, ami Képíró Sándor bűnösségére utalna, akkor ez az eljárás azért jó, mert később nem lehet támadni a bíróságot, nem lehet hivatkozni arra, hogy ez vagy az a bizonyíték nem került ismertetésre. Ezen a tárgyaláson minden elképzelhető és elképzelhetetlen dolog elhangzott. Az alapkérdés tehát az, hogy a bíróság megvizsgált-e minden bizonyítékot, mert ha nem, akkor kedvezőtlen ítélet esetén arra lehet hivatkozni, hogy a bíróság bizonyos bizonyítékokat nem vett számba. Jelen esetben nem ez a helyzet: ebben a perben minden ismertetésre került, tehát bármelyik fél számára kedvezőtlen ítélet esetén a fellebbezésben nem lehet majd arra hivatkozni, hogy a bíróság bizonyos indítványoknak nem tett eleget. Ha tehát a kérdésére keressük a választ, ez lehet az egyik feltételezés. A másik feltételezés, hogy ezekre az iratokra bűnösséget kimondó ítéletet akarnak alapítani. Ez persze abszurd változat, én ezt nem tudom elhinni. Ezek a bizonyítékok ugyanis erre a célra alkalmatlanok. De hogy ki lehessen mondani az alkalmatlanságot, előbb a per tárgyává kell tenni ezeket az iratokat. Én jóhiszeműen ezt tudom feltételezni. Meglátjuk. Aki nyomon követte a pert, tudja, hogy terhelő bizonyíték nem hangzott el. Korábban szóba hozta a nácivadász állítólagos precíz információt: ezeket ő, vagy az ügyész miért nem osztotta meg a bírósággal? Az eljárás során a bíróság többször is megkérdezte, van-e még bizonyítási indítvány, van-e még valami abszurditás, kétszáz éves irat vagy valami más. A bíróság tehát minden lehetőséget megadott. Miért nem jelentkezett a nácivadász azokkal a részletes, precíz információkkal?”
Ha már a jeruzsálemi Wiesenthal-iroda vezetője ismét szóba került, eszembe jutott, hogy a nácivadász többször is azt nyilatkozta: a Képíró-per azért nagyon fontos, mert a magyar társadalomnak szembe kell néznie a múltjával. Ez persze prejudikáló állítás, hiszen Zuroff úr – ki nem mondva ugyan – eleve bűnösnek minősíti Képírót. De nekem más bajom is van a nekünk, magyaroknak címzett intéssel. Azt kérdezem Zétényi Zsolttól: lehet kollektív módon szembenézni a múlttal? S ha igen, pontosan mivel kellene szembenéznünk? A kérdésekhez állításként hozzáteszem: nemrég olvastam, hogy a háború végén a szerbek által megölt délvidéki magyarok tömegsírjainak a feltárására nincs pénz.
„Igen, és a sírjelek, a keresztek is rendszeresen eltűnnek” – fűzi tovább a szót az ügyvéd úr. – „Azt pedig, hogy az említett úr miféle szembenézésre gondolt, nem kívánom magyarázni. Ön is tudja, vagy sejti, hogy szerinte a magyar társadalomtól egy újabb bocsánatkérés és bűnbánat lenne szükséges. Én ezt nem gondolom. A nácivadász úgy véli, hogy a Képíró-per megrázóan fog hatni a magyar társadalomra, vagyis bizonyos eljárásokkal föl lehet kelteni a közös bűnösség érzését. Legyünk őszinték: őt egyáltalán nem érdekli a magyar társadalom lelkiismerete, és az sem, hogy ez a társadalom mire ébred vagy nem ébred rá. Ő ki akar lépni abból a kalitkából, hogy egy nagyon marginális, és nagyon rosszul és szűken értelmezett zsidó érdeket képvisel. Tisztában van ezzel a helyzettel, zsidó érdek helyett ezért arról beszél, hogy itt a magyar társadalom öntisztulásáról van szó, tehát ő valami jót tesz velünk, megmutatja nekünk a magyar társadalom igazi arcát. Ezt persze nem igazi meggyőződés mondatja vele, hanem az a szándék, hogy a par excellence bosszúálló motívumról elterelje a figyelmet. Szponzorált akcióról van szó, s ebben az akcióban eredményeket kell produkálni.”
Közbevetve megjegyzem: ha a vadászterületen nincsen vad, akkor senki sem finanszírozza a vadászatot.
„Igen” – mondja Zétényi Zsolt -, „ráadásul egy ilyen öncélú embervadászat a legtöbb emberben visszatetszést kelt. Ha azt mondják, hogy ilyen akciókkal egy egész társadalmat kell megjavítani, a múlttal való szembenézésre ösztönözni, akkor erre nem felelhetek mást: álságos ez az érvelés.”
Igencsak eltelt az idő, odakinn már besötétedett. Beszélgetésünk végén idézem az ügyvéd úr néhány évvel ezelőtti szavait, miszerint a Képíró-ügy „a nácivadász akció egyik legnagyobb kudarca lesz”. Zárásul megkérdezem: most, az ítélethirdetés előtt is így gondolja?
„Most is így gondolom, igen” – mondja határozottan Zétényi Zsolt. – „Hozzáteszem, hogy tudtommal ez az utolsó nagy ügyük, s ezért hallatlanul fontos ez nekik. Nem is tudjuk talán, mennyire fontos ez az ügy egy bizonyos érdekcsoportnak. Ha fölmentő ítélet születik, akkor majd persze egyes körök megmagyarázzák: mi megüzentük a nácivadásznak, ne csináljon hülyeséget, de nem hallgatott ránk. Ha bűnösséget kimondó ítélet születik, más lesz a helyzet. Ennek a pernek sajátos üldözési filozófiája van, ami eltér Simon Wiesenthalétól, akivel én személyesen is találkoztam. Wiesenthal azt vallotta, nincs különbség a zsidók és a nem zsidók ellen elkövetett bűnök között. Ezt a felfogást a jeruzsálemi nácivadász nyilvánosan tagadja. Arra akarja a magyar társadalmat ráébreszteni, hogy a zsidók ellen elkövetett bűnök súlyosabbak? Ez nemcsak ellentétes az eredeti wiesenthali felfogással, de ostoba álláspont is, amivel tényleg maga ellen fordított sok embert.”
Szalay László – Hunhír.info