A dr. Képíró Sándor elleni büntetőper szerdai tárgyalásán Falvai Zsolt ügyész fegyházbüntetés kiszabását kérte a vádlottra, mert álláspontja szerint a volt csendőr százados „közel negyven” ember törvénytelen kivégzéséért felelős. Az ügyész enyhítő körülményként kérte mérlegelni a vádlott életkorát, valamint az „idő múlását”. Ma, csütörtökön kerül sor dr. Zétényi Zsolt ügyvéd úr perbeszédére.
A tárgyalás kezdetén a bírói tanács elnökének kérdésére a vádlott elmondta, jól van, de fáradtnak érzi magát. „Mitől fáradt el?” – tette fel a kérdést Varga Béla bíró. Tudósító kissé meghökkent a kérdésen, mert egy évek óta vegzálás alatt álló, jelenleg 98. életévét taposó embernek talán joga van ahhoz, hogy mélységesen fáradtnak érezze magát. Pláne akkor, amikor tudja, hogy a koncepciós vád szülőatyját kell majd hallgatnia közel két órán keresztül.
Mielőtt Falvai Zsolt ügyész belevágott volna a perbeszédébe, Varga Béla bíró a bizonyítási eljárás záróakkordjaként – dr. Zétényi Zsolt ügyvéd úr indítványának eleget téve – felolvasta a Törvénytelen szocializmus című kiadvány néhány oldalát. Még 1989 februárjában, az utolsó kommunista kormány idején született meg a döntés, hogy egy bizottság tárja föl azokat a törvénysértéseket, jogtiprásokat, amelyek az „ötvenes éveket” jellemezték. A munkát két „stáb” végezte: egy jogász és egy történész albizottság. A tényfeltáró bizottság jelentése egy év alatt elkészült, de csak 1991-ben jelent meg – előbb az Új Magyarország című lapban, majd könyv alakban is.
Dr. Zétényi Zsolt azt kérte, hogy a bíróság ismertesse a könyv végén található – Kónyáné Kutrucz Katalin által jegyzett – Összefoglaló jelentés néhány oldalát. Az előző tárgyalási napról szóló tudósítás végén az említett jelentés néhány elemét már ismertettük, most újabb részleteket tárunk a kedves Olvasó elé.
A jelentés „Nyomozás (ÁVH)” című alfejezetében arról olvasunk, hogyan nem érvényesültek a büntetőeljárás szabályai a sztálinista diktatúrában. Íme néhány fontos részlet a közel öt oldalas szövegből:
„1. A hosszabb ideig tartó nyomozásoknál az eljárás folyamán – különböző időpontokban – többször hoztak előállítást, őrizetbe vételt, ill. előzetes letartóztatást elrendelő határozatot. (Különösen jellemző volt ez 1953-ra.)
E határozatok gyártásában az Államvédelmi Hatóság és az ügyészség egyaránt jeleskedett.
2./ Részben az előzővel összefüggésben gyakran megállapíthatatlan, hogy a terhelt mikor került a hatóság őrizetébe. Néhány olyan esetben, ahol fennmaradt az ún. Vizsgálati Napló, kimutatható, hogy a gyanúsítottat már napokon keresztül kihallgatták az első őrizetbevételi határozat megszületése előtt. /…/
5./ Az általam vizsgált egyetlen egy ügyben sem volt mód a nyomozati eljárásban védő részvételére. (Jellemző, hogy 1952-ben egy büntetőügyekről is író sajtótudósító ellen folytatott nyomozás során azt írja jelentésében a fogdaügynök, hogy a tudósító a büntetőügyekről szóló értesüléseit biztosan nem védőügyvédtől szerezte, mert akkor nem hinné azt, hogy a terhelt a nyomozás során ügyvédjével is tud beszélni, akkor tudná, hogy ez nem lehetséges.) /…/
6./ Az általam vizsgált egyetlen egy ügyben sem érvényesült az ártatlanság vélelme. Soha nem vizsgálták a gyanúsított javára szóló körülményeket, sőt a megsemmisítési jegyzőkönyvek tanúsága szerint (nem működött tökéletesen a gépezet, ezért néhány megsemmisítésre ítélt irat mégis megmaradt) a terhelt javára szóló bizonyítékokat megsemmisítették. Általánosnak a bűnösség vélelme mondható, annak ellenére, hogy a hatályos törvények szerint a hatóságok a mentő körülményeket is kötelesek voltak az eljárás minden szakában figyelembe venni és kideríteni. /…/
8./ A kihallgatásokról általában nem vettek fel jegyzőkönyvet, hanem ún. feljegyzést készítettek. Kihallgatási jegyzőkönyv csak a nyomozás befejezésekor készült, és a bíróság csak ezeket a jegyzőkönyveket kapta meg, nem pedig az egész nyomozati anyagot. (Ez látszik az ún. iratkísérő-jegyzékekből és a bírósági anyagokból is.) /…/
10./ Általánosnak mondható a kényszervallatás. Szinte minden anyagban vannak erre utaló jelek. /…/ Nagyon gyakran építettek be a terhelt mellé ún. fogdaügynököt. A fogdaügynök nem egyszerű ’spicli’. A szokásos besúgó tevékenységen túl kikutatja a terhelt gyengéit, tanácsot ad a nyomozóknak arra vonatkozóan, hogy mivel fenyíthető, fenyegethető, illetve zsarolható a leghatásosabban a terhelt. /…/ A kihallgatási taktika (ha ugyan lehet kihallgatásnak nevezni ezt a poklot) nem kis részben a fogdaügynöki jelentésekre épül. Így részben ahhoz igazodik a kihallgatások durvasága, az esetleges kedvezmények, pl. enyhébb hangnem és a fenyítések, pl. sötétzárka. (A sötétzárka nem az őrizetes rendbontó magatartásának következménye, hanem annak, ha az őrizetes nem tesz a kihallgató kívánalmai szerinti vallomást.)
12./ Nem csak a terhelt, hanem az elítélt is az ÁVH rendelkezése alatt állt. Az orvosi vélemény szerint már csak néhány hónapot élő, súlyos rákbetegségben szenvedő terheltet azzal adták át a bíróságnak, hogy még a halála előtt elítélendő, és az ítélet utáni további vizsgálat céljából vissza kell hozni az ÁVH fogdájába. Ez „természetesen” így is lett. Az elítélt két, emberfejnyi daganattal a testében az ítélet utáni kihallgatások során meghalt.”
A fenti sorokból világosan kiderül, hogy a sztálinista diktatúrában a nyomozás során a büntetőeljárás legalapvetőbb szabályai sem érvényesültek. Különösen figyelemre méltó az, amit a kihallgatási jegyzőkönyvek készítéséről ír az összefoglaló jelentés szövegezője. Jegyezzük meg jól ezt a fejtegetést, mert az ügyészi perbeszédben ezzel kapcsolatban sajátos érvvel fogunk majd találkozni.
Az összefoglaló jelentésből még egy passzust érdemes idézni (igaz, előző tudósításunk végén ezt már megtettük, de nem árt az ismétlés):
„Minden olyan büntetőeljárás, amelyben az Államvédelmi Hatóság folytatta le a nyomozást – az ügy tárgyától függetlenül – a büntetőeljárás megcsúfolása, minden szakaszában törvénytelen. (Valószínűleg ugyanez a helyzet a Katonapolitikai Osztály által nyomozott ügyekben is, de ezt a kisszámú vizsgált ügyre tekintettel nem tudom megalapozottan állítani.)”
Jegyezzük meg ezt az idézetet is, később majd látni fogjuk, mennyire megragadták ezek a szavak Falvai Zsolt ügyész képzeletét.
A Törvénytelen szocializmus című kötet néhány oldalának ismertetésével befejeződött a bizonyítási eljárás dr. Képíró Sándor büntetőperében. Sem a védő, sem az ügyész nem kérte az elmeszakértői vizsgálat ismertetését, s hasonlóképpen nem került sor a szakértői vélemények felolvasására sem. Varga Béla bíró ezután közölte, hogy a költségjegyzék szerint a nyomozati és a bírósági eljárás költsége 4.397.908 forintra rúg, s ez az összeg valószínűleg már nem emelkedik.
Ezután kapott szót Falvai Zsolt ügyész, aki perbeszédét azzal a kijelentéssel kezdte, hogy véleménye szerint jogtörténelmet írunk (így, többes szám első személyben fogalmazott a jeles férfiú). Folytatni azonban nem tudta mondókáját, mert a bíró váratlanul néhány perc technikai szünetet rendelt el. A jegyzőkönyvvezető hölgynek támadt problémája az előtte heverő magnóval, de tudósító számára homályban maradt, hogy pontosan milyen technikai akadályt kellett elhárítani.
Néhány perc múltán tehát újra belevágott beszédébe az ügyész, s szavaiból kiderült: azért írunk valamennyien jogtörténelmet, mert valószínűleg még egy olyan perre nem kerül sor hazánkban, amelyben a második világháború alatt elkövetett háborús bűntett lenne a vád tárgya. (Tudósító e szavak hallatán merőn nézte a zuroffi vadászhorda hazai fegyverhordozójaként ismert Rosta Márton ügyvédet, akinek azonban az arcizma sem rezdült. Jeruzsálemi gazdája nemcsak Képíró Sándorra vadászott az elmúlt években, hanem az Ausztráliában élő Zentai Károlyra is, akinek kiadatását Magyarország évekkel ezelőtt már kezdeményezte – egyelőre eredmény nélkül. A rágalmazásban igencsak jártas zuroffi horda megalapozatlan vádaskodásai és az évek óta húzódó kiadatási procedúra következtében idén májusban Zentai agyvérzést kapott, beszédkészségét elvesztette.)
Falvai ügyész a jogtörténelem-írás ünnepélyes bejelentése után a tárgyra tért. Bevallotta, elgondolkodott azon, „milyen mélységben” kellene feltárnia beszédében az 1942 januárjában történt eseményeket, hiszen aki végigülte a tárgyalási napokat, az már kellően tájékozott. Falvai szerint két alapvető fontosságú kérdést kell feltenni: 1./ a vádirathoz csatolt két okirati bizonyíték (a VKF bíróságának 1944-es ítélete, valamint Nagy János honvéd főhadnagy 1948-as vallomása) fölhasználható-e bizonyítékként; 2./ vannak-e még olyan bizonyítékok, amelyek a vádlott egyéni bűnösségét alapozzák meg.
Falvai Zsolt elmondta: a kollektív bűnösség elvét nem ismeri a magyar jog, de szerinte a rendelkezésre álló bizonyítékok kellően bizonyítják Képíró Sándor személyes felelősségét és bűnösségét. Az ügyész azt is megjegyezte, hogy eleddig nem volt példa arra, hogy háborús bűntettel vádolt személy elismerte volna bűnösségét. Hogy ezzel a megjegyzéssel mi volt a célja Falvainak, azt tudósító nem igazán értette, de azt rögtön rögzítette jegyzetfüzetében, hogy az elhangzott kijelentés tanúsága szerint az ügyész nem ismeri a saját vádiratát. A vádiratban ugyanis éppen arra a Nagy János főhadnagyra (1942-ben még csak zászlós) hivatkozik a vád kiagyalója, akit háborús bűncselekményért ítéltek el 1948-ban, ráadásul a terhére rótt cselekményeket be is ismerte (az már más kérdés, mennyire volt önkéntes ez a vallomás).
Az ügyész kétségbe vonta dr. Szakály Sándor történész professzor szakértői véleményét, aki azt állította: Újvidéken szabályos razziára került sor 1942 januárjában, de az egyéni túlkapások vérengzést eredményeztek. Falvai ennek ellenkezőjét igyekezett bizonyítani, ezért részletesen taglalta, melyik napon milyen parancs, utasítás hangzott el a tiszteknek tartott eligazításokon. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy a professzor nevét Falvai ügyész következetesen „Szakáli”-nak ejtette, szerintünk viszont a történész nevének végén „jé” hangot kellett volna kipréselnie magából a perbeszélőnek.)
Falvai Zsolt – szó szerint felolvasva a vádirat vonatkozó részét – precízen sorolta a dátumokat: mikor rendelte el a razziát a vezérkar főnöke, miként intézkedett ennek nyomán Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy, majd milyen karhatalmi parancsot adott ki Grassy József ezredes. Falvai néhány érdekes megjegyzéssel is fűszerezte előadását. Grassy parancsából például azt idézte, hogy a szerb püspöki palota elé külön őrséget kellett állítani. Az ügyész föltette a kérdést: miért? Rögtön meg is adta a választ: azért, mert a razzia szervezői attól tartottak, hogy a püspöki palotát is megtámadják a razziában részt vevő csendőrök, rendőrök és katonák. Klasszikus talmudista okfejtés.
Falvai szerint dr. Képíró Sándor tisztában volt a Feketehalmy-Czeydner által kiadott rendelet és a Grassy József által kiadott parancs tartalmával. Az ügyész ismertette a járőrök összetételét, számát, feladatát, valamint azt, hogy hány járőrből álló csoportnak volt a parancsnoka dr. Képíró Sándor. Falvai szerint Képíróék közvetlen elöljárója, Gaál Lajos csendőr alezredes már az 1942. január 20-án lezajlott eligazításon arról beszélt, hogy nem szabályos razzia, hanem tisztogatás lesz, s a jogtalan fegyverhasználat is megengedett. Két nappal később Grassy József közölte, felettesei elégedetlenek az eredménnyel, s azt mondta, a razzia célja, hogy „a szemét és a piszok ússzon el”. Nem folytatom Falvai szavainak az ismertetését, aki lényegében a vádirat szövegét olvasta fel perbeszédének ebben a részében (a Nemzeti Jogvédő Alapítvány honlapján elolvasható a vádirat teljes szövege).
Falvai ügyész a fentiek után azt fejtegette, hogy Újvidéken listát készítettek a megbízhatatlan személyekről: ekkor ugyanis a cél egyértelműen az „izraelita vallású” és a szerb nemzetiségű polgárok összeszedése volt (amennyiben nem volt megfelelő papírjuk, és nem tudtak jól magyarul). Falvai szerint parancs rögzítette azt is, hogy ezeket a személyeket nem a Levente Otthonba, hanem azonnal a kivégzőhelyre kell vinni. Képíró erről tudomással bírt, ahogy arról is, hogy a jogtalan fegyverhasználatokat nem fogják kivizsgálni.
Falvai ügyész elmondása szerint január 23-án a katonáknak, csendőröknek rumos teát és pálinkát is adtak, sőt Zöldi Márton segédletével egy „műháborút” is rendeztek (sérült katonákat produkáltak, akikről azt hazudták, partizánok sebesítették meg őket), hogy fokozzák a harci kedvet.
Falvai Zsolt ezek után már kizárólag Képíró Sándorra igyekezett koncentrálni. Elbeszélése szerint 1942. január 23-án Képíró járőrei a Gömbös Gyula útról indultak el, s útjuk során megölték a Gömbös Gyula és a Sarajevska utca kereszteződésében a Steinberger házaspárt, a Rákóczi utca 40. szám alatti házban Weisz Irént (dr. Havas Péter tanúvallomásában Weisz Jolánt említett), a 102. szám alatt pedig Scheer Ferencet.
Falvai szerint dr. Képíró Sándor utasítására a Gömbös Gyula úton tartóztatták le Máriássy Mihályt és Máriássy Sámuelt, akiknek a szabadon bocsátását hiába kérte egy Kárpáty János nevű rendőr tiszthelyettes, aki jól ismerte a Máriássy-testvéreket. Képíró nem engedett, és…
Itt álljunk meg, mert fontos részhez érkeztünk. A vádiratban azt olvassuk, hogy a Máriássy-testvéreket a Levente Otthonban működő igazolóbizottság elé kísérték, s később másokkal együtt kivégezték. Falvai Zsolt most új verzióval állt elő. Az ávós, katpolos módszerek nyomdokain haladva ő is az „amalgámozás” módszeréhez folyamodott. Mit is jelent az „amalgámozás”? Egyszerűen fogalmazva annyit, hogy bizonyos tények elferdítésével, valós és kitalált tények önkényes csoportosításával alakítjuk ki a kedvünkre való vádat. Ez volt a koncepciós eljárások közismert gyakorlata. Nézzük meg aprólékosan, az „amalgámozás” módszerével hogyan koholt új vádat Falvai ügyész.
Elmondása szerint a Máriássy-testvérek őrizetbe vételére Képíró adott parancsot, s az említett rendőr tiszthelyettes közbenjárására sem engedte őket szabadon. Ez a vádiratban is szerepel, de hogy mi volt a folytatás, azt már fentebb leírtam. A vádirattól eltérően Falvai szerdán már azt állította, hogy a Máriássy-testvéreket nem a Levente Otthonba vitték, hanem egyenesen a sportpályán felállított kivégzőhelyre.
Falvai új verziója szerint Képíró Sándor január 23-án délelőtt 11 óra körül Nagy János honvéd zászlóssal (későbbi főhadnaggyal) ellenőrizte beosztottjait, s útjuk során találkoztak egy kb. 30 fogolyból álló csoporttal. Ezt a csoportot Képíró a kivégzőhelyre irányította, s megkérte Nagy Jánost, hogy a foglyokat teherautón kísérje el, s adja át a kivégzőosztag vezetőjének. Hogy erre mi a bizonyíték? Nagy János 1948-as vallomása (írtunk már erről korábbi tudósításunkban, de később még ismét visszatérünk erre a „bizonyítékra”). Falvai Zsolt azonban újabb bizonyítékot is lelt. A kivégzőosztagot irányító őrmester vallomásában is az áll – magyarázta Falvai -, hogy egy honvédtiszt mintegy 30 foglyot adott át neki ezen a napon. Sőt: a jugoszláv hatóságok által 1944 decemberében és 1945 elején felvett jegyzőkönyvekben az egyik tanú is azt állította, hogy a sportpályán kb. 30 zsidót (!) végeztek ki. Igaz, a tanú szerint január 22-én – és nem 23-án – történt a kivégzés, de Falvai ügyészt ez a dátumbeli eltérés nem akadályozta meg az „amalgámozásban”: szerinte a tanú bizonyára tévedésből helyezte egy nappal korábbra a történetet. Falvai szerint a vallomások (különösen dr. Havas Péteré), az időbeli egybeesések azt bizonyítják, hogy a kivégzőhelyre induló teherautóra ültette fel Képíró a Máriássy-testvéreket is, akiket az új koncepció szerint nem a Levente Otthonba vittek, hanem egyenesen a sportpályára. Falvai lelkes magyarázatát hallgatva tudósító arra gondolt, hogy ezt a „bizonyítást” még Péter Gábor ávó-vezér is megirigyelte volna. Igen, kedves Olvasó, 2011-ben így kelt életre az „amalgámozás” rossz emlékű gyakorlata Budapesten, a Fő utcai bírósági épületben.
Tudósító a tárgyalás után korábbi jegyzeteit szorgosan áttanulmányozta, s nem lelte nyomát annak, hogy például dr. Havas Péter vallomása alátámasztaná a Falvai-féle koncepciót. Sőt: semmilyen tanúvallomást, dokumentumot nem lelt, amely igazolná az ügyészi mesét. Nagy kérdés, lehet-e ilyen koholt vádat következmények nélkül megfogalmazni a mai – állítólag jogállamként működő – Magyarországon…
Az ügyész a Máriássy-sztori új verziójának elmesélése után azt igyekezett bizonyítani, hogy a vádirathoz csatolt két okirati bizonyítékkal kapcsolatban – a történész szakértők véleményével ellentétben – nem lehet helye kételynek, kifogásnak. Szerinte az 1944-es ítélet és Nagy János vallomása is közokirat. Márpedig a törvény szerint a közokirat – ellenkező bizonyításig – a benne foglalt adatok, tények valóságát, a benne foglalt nyilatkozat megtételét hitelesen bizonyítja. A fentebb taglalt „amalgámozás” mellett ez a fejtegetés is elgondolkodtatta a tudósítót. Itt ugyanis elsősorban arról volt szó, vajon Nagy János honvéd főhadnagy (1942-ben még csak zászlós) tanúvallomása mennyire tekinthető „hitelesnek”. De ne fussunk előre.
Falvai ügyész először a VKF bíróságának 1944-es ítéletéről mondta el a véleményét. Elsősorban azt igyekezett bizonyítani, hogy ennek az ítéletnek a megsemmisítése az ítélethozatal után néhány hónappal nem volt jogszerű, erre az aktusra politikai okból, német nyomásra került sor. Szerinte a német követ követelte Sztójay miniszterelnöktől az ítélet megsemmisítését, vagyis „a németek hoztak akkor döntést”. Ismeretes, hogy a védelem arra az álláspontra helyezkedett – s ezt támogatta a szakértők véleménye is -, hogy a jogegység érdekében semmisítették meg az 1944-es ítéletet, nem pedig politikai nyomásra.
Falvai Zsolt arról is beszélt, vajon a vádlott cselekménye „ítélt dolognak” tekinthető-e. Köztudott, hogy ugyanazért a tettért kétszer nem lehet elítélni senkit. Ezért nagyon fontos annak eldöntése a bíróság részéről, miként értékeli az 1944-es ítélet megsemmisítését. Falvai ügyész mindenesetre arra az álláspontra helyezkedett, hogy az említett ítélet kapcsán nem beszélhetünk „ítélt dologról”. Indokai ebben az esetben sem tűntek meggyőzőnek.
Varga Béla bíró ezen a ponton szünetet rendelt el, s negyed óra elteltével Falvai ügyész Nagy János vallomásával folytatta perbeszédét. A kérdés most is az volt, vajon fölhasználható-e ez a vallomás bizonyítékként.
Az ügyész elismerte, hogy a honvédtiszt 1948-as perében a bíróság szabálytalanul volt megalakítva (ami abszolút semmisségi ok), tehát sem az ítélet, sem a tárgyalás jegyzőkönyve nem használható fel bizonyítékként. Érvelése szerint viszont a nyomozati szakaszban elhangzott vallomás igenis felhasználható.
Nagy János összesen négyszer tett vallomást (beleértve a bírósági tárgyalást is). A Katpolon, illetve az ávón tett vallomásairól azt mondta Falvai, hogy azok valóságtartalmához nem férhet kétség. Az ügyész megjegyezte: dr. Zétényi Zsolt bizonyára azzal fog érvelni, hogy a katpolos, ávós vallomásokat kényszerrel csikarták ki, tehát azokat felhasználni jelen perben nem lehet. Falvai szerint azonban ez nem igaz. A Törvénytelen szocializmus c. könyvből felolvasott – s fentebb töredékesen idézett – részletek ugyanis Falvai szerint csak az ÁVH-ra vonatkoznak, az ottani nyomozati munkára nézve vonnak le következtetéseket. A Katonapolitikai Osztályra viszont nem – magyarázta Falvai. Tudósító ennek az okfejtésnek a hallatán megint elhűlt, hiszen (éppen a Képíró-perre készülve) nemrég olvasta el újra Kubinyi Ferenc nevezetes könyvét (A Katonapolitika regénye), valamint néhány, ezzel a szervvel is foglalkozó dolgozatot. Azt minden, a témában kicsit is tájékozott olvasó tudja, hogy a katpolos „nyomozások” sem volt törvényesek. Hogy csak két egyszerű példát említsünk: itt sem volt mód a nyomozati eljárásban védő részvételére, s nem érvényesült az ártatlanság vélelme. A kényszerítő eszközökről, a kihallgatási jegyzőkönyvek elkészítésének a módjáról most nem írunk, tessék szorgalmasan olvasgatni Kubinyit.
Falvai összegzésként megállapította, hogy Nagy János első két vallomása tehát felhasználható, azokat semmilyen indokkal nem lehet kirekeszteni a bizonyítékok köréből. Az ügyész azt is hozzátette: nem lehet általánosítani, nem lehet azt mondani, hogy minden kihallgatási jegyzőkönyv fenyegetés, kényszer hatására született. Hogy a közönség értse a szavait, „szemléletes” példával is élt. Gerencséry Mihály egykori csendőrtiszt 1951-es kihallgatási jegyzőkönyvéből idézte, hogy a gyanúsított azt mondta: „Tagadom”. Tehát lehetett tagadni is az ötvenes években, bizonygatta lelkesen Falvai ügyész.
Tudósító ismét mély lélegzetet vett, mert idegei már nehezen bírták a terhelést. Az utóbbi két évtizedben ugyan sok furcsa dolgot megélt, de azt nem hitte volna, hogy egyszer bírósági tárgyaláson ávós vallomásokat fog majd lobogtatni egy ügyész! Sőt: közokiratként fogja tálalni azokat a bíróságnak!
Falvai hosszan beszélt Nagy János vallomásáról, ezt nem ismételjük meg, mert korábban erről már részletesen beszámoltunk.
Az ügyész azzal folytatta, hogy Képíró Sándor ebben a perben tagadta a bűnösségét. Képíró Sándor azt állította, hogy a „kiterjesztett” fegyverhasználatra vonatkozó parancsot nem továbbította alárendeltjei felé, tehát semmiféle bűncselekményt nem követett el. (Zárójelben szögezzük le: Falvai ügyész sem tudta bizonyítani azt, hogy vérengzésre utasító parancsot adott volna embereinek Képíró Sándor, erre vonatkozóan még közokiratnak minősülő ávós tanúvallomást sem tudott előbányászni.) Képíró Sándor azt is állította, hogy az 1943-44-es per politikai indítékú volt (ezt az állítást többek között a szakirodalom is alátámasztja).
Falvai kijelentette: a vádlott védekezését a bizonyítékok cáfolják. A hangzatos verdiktet azonban nem követte az állítólagos bizonyítékok felvonultatása. Az ügyész ismét zavaros fejtegetésbe bocsátkozott: szerinte Képíró írásban kérte a jogtalan fegyverhasználat engedélyezésére vonatkozó parancsot (Falvai megfogalmazása szerint írásos parancsot akart „kicsikarni”), mert felfogása szerint akkor mentesült volna a felelősségtől (?!). Éppen ez bizonyítja – érvelt Falvai -, hogy a vádlott pontosan tisztában volt azzal: kivégzésekről van szó, nem pedig razziáról. Falvai koncepciója szerint „megszervezett likvidálás” folyt 1942. január 23-án, ezt az erre vonatkozó parancsok léte is bizonyítja (ismét leírjuk: ilyen írásos parancs nincs az ügyész birtokában, ami pedig állítólag szóban hangzott el, azt bizonyítani illenék.) Falvai szerint az 1943-44-es perben Képíró elismerte, hogy nem vizsgálta ki az alárendeltje fegyverhasználatát. Ez pedig az ügyész szerint azt bizonyítja, hogy Képíró tudta, nem lesz következménye a jogtalan fegyverhasználatnak, tehát Képíró mulasztása szándékos volt. Ezekben az érvekben is jól tetten érhető az „amalgámozás” ávós módszere iránti ügyészi rajongás.
„Szó sem lehet arról, hogy egyéni túlkapásokról volt szó” – szögezte le emelt hangon Falvai ügyész. Bizonyítékként említette az 1944-45-ös jugoszláv jegyzőkönyvekből azt a tanút, aki arról beszélt: az egyik katona kacsintással jelezte a teherautó sofőrjének, hogy nem a Levente Otthonba, hanem a strandon lévő kivégzőhelyre kell vinni a „szállítmányt”. Még az egyszerű baka is tudta, hogy miről van szó – magyarázta Falvai. Majd levonta a következtetést: Képíró Sándor a Grassy József által január 22-én szóban közölt parancsot továbbította alárendeltjeinek.
Falvai szerint – Szakály professzor véleményével ellentétben – szabályos razziáról azért sem beszélhetünk, mert kijárási tilalom volt, senki sem tartózkodhatott az utcán. Vajon miért? – tette fel a kérdést. S meg is adta az „okos” választ: azért, hogy ne lássák a lakók, milyen vérengzés folyik odakint. Tudósító föltette magában a kérdést: mi ez, ha nem a magyar jogrendtől idegen kollektív vád plasztikus megfogalmazása?
Falvait ekkor már nagyon elkapta a lendület. Feltette az újabb kérdést: Képíró Sándor miért védte meg a Rex Szálló tulajdonosait, egy egész zsidó családot? A válasz: önös érdekből. Mert ha megölik őket, ki biztosítja neki a szállást, az ételt-italt. Falvai szerint minden tiszt – ismételjük meg: önös érdekből – igyekezett megvédeni a szállásadóját, Képíró is így cselekedett. Az ügyész ezen a ponton úgy érezte, a csúcsra ért, mert ezzel a teátrális kérdéssel fordult Varga Béla felé: „Miről beszélünk, tisztelt bíróság?” Mert hisz a napnál is világosabb, hogy Képíró Sándor háborús bűnös – ez volt a kérdésre adott, elhallgatott válasz.
Perbeszéde vége felé igencsak csapongott Falvai ügyész. Ismét elővette a Máriássy-testvérek ügyét, s felidézte az előző tárgyalási napon ismertetett egyik, 1945-ben felvett ávós jegyzőkönyvet. Ebben Báthory Géza csendőr alezredes elmesélte, hogy 1942. január 23-án, hivatalába igyekezve foglyok egy csoportjára lett figyelmes. A lefogottak között közismert újvidéki polgárok is voltak, s megpróbálta elérni ezek szabadon engedését. Nem sikerült, mert megjelent Grassy, s minden foglyot a Levente Otthonba kísértek az igazolóbizottság elé. Falvai levonta a következtetést: Báthory megpróbálta az embereket megmenteni, bezzeg Képíró ezt nem tette meg, mert – vallomása szerint – erre nem volt lehetősége. Falvai beleesett a saját csapdájába, hiszen Báthory sem tudott kiemelni senkit a csoportból. Ráadásul a magasabb rangú Báthory nem a járőrcsoportok egyik parancsnoka volt, hanem összekötő tiszt a hadtestparancsnokság és a csendőrség között. Ha az ő akciója nem sikerült, akkor miért kárhoztatja Falvai most Képírót? A razzia menetét, lefolyását parancs szabályozta, eszerint járt el Képíró Sándor is. Mi ezzel a baj?
S még egy érdekes adalék Falvai szájából. Csak hogy értse a kedves Olvasó, miféle őrületnek volt tanúja tegnap a tárgyalótermi közönség. Perbeszéde végén Falvai ügyész már azt óhajtotta bizonygatni, hogy az egész razzia igazából a zsidók ellen irányult (ügyészünk következetesen igyekezett az „izraelita vallású” megfogalmazást használni, ami ugyebár marhaság, mert nem minden zsidó vallásos). Szóval Falvai szóba hozta, hogy az V. hadtest parancsnokságától a délvidéki razzia során olyan jelentést is küldtek a vezérkarnak, amelyben ez állt: „Óbecséről elutazott húsz zsidó”. Mi ennek az értelme? (Ez Falvai kérdése, tudósító szerint ugyanis a mondat jelentése világos.) Az ügyész szerint a rövid mondat azt jelenti, hogy ennyi zsidót nem tudtak megölni Óbecsén. Tudósító a zuroffi horda hazai jogi képviselőjére pillantott, s azt regisztrálta, hogy Rosta Márton ügyvéd nagyon elégedett az ügyész faji jellegű, bugyuta nyelvészkedésével.
Falvai ügyész tehát perbeszéde végén eljutott a végkövetkeztetésig: Újvidéken is szervezett zsidóirtás zajlott (ez az interpretáció természetesen köszönő viszonyban sincs a történelmi tényekkel). Idézgetett még egyet s mást az 1944-45-ben felvett jugoszláv jegyzőkönyvekből, csak azt nem árulta el, hogy a vallomást tevő személyek Újvidék mely részén éltek. Ennek a pernek ugyanis az a tárgya, hogy a Képíró Sándor alá tartozó járőrök körzetében történt-e háborús bűntett, s ezért felelős-e a vádlott. Hogy Újvidék más részein mi zajlott le, az ebben a perben irreleváns.
Összegzésként az ügyész megállapította, hogy január 23-án parancs volt a vérengzésre, szerbek és zsidók kiirtására, ezt a parancsot pedig Képíró Sándor továbbította alárendeltjeinek. Falvai szerint szó sem lehet egyéni kilengésekről, hiszen a csendőrség híres volt a soraiban uralkodó fegyelemről, tehát parancs nélkül önkényeskedésekre nem is kerülhetett volna sor. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy a perben elhangzott egyes vallomások szerint január 23-án a határvadászok hajtottak végre gyilkosságokat, s a kivégzőhelyeket is katonák „üzemeltették”.)
Zavaros, „amalgámos” perbeszéde végén Falvai ügyész a Btk. 42. § (2) bekezdése alapján fegyházbüntetés kiszabását kérte a vádlottra, a 62. § (1) bekezdése értelmében pedig indítványozta Képíró Sándor közügyektől való eltiltását, valamint azt, hogy a bűnügyi költségek viselésére is kötelezze őt a bíróság.
A perbeszéd végeztével tudósító hátradőlt, s végiggondolta a hallottakat. Ő is feltette magában Falvai kérdését: „Miről beszélünk, tisztelt bíróság?” Tényleg – miről is beszélünk? Falvai Zsolt védelmébe vette az ávós, katpolos kihallgatási módszereket. Falvai Zsolt az „amalgámozás” ávós, katpolos módszerével kérkedett a bíróság előtt (lásd a Máriássy-sztorit). Falvai Zsolt a kollektív bűnösség elvére hagyatkozva vádaskodott, de konkrét bizonyítékot most sem tett le az asztalra. Falvai Zsolt tehát – maga a törvénytelenség. Perbeszéde a cáfolhatatlan bizonyíték. Aki a mai Magyarországon ilyen hamis vádat konstruál, aki egy ávós jegyzőkönyvet közokiratnak nevez – tudósító szilárd véleménye szerint alkalmatlan a posztjára.
Ma, csütörtökön dr. Zétényi Zsolt perbeszédére kerül sor. Tudósító reméli, hogy az ügyvéd úr szavai nyomán mindenki számára egyértelmű lesz: a Falvai ügyész által képviselt koholmány, „amalgámozott” rágalom nem éri, nem érheti el a célját.
Falusy Márton – Hunhír.info