Korábban „dögunalmasnak” neveztük a dr. Képíró Sándor elleni koncepciós per néhány tárgyalási napját. Nem óhajtjuk piszkálni a bíróság tagjainak érzékenységét, ezért csupán annyit állítunk: a mai tárgyalás során is olyan vallomásokat ismertetett Varga Béla tanácsvezető bíró úr, amelyeknek meglátásunk szerint nem sok közük volt Képíró Sándor „ügyéhez”. A tárgyalás végén kaptuk az egyetlen érdemi információt, amikor bírói kérdésre dr. Képíró Sándor elmondta: egészsége rendben van, csak az étvágya „egy kicsit kevesebb”. Nyomon követve a Fő utcán zajló bohózatot, ezen nem is csodálkozunk.
A mai tárgyalásra dr. Zétényi Zsolt ügyvéd úr nagy papírlepedőkkel érkezett, Újvidék 1941-es térképével. Mint már korábban beszámoltunk róla, tanúvallomásban szerepelt a város ún. „Futaki része”, ahol sok embert megöltek, s a bíróság jelezte, hogy később esetleg meghallgatnak egy szemtanút a „Futaki rész” elhelyezkedésével kapcsolatban. A kérdés a bíróság szerint ugyanis az: vajon ez a terület a razzia idején Képíró Sándor körzetébe tartozott, vagy sem. A tervezett tanúmeghallgatásról ma már nem esett szó, Zétényi ügyvéd úr viszont prezentált egy korabeli térképet, ami mégis csak fontosabb dokumentum, mint egy ilyen-olyan tanú kétes értékű vallomása. Tudósító azt várta, hogy miután a térképmásolat egy példánya a bírói pulpituson landolt, bírói szájból tájékoztatást kapunk ama rejtélyes „Futaki rész’ elhelyezkedésével kapcsolatban. Nem így történt: a térkép a tanácsvezető bíró balján ülő bíró üres asztalára került, aki a tárgyalás során többször is elmélyedt Újvidék 1941-es úthálózatában.
A tárgyalás kezdetén Varga Béla bíró közölte, hogy az előzetesen beharangozott pénteki tárgyalás elmarad, mert június 10-én van az ügyészség napja. Ez az előző tárgyaláson is közismert tény volt, akkor Varga Béla mégis azt közölte, hogy Falvai Zsolt hajlandó munkával tölteni az ünnepnapot. Mára változott a helyzet, a bíró tiszteletben tartja az ügyészség napját, s nem tart tárgyalást. Az is kiderült, hogy a jövő héttel kapcsolatban „technikai problémák” vannak, s majd szünet után dönt a bíróság arról, mikor folytatódik a per.
A fenti tájékoztatás után Varga Béla bíró közölte, hogy a nyomozati iratok második kötetének az ismertetésével folytatja a tárgyalást. Ebben az anyagban található az újvidéki razzia miatt 1946-ban, Jugoszláviában felelősségre vont Szombathelyi Ferenc, Feketehalmy-Czeydner Ferenc, Grassy József és mások ellen indított per ítélete, s Varga Béla bíró szerint ebből az anyagból kapunk tájékoztatást az ún. „Futaki részre” vonatkozóan is. Mert ugye nem mindegy, hogy ezen a „részen” Képíró Sándor vagy más csendőrtiszt ellenőrizte a járőröket. (Zárójelben jegyezzük meg: a már többször is emlegetett ún. „Futaki részre” vonatkozóan semmi sem derült ki az iratismertetésből.)
Varga Béla bíró úr a nyomozati iratok második kötetéből a sorszámok alapján ismertette az iratokat. Tudósító azt tapasztalta, hogy ebben a kötetben káosz honol: például ugyanannak a személynek a tanúvallomásába olykor egy másik tanúvallomás ékelődik, majd egyszer csak az említett jugoszláv ítélet következik. S ami a lényeg: az ismertetett iratokból semmit sem tudunk meg dr. Képíró Sándor újvidéki szerepéről. Lássuk röviden, mi mindent osztott meg velünk Varga Béla bíró úr.
Rósa Béla 1952. szeptember 23-án, Kazincbarcikán felvett vallomásából megtudjuk, hogy az említett úr is részt vett az újvidéki razziában. S az is kiderült, hogy egy szóval sem említi Képíró Sándort (akkor mit keres az a dokumentum a nyomozati iratokban?).
Péter Mátyás 1953. július 16-án felvett vallomásában az szerepel, hogy a vallomástevő a makói csendőriskola oktatója volt, onnan vezényelték őt is Újvidékre 1942 januárjában – de Képíró Sándor nevét ő sem említi (akkor mit keres ez a dokumentum a nyomozati iratokban?).
Palotás Ferenc vallomásában (melynek felvételi dátumát Varga Béla bíró úr nem közölte velünk) elmondja, hogyan állították fel a Levente Otthonban működő igazolóbizottságot, kik voltak a tagjai, hogyan hozták meg döntéseiket stb. Palotás szerint az újvidéki partizánakciókat „felnagyítva” tálalta Grassy József elöljárójának, Feketehalmy-Czeydnernek, s ennek nyomán rendelte el Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök az újvidéki razziát. Két napig csak igazoltatás zajlott, de a második nap estéjén az elöljáró közölte, hogy elégedetlen a razziával, mert „még nem folyt vér”. Másnap – azaz január 23-án – két deci pálinkát kapott a legénység, s ettől meg is jött a harci kedv, kb. 1200 embert öltek meg.
Palotás után egy Tóth Zoltán nevű ember 1952. szeptember elsején felvett tanúvallomásából idézett a tanácsvezető bíró. Tóth az újvidéki rendőrség tagjaként vett részt a razziában, egy határvadász zászlóaljjal együtt végeztek ellenőrzést, de gyilkosságokról nem volt tudomása.
Az 1944-es VKF-ítéletből már ismert Budur Károly 1952. szeptember 25-én tett vallomást, amelyben elmondta, hogy a makói csendőriskoláról több tiszt is érkezett Újvidékre, többek között Képíró Sándor is (ezt eddig is tudtuk). Valamennyi csendőrtiszt parancsnoki beosztást kapott, vagyis a kutató járőrök ellenőrzése volt a feladatuk. Budur szerint „kiterjesztett” fegyverhasználat volt engedélyezve.
Kacskovics Balázs nevével korábban már szintén találkoztunk az 1944-es VKF-ítéletben. Most 1952. szeptember 26-án kelt vallomásából idézett Varga Béla bíró úr. Kacskovics is Makóról érkezett Újvidékre Budurral és Képíróval – s természetesen a makói csendőriskola legénységével – együtt. Megérkezésük estéjén eligazítás volt a báni palotában, amelyen a várost három részre osztották fel a razzia idejére. A csendőrtiszteknek január 21-én reggel öt órakor kellett jelentkezniük a csendőriskola udvarán. Kacskovics elmondta, hogy a parancs szerint mindenkit igazoltatni kellett, s a gyanús személyeket őrizetbe kellett venni. Kacskovicshoz negyven ember volt beosztva, ezek végezték az ellenőrzést, igazoltatást. Kacskovics elmondása szerint az ő „csapatában” nem volt fegyverhasználat, a kivégzésekben kizárólag a honvédek és Zöldi Márton csendőrtiszt emberei vettek részt.
Varga Béla bíró úr előadása Péter Mátyás 1952. szeptember 18-án felvett vallomásának tömör ismertetésével folytatódott. Ebből az elbeszélésből azt tudtuk meg, hogy Péter szerint is jelen volt Újvidéken Képíró Sándor, s azt is megemlíti a vallomástevő, hogy 1944-ben Képírót is elítélték.
Egy Kovács Jenő nevezetű ember tanúvallomásából (hogy mikor vették föl ezt a vallomást, nem árulta el Varga Béla bíró) ugyancsak azt tudtuk meg, hogy 1942 januárjában Képíró Sándort is Újvidékre vezényelték Makóról.
Zöldi Márton népbírósági vallomását hosszabban ismertette a tanácsvezető bíró. Zöldit a háború után a népbíróság halálra ítélte, majd kiadták Jugoszláviának, ahol szintén halálra ítélték, majd kivégezték. Zöldi a szekszárdi csendőriskola oktatójaként érkezett 1942. január 20-án Újvidékre, ahol – elmondása szerint – akkor már mintegy félezer csendőr tartózkodott az ország különböző csendőriskoláiból. A razzia előtti este volt eligazítás, amelyet Gaál Lajos csendőr alezredes tartott. Az eligazítás kb. másfél órát vett igénybe: Gaál felolvasta az írásbeli parancsot, amely egy féloldalas gépelt szöveg volt. Ez a parancs többek között „szélesebb” jogot biztosított a fegyverhasználatra, ugyanakkor azt is tartalmazta, hogy a tisztek a razziában nem vehetnek részt, csupán ellenőrizhetik a járőröket, mert a csendőr- és honvédtisztek közbiztonsági akcióban nem vehettek részt (ezt a részt Varga Béla bíró úr tagoltan, jó hangosan olvasta föl). Zöldi vallomásából azt is megtudtuk, hogy a razzia első napján Grassy József megjelent az ő körzetében, rámutatott az őrizetbe vett emberekre, s közölte Zöldivel: a letartóztatottakat nem kell bekísérni a Levente Otthonba, ehelyett „keményebben” kell eljárni. Zöldi közölte: arra kapott parancsot, hogy a gyanús személyeket kísérje az igazolóbizottság elé. Zöldi tehát – vallomása szerint – szembehelyezkedett Grassyval. Zöldi azt is elmondta, hogy Újvidéken „csak” 60-70 hullát látott, de úgy tudja, mintegy 800 embert végeztek ki. Az ő vallomásából tudjuk, hogy a járőröket általában őrmesterek vezették.
Varga Béla bíró úr ezután ismét Péter Mátyás vallomásából idézett. Péter szerint egy csendőrtiszt alá 10-15 járőrt osztottak be, s Képíró Sándor is vezetett ilyen csoportokat (eleddig ezt is tudtuk, Képíró sem tagadta soha).
Aztán ismét Zöldi Mártonhoz kanyarodott vissza Varga Béla, az ÁVO-n – 1945 novemberében – felvett vallomásából idézett. Zöldi elmondta, hogy a szekszárdi csendőriskola parancsot kapott, hogy egy tiszt vezetésével 40 hallgató vonuljon be Újvidékre. Így indult útnak Zöldi Márton és csapata Újvidékre, ahol azt a feladatot kapták, hogy házról-házra járva fésüljék át a várost. Zöldi egyetlen razziában sem vett részt – a parancs értelmében erre nem is volt módja -, ő csak ellenőrizte az alája rendelt járőröket. Ebben a vallomásban is elmondja Zöldi a Grassyval való – fentebb már említett – találkozását, amikor Grassy gyakorlatilag kivégzésre adott utasítást a csendőrtisztnek. Este az állománygyűlésen Grassy már kifejezetten megtorlásról beszélt, amikor azt mondta: „A piszoknak és a szennynek el kell úsznia.” Zöldi szerint Grassy kijelentéséről a tisztek között vita alakult ki, s az volt a közvélekedés, hogy a hadijog nem ismeri a megtorlást. Zöldi 1945-ös vallomásában tehát két megállapítás lényeges: 1./ a Grassy József által emlegetett megtorlást a hadijog alapján vitatták a tisztek; 2./ a csendőrtisztek a parancs szerint nem vehettek részt a razziában, csupán a járőrök ellenőrzése volt a feladatuk.
Ezután szünet következett, majd a tárgyalás második felvonásának kezdetén Falvai Zsolt ügyész indítványozta, hogy a bíróság szerezze be Kállay Miklós miniszterelnöknek az újvidéki razziával kapcsolatos parlamenti beszédét. A bíróság végzésben adott helyt az indítványnak, s felkérte Zinner Tibor történészt, hogy nézzen utána a kért dokumentumnak. Tudósító az ügyészi indítványon és a bírói végzésen meglepődött, mert az említett beszédet egyrészt az elmúlt évek során az ügyészség könnyen beszerezhette volna, másrészt a Képviselőházi Napló megfelelő kötetében bárki megtalálhatja Kállay beszédét, amelyre egyébként a szakirodalomban is többször hivatkoztak már – szakértő felkérése tehát ebben az ügyben enyhén szólva is mulatságos.
Varga Béla bíró úr ezután közölte, „gyorsítja” a fölolvasást. Ez annyit jelentett, hogy a nyomozás során meghallgatott tanúk vallomásaiból semmit sem idézett, csak összefoglalóan jellemezte azokat. 2007 áprilisában a Képíró-per vádiratának fabrikálásán munkálkodó ügyészség tanukat hallgatott meg, a bírói felsorolás szerint szám szerint hat darabot. A tanuk az újvidéki razzia idején mind gyerekek voltak, az egyik tanú pedig 1947-ben született, s csak szülei elbeszéléséből ismerte az eseményeket. Azt is megtudtuk, hogy a tanúk között csak zsidók találhatók. A vallomások szerint a csendőrök listával jöttek, így szedték össze az előre kijelölt embereket. Az újvidéki zsidó hitközség adatai szerint 2112 (vagy 2117 – Varga Béla két alkalommal két különböző számot mondott) zsidót vittek el, s Varga Béla meg is jegyezte, hogy a hitközségi lista szerint „úgy tűnik, teljes családokat irtottak ott ki”. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy ez a szám igencsak magasra sikeredett, mert a „hivatalos” adatok szerint Újvidéken összesen nem öltek meg ennyi embert – beleértve a nem zsidókat is.) Varga Béla azt is elmondta, hogy a tanúk egyike sem ismerte föl korabeli fénykép alapján Képíró Sándort, s nevét sem hallották soha (akkor miért szerepelnek ezek a tanúvallomások a periratok között?).
A nyomozati iratok közül ezután az ún. „vajdasági bizottság” határozatát ismertette Varga Béla. A jugoszláv hatóságok a „megszállók” – értsd: magyar katonák, csendőrök, rendőrök – tevékenységét vizsgálták, s Képíró Sándorról is megállapították, hogy gyilkosságokban, öldöklésekben, kínzásokban vett részt. Hogy ezt az állítást milyen dokumentumokra alapozták – ezt sajnos nem tudtuk meg. Azt viszont igen, hogy a „vajdasági bizottság” szerint 1044 szerbet és zsidót öltek meg a razzia idején Újvidéken, ami viszont ellentmond a zsidó hitközség fentebb említett adatának.
Végül a Vajdasági Legfelsőbb Bírósághoz 1946-ban benyújtott vádiratot ismertette Varga Béla bíró úr. Mint tudjuk, ezen vádirat alapján ítélték halálra – majd végezték ki – háborús bűntett miatt Szombathelyi Ferencet, Feketehalmy-Czeydner Ferencet, Grassy Józsefet, Gaál Lajost, Zöldi Mártont és társaikat. Varga Béla ismertette a fontosabb vádpontokat, majd a vádirat indokolás részébe is bepillantást engedett. A legfontosabb megállapítás ebben az iratban: az újvidéki razzia során központi utasítás volt a gyilkosságokra. Varga Béla bíró elmondása szerint ennek a vádiratnak a része a VKF bíróságának 1944-es, Képírót is elmarasztaló – később megsemmisített – ítélete, illetve annak hiteles másolata.
Varga Béla bíró úr ezután újabb tanúvallomásokra hivatkozott, de szinte semmit sem idézett, sőt az egyik tanú kapcsán halkan megjegyezte: „különösebben nem mond semmit”. Ez a mondat az egész mai nap jelmondata is lehetne: az idézett „nyomozati iratok” különösebben nem mondtak semmit, illetve éppen a semmit mondták.
Ezzel véget is ért a mai tárgyalás, s ha minden igaz, a per újabb „nyomozati iratok” – népbírósági ítéletek – ismertetésével folytatódik június 16-án, majd június 20-án.
Az idézett nyomozati iratok különösebben nem mondtak semmit – írtuk előbb. Joggal kérdheti az olvasó: ha így van, akkor miért beszéltünk ilyen hosszan a semmiről? A kérdés jogos. Két választ tudunk adni. Egyrészt a Képíró-per minden tárgyalási napjáról részletesen kívánunk beszámolni – a történeti hűség kedvéért. Másrészt azért írunk ilyen hosszan a semmiről, mert választ keresünk arra a kérdésre: miért ismertet órákon keresztül a bíróság olyan iratokat, amelyeknek semmi közük Képíró Sándor állítólagos háborús bűntettéhez?
Két eset lehetséges. Az egyik: azért ismerteti a bíróság ezeket a nyomozati iratokat, mert arra óhajt rámutatni, hogy a vád teljességgel megalapozatlan. Az ismertetett iratok vagy nem mondanak semmit Képíróról, vagy pedig csak arra utalnak, hogy ő is Újvidéken volt a razzia idején (de ez nem nóvum, ezt eddig is tudtuk). Tény, hogy a vádirat konkrét vádat nem tartalmaz Képíró Sándorral szemben, csak annyit, hogy a razzia idején ő is Újvidéken volt, s járőrök munkáját ellenőrizte. Ez pedig nem háborús bűntett.
A másik lehetséges eset: a bíróság éppen azért ismertet Képíró személyéhez nem köthető, vagy vele kapcsolatban jelentéktelen információkat tartalmazó iratokat, mert a kollektív bűnösség elfogadhatatlan elvét vallja. Nem állítjuk a bíróságról, hogy a kollektív bűnösség elve alapján óhajt ítélkezni, ennek csupán a lehetőségét vetettük fel. Mit is jelent ez?
Az eddig ismertetett „nyomozati iratok” alapján szinte mindent tudunk arról, mi történt 1942. január 21-23. között Újvidéken. Megismertük a fontosabb elöljárók s szinte valamennyi csendőrtiszt nevét. Tudjuk, hogy az említett személyeket 1944-ben, majd – néhány kivételtől eltekintve – a háború után is elítélték. Egy csendőr ellen a Rákosi-féle Magyarországon elégséges bizonyíték volt, hogy például Újvidéken volt a razzia három napja alatt. Ma azonban – állítólag – jogállamban élünk. Jogállamban pedig nem lehet érvényesíteni a kollektív bűnösség jogtipró elvét (bár tudjuk, hogy nemrég éppen ezen elv jegyében ítélte el a müncheni bíróság Ivan Demjanjukot, ami azt bizonyítja, hogy Németország – bizonyos esetekben – kész lábbal tiporni a jogállami normákat).
Korábbi írásainkban nem véletlenül neveztük „dögunalmasnak” Varga Béla bíró úr terjengős iratismertetéseit. Mert az általa felolvasott passzusoknak tényleg semmi közük Képíró Sándor „ügyéhez”. Ráadásul ezen iratok jelentős része háború utáni vallomás, bírósági irat, márpedig a nem jogállami keretek között „kicsikart” vallomások, bosszúítéletek mai felhasználása joggal ébreszt kételyeket a külső szemlélőben.
Reméljük, hogy a korábban említett „dögunalomnak” az az oka, hogy a Varga Béla bíró úr által vezetett tanács éppen a vádirat abszurditására óhajt ezzel a módszerrel rámutatni. Ha így van, akkor méltányoljuk a bírói eljárást. Ha viszont az a cél, hogy a más csendőrtisztekkel kapcsolatos anyagok alapján – követve a kollektív bűnösség jogtipró elvét – Képíró Sándort elmarasztalják (pusztán csak azért, mert ő is járőrök parancsnoka volt), akkor nagy baj van. Egy ilyen „végjáték” ugyanis azt bizonyítaná, hogy ma is születnek politikai megrendelésre jogtipró ítéletek.
A tudósító egyelőre optimista: bízik a bírói tanács tisztességében, de ugyanakkor gyanúját is megfogalmazza. Ezért olyan „dögunalmasak” a Képíró-perről szóló beszámolói, hiszen az ördög ugyebár az apró részletekben lakozik…
Falusy Márton – Hunhír.info