A dr. Képíró Sándor elleni per előző tárgyalásáról azt írtuk: dögunalmas volt. A mai napról ez nem mondható el, ugyanis szakértőként két olyan történész tartott rendhagyó történelemórát, akik nemcsak a korszak jeles kutatói, hanem kiváló előadók is. Zinner Tiborról és Szakály Sándorról van szó. Mindketten brillíroztak – szegény ügyész legnagyobb bánatára.
Varga Béla bíró úr a mai napot is divattanácsadással kezdte. A karzaton – egészen fönn – ült egy csöndes ifjú, akinek a pólóján elől és hátul is volt valami felirat és ábra, de tudósító szerint ezek nem hordoztak semmiféle politikai üzenetet. Varga urunk azonban rendíthetetlen volt, kizavarta az illetőt. Erre a lenti sorokból valaki imígyen méltatlankodott: „Ne viccelődjünk!”. A címzett (vagyis Varga urunk) erre igencsak felhorkant, a méltatlankodó urat is távozásra szólította fel, de aztán megenyhült, a felirat nélküli ruházatot viselő renitens maradhatott. Varga Béla aztán közölte: elege van abból, hogy minden tárgyalást ruhavizsgálással kell kezdeni (hogy erre az abszurdumra őt ki és mi kényszeríti, azt nem árulta el), s bejelentette, hogy legközelebb már rendbírsággal fogja sújtani azt, aki nem az ő ízlése szerint öltözködik. Mert az ugye mégsem tűrhető, hogy – Varga úr remek nyelvi leleményét idézve – egyesek a „kedélyállapotokat borzolgatják”.
Az emelt hangú vargai borzolgatás után végre megkezdődött a tárgyalás. Először az ügyész kért szót, s közölte a bírósággal, hogy a zuroffi nácivadász horda képviseletében jelen lévő Rosta Márton ügyvéd úr szeretne tájékoztatást adni a két nappal ezelőtt felbukkant titokzatos tanú egészségi és egyéb állapotáról. Mint már korábban megírtuk, a zuroffi menühöz most friss köretként föltálalt tanú éppen Szerbiában kezelteti magát, s a kezelés a tervek szerint még néhány hetet igénybe fog venni. A bíróság az előzetes ígéret ellenére ma nem döntött a tanú ügyében, de a szünetben – a lépcsőn – elkottyintott bírói szavak arra utalnak, hogy a tanú meghallgatását a bíróság el fogja utasítani.
Ma az első félidőben Zinner Tibor történész professzor volt a főszereplő, aki előzőleg írásban benyújtotta szakértői véleményét (rengeteg dokumentummásolat kíséretében). Zinner egy korábbi tárgyaláson már szót kapott, akkor azonban mondandóját nem tudta befejezni, mert – ügyészi indítványra, Képíró Sándor elmeorvosi vizsgálatának elrendelése miatt – a tárgyalást akkor elnapolták.
Zinner pazar előadása után a tudósító szinte hallotta, ahogy recsegve-ropogva dől össze a vád. Nézzük, mi mindenről tájékoztatta Zinner a hallgatóságot.
Korábban már írtunk róla: a VKF bírósága 1944. január 24-én – több vádlott társával együtt – Képíró Sándort is elítélte. Ennek az ítéletnek egy gyanús – mert nem eredeti – példánya a vádirat mellékletét képezi, tehát a két „bizonyíték” közül ez az egyik „perdöntő” dokumentum. A szakértő közölte, hogy ezt az ítéletet annak meghozatala után két hónappal, 1944 márciusában törölték (semmisnek nyilvánították), de ennek részletes dokumentumai hiányoznak. Csupán annyit lehet tudni, hogy Képírót is visszahelyezték rendfokozatába, mert pertörlés történt.
Zinner Tibor először részletesen ismertette, mi lett a többi 14 elítélt későbbi sorsa. Ezek részletes ismertetésétől tudósító eltekint, csupán egyetlen megjegyzésre szorítkozik: az 1944-es perben is elítélt egyik személyt – akinek az ítéletét 1944-ben szintén megsemmisítették – 1951-ben bíróság elé állították, elítélték 15 évre, de 2001-ben ezt az ítéletet megsemmisítették, mert az ítélet a kollektív bűnösség elvére épült. Az újvidéki vérengzés fő felelőseit Jugoszlávinának adták ki, őket ott ki is végezték. Az 1944-es per több vádlottja a háború után külföldre távozott – így dr. Képíró Sándor is.
A VKF bíróságának 1944-es ítéletét megsemmisítették, tehát annak bizonyítékként való fölhasználása jelen tárgyaláson aggályos – ez derült ki Zinner professzor szavaiból. Ráadásul az ítélet eredeti példánya hiányzik, a vádirat mellékleteként benyújtott „másolat” hiányos, kb. az eredeti ítélet szövegének a fele.
A vád által benyújtott másik „bizonyíték” sem kapott jó osztályzatot Zinner tanár úrtól. Erről a „bizonyítékról” is írtunk már korábban: Nagy János honvédtiszt 1948-ban felvett tanúvallomása, amelyben azt állította, hogy Képíró parancsára kísért 30 embert az újvidéki sportpályán felállított kivégzőhelyre.
Nagy János életútját is részletesen ismertette Zinner tanár úr: 1948. december 15-én halálra, majd – a következő év elején – másodfokon életfogytiglani börtönre ítélték. 1956-ban a forradalom alatt kiszabadult, 1957-ben ismét őrizetbe vették, s csak 1960-ban szabadult a részleges amnesztia idején.
Zinner kijelentette: a Nagy János elleni per törvénytelen volt, mert a népbírósági tanács összetétele nem volt szabályos. A törvény ugyanis úgy rendelkezett, hogy a négy koalíciós párt (MKP, SZDP, NPP és FKgP) egy-egy tagot delegál a bírói tanácsba. A Nagy-per kezdete előtt közel fél évvel azonban „egyesült” a kommunista és a szociáldemokrata párt, s a kettőből létrejött az MDP. Nagy János tárgyalásán a bírói tanácsba az MDP két tagot delegált, de az akkor hatályos törvény ezt nem tette lehetővé. Remek meglátás volt ez Zinner Tibortól, mert a jelzett „formai” hiba miatt a Nagy János elleni per törvénytelen, az ítélet tehát eleve semmis.
Nagy János kihallgatásáról három jegyzőkönyv is fennmaradt – folytatta Zinner tanár úr. A második jegyzőkönyv az elsőnek közel 80 százalékát szó szerint átveszi, viszont a korábbi vallomásban szereplő enyhítő körülmények már hiányoznak (ezek a jegyzőkönyvek a Katpol-on, illetve az ÁVO-n készültek). A harmadik jegyzőkönyv már a népügyészségen készült, s a vádirat bizonyos kérdésekben eltér a vallomásokban rögzítettektől.
Zinner megjegyezte: a Nagy János elleni – 1948. december 15-én, Szegeden lezajlott – per jegyzőkönyvvezetője kivételesen tisztességes ember lehetett: dr. Csiki István ugyanis nem hagyta ki a jegyzőkönyvből Nagynak azt a kijelentését, hogy a Katpol-on veréssel fenyegették, ha vallomását visszavonja. Ez a közlés cáfolhatatlanul arra utal, hogy Nagy János kényszer hatására tette meg vallomását.
Zinner ezek után föltette a kérdést: miként lehetséges az, hogy a Nagy János vallomásában háborús bűncselekménnyel vádolt Képíró Sándor ellen 1948-ban nem rendeltek el semmilyen vizsgálatot, nyomozást?
Zinner Tibor még egyéb fontos adalékokkal is szolgált. Megtudtuk például, hogy amikor 1975-ben nyugdíjba vonult Nagy János, a szegedi bíróság tájékoztatta a nyugdíjbiztosítót az 1948-as ítéletről, de abban az újvidéki ügy nem szerepelt, csak az, hogy a hercegszántói pópa megölése miatt ítélték el.
Mondandóját összefoglalva Zinner Tibor kijelentette: mind a VKF bírósága ítéletének, mind a Nagy János elleni per ítéletének a felhasználását aggályosnak tartja a Képíró Sándor elleni perben.
Bírói kérdésre válaszolva Zinner elmondta: a 90-es évek elején javasolta, hogy a Nagy János elleni perhez hasonló törvénytelen eljárások megsemmisítését törvény mondja ki. Ebben az ügyben levelet is írt Kahler Frigyesnek, az Igazságügyi Minisztérium akkori főosztályvezetőjének, aki válaszul azt közölte: külső politikai nyomás miatt ez a kérdés most (illetve akkor) nem időszerű. Magyarul: mivel a történelmet a győztesek írják, ezért az általuk elkövetett jogsértésekről nem akarnak tudni. Zinner tanár úr ugyan nem pontosan ezekkel a szavakkal élt, de mondandóját híven tolmácsoltuk. Zinner megismételte: ezeknek az ügyeknek a felülvizsgálatával még ma is adós a jogszolgáltatás. Vagy ahogy ő fogalmazott: Augiász istállóját még mindig nem söpörtük ki. Ennek issza a levét szegény Képíró Sándor is – ezt már mi tesszük hozzá.
Bírói kérdésre Zinner megismételte: Nagy János kényszer alatt tett tanúvallomást. A professzor föltette a kérdést: mivel lehetne egyébként megmagyarázni, hogy Nagy János önként, a legcsekélyebb terhelő bizonyíték nélkül vállalta magára 30 ember kivégzőhelyre való kísérését?
Ezután Falvai Zsolt ügyész faggatta hosszan Zinner Tibort, de elöljáróban arra kérte a bíróságot: Zinner szakértői véleményéből rekesszen ki minden olyan kitételt, amely nem történészi vélemény. Hogy mi mindenre gondolt Falvai úr, azt tudósító nem tudja, azt azonban regisztrálta, hogy Zinnerhez intézett kérdéseiben többnyire jogi problémákat feszegetett, ami viszont nem Zinner tanár úr szakterülete.
Falvai úr kérdései közül egyetlen egy érdemel figyelmet. Azt kérdezte Zinner Tibortól: dokumentumok alapján megállapítható-e, hogy a január 23-án történt kivégzések idején mi volt az egyes csendőrjárőrök felügyeletét ellátó Képíró Sándor mozgási körzete? Zinner Tibor „fejből” mondta a választ: a Gömbös Gyula utcától a Rákóczi utcán át az Országzászló térig. Ebbe a körzetbe esett a Rex Szálló is, amelynek tulajdonosait éppen Képíró Sándor mentette meg a biztos haláltól. Zinner elmondta, kilenc helyen zajlottak kivégzések, de ezek egyike sem esett Képíró körzetébe.
Falvai Zsolt kérdéseit egy idő után megelégelte Varga Béla bíró, s az iránt érdeklődött: mi köze a kérdéseknek a per tárgyához? Falvai közölte: elsősorban azt szeretné bizonyítani, hogy a VKF 1944-es ítéletének megsemmisítésére nem volt jogi lehetőség, tehát az ítéletet joggal csatolták bizonyítékként a mostani vádirathoz. Ez az ügyészi törekvés azonban csődöt mondott: igaz, hogy a VKF bíróságának ítélete ellen fellebbezésnek nem volt helye, de perorvoslattal lehetett élni. Ez meg is történt, s pertörlés lett az eredménye.
Zinner Tibor kérdésre azt is elmondta, hogy rögtön a háború vége után készült egy lista a hazai háborús bűnösökről, s erre Képíró Sándor is felkerült. A lista összeállítói azt tették fel a listára, aki éppen az eszükbe jutott, s mivel az 1944-es per ítélete akkor még megvolt, ezért a rajta szereplő nevek is a listán landoltak. Érdekes azonban – tette hozzá Zinner -, hogy Képíró Sándor kiadatását soha nem kérte senki.
A kicsit elhúzódott – közel másfélórás – első félidőt követő szünet után Szakály Sándor történész professzor folytatta a történelemórát. Részletesen ismertette a csendőrökre vonatkozó szolgálati utasításnak a tárgyhoz tartozó pontjait, majd a VKF bíróságának az ítéletével foglalkozott. Kijelentette, hogy Képíró Sándor mozgási körzetében nem volt jogtalan fegyverhasználat. Annyit azonban lehet tudni, hogy az egyik járőr használta a fegyverét, mert az egyik házban egy nő nem akarta igazolni magát, rátámadt a csendőrre, el akarta venni a fegyverét, s ekkor került sor a fegyver használatára. Ilyen esetben a korabeli szabályzat szerint nem a parancsok – az egyébként jelen sem lévő Képíró – volt a felelős, hanem a fegyvert használó csendőr. Szakály professzor hozzátette: jelen esetben a fegyverhasználat kötelező volt, mert ha a csendőr ezt elmulasztja, akkor őt vonták volna felelősségre.
Szakály Sándor azt is elmondta, hogy a vádirat mellett „bizonyítékként” szereplő 1944-es VKF bírósági ítélet nem eredeti és nem hiteles példány. Egyrészt sok lapja hiányzik, másrészt a magyar nyelvű „másolat” végén az olvasható, hogy „hiteles fordítás”. Kérdés: miért kellett egy magyar ítéletből egy szintén magyar nyelvű fordítást „hitelesíteni”? Valószínűleg idegen nyelvű szövegből készült ez a fordítás, amely viszont Szakály elmondása szerint formailag sem felel meg az akkori korszak ítéleteinek. Egyetlen példát említünk: a VKF bírósága ítéleteinek jelzete „H” betűvel kezdődött, ezen a „másolaton” viszont csak „Br.” szerepel (a vádirat is így említi).
Szakály Sándor előadása után az ügyész csupán két kérdést tett fel, de ezekkel nem terheljük az olvasót. Zétényi Zsolt ügyvéd úr viszont lényeges dolgot kérdezett: az újvidéki razzia idején mennyit tudhatott egy csendőr arról, mi lesz a Leventeotthonba kísért gyanús személyekkel? Mint már korábban megírtuk, a csendőrjárőröknek a razzia során a gyanúsnak ítélt személyeket be kellett kísértetniük a Leventeotthonba, ahol ezek a személyek igazolóbizottság elé kerültek. Szakály Sándor elmondta: az eljárás szabályos volt, a csendőrjárőrök arra kaptak parancsot, hogy a gyanús személyeket a Leventeotthonba küldjék kivizsgálásra. Ők tehát nem tudhattak arról, hogy egyeseket később törvénytelen módon kivégeztek, s ezekért az atrocitásokért nem is vonhatók felelősségre.
A két szakértő előadásából még sok érdekes részletet lehetne felidézni, de nem akarom próbára tenni az olvasó türelmét. Egy biztos: a szakértők elmondása szerint sem az 1944-es bírósági eljárás során, sem azóta nem merült fel adat arra, hogy Képíró Sándor háborús bűncselekménnyel vádolható. A mai napon tehát elkezdődött a vádiratnak nevezett ügyészi tákolmány összeomlása. Mert abban mindkét szakértő egyetértett: az ügyész által benyújtott két „bizonyíték” annyit sem ér, mint az egynapos penész.
Holnap a VKF bírósága által 1944-ben kihirdetett – majd megsemmisített – ítélet újabb részleteivel fogja borzolgatni kedélyünket Varga Béla bíró úr. Vagyis ismét dögunalmas napnak nézünk elébe.
Falusy Márton – Hunhír.info