A Demjanjuk elleni ítélet hallatán nyilatkozta a jeruzsálemi zsidóvezér, hogy az ítélet „rég várt diadal az áldozatoknak, családtagjaiknak és az erkölcsi érzékkel megáldott embereknek”. Egy másik lapnak pedig azt mondta, a müncheni ítélet „az igazságszolgáltatás nagy-nagy diadala”. De miért is ítélték el az Amerikában John keresztnevet viselő Ivan Demjanjukot?

Demjanjukot először negyedszázaddal ezelőtt ítélték el, majd mentették fel – Izraelben. Az USÁ-ban a hetvenes évek elején kezdtek foglalkozni a hatóságok Demjanjukkal, mert felmerült a gyanú, hogy bevándorlásakor elhallgatta háborús múltját, s már akkor azzal gyanúsították, hogy Sobibórban volt lágerőr. Ugyanakkor hamar felmerült egy másik gyanú is: lehet, hogy a róla szóló információk a szovjetektől származnak. Mindenesetre az amerikaiak nem találtak elegendő bizonyítékot Demjanjuk ellen, de „biztos, ami biztos” alapon megfosztották állampolgárságától. S mivel Izrael kikérte az állítólagos lágerőrt, az amerikaiak nem késlekedtek, kiadták.

Az izraeli vizsgálat során már nem Sobibór volt a téma, hanem egy másik német tábor: Treblinka. A vád az volt, hogy ő „kezelte” a tábor gázkamráit, melyekben állítólag 870 000 embert – többségükben zsidókat – gázosítottak el. Demjanjuk ellen azonban nemcsak az volt a vád, hogy közel egymillió ember halála szárad a lelkén: az egykori foglyok által „Rettenetes Ivánként” emlegetett szadista őrt is benne vélték felfedezni.

Az izraeli Demjanjuk-ügy alapvetően két „bizonyítékra” támaszkodott: az egyik a németek által a háború alatt kiállított igazolvány, a másik pedig egykori treblinkai foglyok megannyi tanúvallomása. Az igazolványról azt állították: ilyet olyanok kaptak, akik az SS Trawnikiben működő kiképzőtáborában vettek részt kiképzésen. A dokumentumot az akkori Szovjetunióból repülőn hozta el Izraelbe Armand Hammer zsidó-amerikai milliomos.

Az igazolvány és a tanúvallomások azért voltak szükségesek, mert Demjanjuk következetesen állította: soha nem volt Treblinkában. A bizonyítékként kezelt igazolványban sem Treblinka, hanem Sobibór szerepel. Demjanjuk azonban azt is tagadta, hogy járt volna valaha Sobibórban. Demjanjuk fönntartotta azt a véleményét is, hogy az egész ügy mögött a KGB áll.

Már annak idején az Eichmann-perben szó volt arról, ki „kezelte” Treblinkában az állítólagos gázkamrákat. Akkor két név hangzott el: Nyikolaj és Ivan. Ha most rápillantunk a mellékelt igazolványra, akkor látjuk, két keresztnév szerepel a megfelelő rovatban: Ivan és Nyikolaj. Ivanról azt mesélték a túlélők, szadista volt. S mellesleg olyan katona, aki gondolkodás nélkül teljesítette a parancsot.

Amikor elkezdődött Demjanjuk pere Izraelben, a tárgyalóterem zsúfolásig megtelt, a rádió és a televízió élőben közvetítette a pert. Napokon, heteken keresztül hallgatta a nép az egykori treblinkai táborlakók vallomásait, a különböző szörnyű történeteket. Rövid idő alatt kiderült, hogy nem Demjanjukról szól a per, hanem a „történelemről”. Az volt a külső megfigyelők véleménye, hogy egyedül az ügyész, Michael Shaked biztos abban: Demjanjuk és „Rettenetes Iván” azonos személy. Hiszen semmiféle bizonyíték nem volt. Ez azonban nem tartotta vissza az igazságügyi minisztert attól, hogy jóval a per kezdete előtt tömeggyilkosnak nevezze Demjanjukot. Összegezve: nem szabályos per zajlott Izraelben, hanem érzelmekre ható „holo-show”.

Demjanjuk tehát tagadott, s a börtönben olvasással, a héber nyelv tanulásával múlatta az időt.
Aztán eljött az ítélethozatal napja. A három bíró – Dov Levin, Dalia Dorner és Zvi Tal – tisztában volt a bíróság küldetésével: emlékeztetni az ún. „holocaustra”. Valószínűleg azt is érezték, ha felmentik Demjanjukot, akkor ellenük fordul a közhangulat, mert esetleges felmentő ítéletükkel az ún. „holocaust-tagadók” malmára hajtják a vizet. 1988. április 18-án bűnösnek mondták ki, s halálra ítélték a vádlottat. Az ítéletet a tárgyalóterem közönsége bosszúszomjas kiáltásokkal fogadta.

Az ítélet közel 450 oldalt tett ki. A szöveg „poétikus”, már-már biblikus nyelven íródott, például a zsidókat „áldozati báránynak” nevezte. Az olyan nyers kifejezések sem illettek a jogi környezetbe, mint „német hentesek és a velük kollaborálók”. Az ítéletnek a szenvtelen jogi nyelvtől távol álló „poétikussága” is azt tükrözte: nem a tényekről szólt az ügy, hanem az emlékezet fontosságáról.
Demjanjuk persze fellebbezett az ítélet ellen. A Szovjetunió összeomlásával egyre több gyanú merült fel az ügy szovjet szálaival, s az igazolvány hitelességével kapcsolatban.

1993 júliusában az izraeli Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette az elsőfokú ítéletet, s felmentette a vád alól Demjanjukot. Az ítélet szerint nem sikerült bizonyítani, hogy a vádlott azonos a treblinkai „Rettenetes Iván”-nal. Ugyanakkor a bíróság megállapította, hogy Demjanjuk SS-őr volt Sobibórban, de ez nem képezte a vád tárgyát, s ez ellen így a vádlott nem is védekezhetett. Demjanjuk tehát szabadlábra került, s visszatért az Egyesült Államokba.

Amikor a felmentő ítélet megszületett, Elie Wiesel holocápa a következőket írta: „Jogi szakértők vélhetően fenntartják azt a véleményüket, hogy ez az ítélet az igazságszolgáltatás győzelme. Nem tudom, ki itt a győztes. Azt azonban tudom, s ezt mély fájdalommal mondom, hogy a vesztes a zsidó emlékezet.”

Demjanjuk üldözői nem is törődtek bele az időleges vereségbe: számukra a „zsidó emlékezet” mindent felülírt. S végül – legalábbis első fokon – Münchenben ők győztek. No meg a holocápai „zsidó emlékezet”.

A fenti összefoglalót a Demjanjuk-ügy izraeli előzményeiről egy izraeli újságíró angol nyelvű könyvéből tömörítettem. Azért volt szükség az előtörténet ismertetésére, mert a mostani ítélet veszedelmesen hasonlít a 25 évvel ezelőtti, izraeli első fokú eljárásra.

A müncheni tárgyaláson ugyanaz az igazolvány volt a bizonyíték, mint negyedszázada Izraelben. Most azonban a tanúvallomások hiányoztak: egyetlen „túlélő” sem akadt, aki felismerte volna Demjanjukot. Az igazolványról viszont időközben kiderült, hogy valószínűleg a szovjetek „fabrikálták” – nemrég került elő az a szintén negyedszázados FBI-jelentés, amely fölhívta erre a figyelmet. A müncheni eljárás abban is különbözött az izraelitől, hogy most Demjanjuk nem szólalt meg, „végighallgatta” a pert, még a tárgyalás végén is elutasította, hogy az utolsó szó jogán megszólaljon.

Ralph Alt, a müncheni bírói tanács elnöke szerint Demjanjuk „a pusztítás gépezetének” része volt, s „a bíróság bizonyítottnak tekinti, hogy a vádlott őrként szolgált Sobibórban 1943. március 27-étől 1943. szeptember közepéig”. Semmilyen bizonyíték nem merült fel arra, hogy Demjanjuk bármilyen, pontosan meghatározott bűncselekményt elkövetett volna, ezért a vádnak és az ítéletnek az a tétel volt az alapja, hogy ha Demjanjuk a táborban szolgált, akkor részese volt a gyilkosságoknak. Az ítéletről szóló tudósítások megjegyzik: ez az első alkalom, amikor német bíróság ilyen „érvre” alapozza ítéletét.

Nézzük meg ezt az érvet kicsit alaposabban. De előtte szögezzük le: Demjanjuk mindig azt állította, hogy ő a nácik áldozata, hiszen sebesült szovjet katonaként esett fogságba. A fogságban brutális körülmények között tartották fogva, mielőtt csatlakozott volna Vlaszov tábornok hadseregéhez, amely a németek oldalán harcolt a szovjetek ellen. Demjanjuk tehát soha nem ismerte el, hogy bármelyik náci táborban őrként szolgált volna.

A müncheni bíróság szerint Demjanjuk Sobibórban szolgált, de erre csak a kétes értékű igazolvány a bizonyíték. Tételezzük fel, hogy a bíróságnak igaza van: Demjanjuk tényleg ebben a táborban szolgált egyszerű őrként. De ebből miért következik az, hogy közel 30 ezer ember haláláért felelős?
Ralph Alt bíró szerint Demjanjuk „kezdettől fogva pontosan tudta, mi történik a táborban”. Ezért bűnös – még akkor is, ha ő személyesen bűnt nem követett el.

A bírói indoklás azért elképesztő, mert egy konkrét személyt csak konkrét, személyesen elkövetett bűnért lehet felelősségre vonni. Ha valaki táborőr volt, abból nem következik, hogy ölt is. Nincs kollektív bűnösség. Illetve ha van, akkor bizony most sok-sok embernek főhet a feje. Mert akkor minden egykori kommunista felelős Rákosi, Kádár és a többiek bűneiért. Sőt minden egykori börtönőr is felelős a törvénytelen kivégzésekért (és a sort még folytatni lehet). Hiszen valamennyien tudták, mi történik a Magyarország feliratú koncentrációs táborban.

A müncheni bíróság ítélete bizarr helyzetet teremtett. Miközben azt hirdetik, hogy a nácik a kollektív bűnösség elve alapján irtották a zsidókat, a nácizmus szülővárosaként ismert München bírósága ugyancsak a kollektív bűnösség elvére alapozza ítéletét. Érdekes, hogy az ítéletet ünneplő zsidó szervezeteket ez az apróság valahogy nem zavarja. Ha a kollektív elv számukra káros, akkor az elítélendő. Ha pedig előnyös, akkor üdvözlendő.

Az izraeli holotemplom, a Yad Vashem főnöke sem a jogi mérlegelésre, hanem a „zsidó emlékezet” fontosságára helyezte a hangsúlyt. Avner Shalev szerint ugyanis „miközben bíróság nem adhatja vissza azok életét, akiket megöltek, a felelősök bíróság elé állítása morális és nevelési szempontból is fontos a társadalom számára”. Ronald S. Lauder, a Zsidó Világkongresszus (WJC) elnöke a müncheni ítéletet üdvözölve sürgette Németországot és a többi európai országot, hogy keressék tovább a háborús bűnösöket és segítőiket, s állítsák őket bíróság elé. Efraim Zuroff szintén azt nyilatkozta az egyik hírügynökségnek, hogy „reményeink szerint ez az ítélet a további eljárások előtt egyengeti az utat Németországban”.

Az izraeli napilapok is hírt adtak az ítéletről. Néhány hozzászólást kimazsoláztam, hogy lássa a kedves Olvasó: az Elie Wiesel által emlegetett „zsidó emlékezet” hogyan működik. Az alábbi néhány hozzászólás a Haaretz és a Jerusalem Post honlapjáról való: akkor már megjelent a hír, hogy Demjanjukot a bíróság a fellebbezési eljárás befejezéséig szabadlábra helyezte.

„Elfuthatsz. De el nem menekülhetsz.”

„5 év – ez rossz vicc. Németország még mindig antiszemita ország. Ugyanoda küldtük volna Demjanjukot, mint Eichmannt, ha lehetőségünk lett volna rá…”

„5 év 28 ezer zsidó megölésében való részvételért? Ez azt jelenti, hogy ha elég sokáig él, akkor minden napra 15 megölt zsidó esik. Ez valóban olcsó, nem igaz? Ez lenne az ’igazságszolgáltatás’?”

„Ugyanazt kellett volna adni neki, amit ő adott. Halált, meztelenül a gázkamrában, például.”

Nem folytatom, a hozzászólók többsége így kommentálta a hírt a két zsidó hírportálon. Működött a holocápai „zsidó emlékezet”.

Volt azonban néhány nagyon elgondolkodtató vélemény is, nem tudom, zsidó vagy gój volt-e a szerzője például az alábbi szavaknak:

„Ha őt el lehetett ítélni konkrét bizonyíték nélkül, akkor a mai Németország sem jobb, mint a tegnapi. Ha Demjanjukot börtönre lehetett ítélni, akkor a bírók szüleit és bárkit, aki a háború alatt Németországban élt, el kellene ugyancsak ítélni. Micsoda justizmord!”

Igen, a kollektív bűnösség elve alapján az ítélkezésnek nincs határa. Vegyük például Efraim Zuroffot. Ez a kívül-belül ronda zsidó Jeruzsálemben él. Tudjuk, ezt a várost 1967-ben kebelezte be az ún. „Izrael”, később annektálta is a szent várost. Azt is tudjuk, hogy a város palesztin lakosságát szisztematikusan eltávolítják, és helyükre zsidókat telepítenek. Azt is tudjuk, hogy megszállt területen lakosságcserét végrehajtani – a háborús bűntettek egyik fajtája. Végezetül azt is tudjuk, hogy a háborús bűntettek soha nem évülnek el. Mindebből mi következik? Efraim Zuroff háborús bűnös, mert hisz – a müncheni bíró, Ralph Alt szavait idézve – „kezdettől fogva tudta, mi történik” Jeruzsálemben. Háborús bűnökhöz asszisztált. De hol vannak azok a tettre kész „cionvadászok”, akik háborús bűnös „nácivadászokra” vadásznak?

A müncheni történet még nem ért véget, a fellebbezési eljárás minimum egy évig eltart. De a Demjanjuk-ügynek lehetnek hazai vonatkozásai is, hiszen ha a bíróság itthon is a kollektív bűnösség álláspontjára helyezkedik, akkor az ítélet előre borítékolható a Képíró Sándor elleni perben. Csak annyit kell kimondani, hogy az Újvidékre vezényelt csendőrök mind-mind bűnrészesek voltak, s Képíró Sándor „pontosan tudta, mi történik” Újvidéken. Reméljük, hogy a hazai bíróság a némettel ellentétben nem téved a justizmord útjára.

Falusy Márton – Hunhír.info