A hétfői Népszabadságban jelent meg Friss Róbert írása: „Képíró Sándor és a vége nincs háború”. Különös szöveg. A szerző vélhetően holoember, bár ahogy fényképét elnézem, a második világháború történéseit ő is csak könyvekből ismeri. Nem árt tehát, ha egyes kijelentéseit egy szemtanú emlékeivel szembesítem.

Friss Róbert cikkének már a felütése is jellegzetes:

„Nézem a 97 éves öregembert, ahogy ügyvédjeire támaszkodva érkezik a tárgyalóterembe, balján Zétényi Zsolt, akinek arcát bármely színiiskolában tanítani lehetne, nézem, ahogy védence képtelen válaszolni a bíró kérdéseire, tudja-e, hol van, és miről van szó, nézem, ahogyan aztán hirtelen napra pontosan emlékszik mindenre, s mellesleg megtiltja kép- és hangfelvételek készítését.”

Színház tehát az egész világ, színész benne Zétényi és Képíró is. Friss Róbert nem is tagadja elfogultságát. Szerinte a vád megtévesztő: itt ugyanis nem háborús bűntettről van szó, „köztörvényes tömeggyilkosságok” történtek, s helyesen „háborús logikával sem igazolható tömeggyilkosságokat”, népirtást kellene mondanunk.

Friss Róbert moralizál. Írása végén olyan magaslatokba emelkedik, ahová csak Heller Ágnes képes felszállni az ún. „holocaust” szárnyán:

„Mit kezdjek bárkivel, akár bizonyítottan háborús tömeggyilkossal, egy napfényen didergő matuzsálemmel, aki semennyire sem hasonlít egyenruhában feszítő egykori önmagára? Akit azonban elengedni éppoly lehetetlen, mint megbüntetni. Emberléptékű büntetéssel sújtani ugyanis nem lehet, mert nem emberléptékű, amit elkövetett.”

Hogy ne legyen félreértés, az a matuzsálem, aki „egy napfényen” didereg, jelen esetben dr. Képíró Sándor. Akit nem emberléptékű váddal illetnek. A gond az, hogy Frissünk sem emberléptékű. Írásában ugyanis a csendőrségbe is belerúg egyet. Mintha bűn lenne az, hogy valaki Horthy Miklós országlása idején csendőrnek állt. Mivel a kollektív bűnösség elve sem emberléptékű, így Frissünkre sem lehetne emberléptékű büntetést kiszabni. Idézem cikkének egyik bekezdését:

„A Képírót tapsolók meg elfelejtik a vádlott saját szavait. 1939-ben lépett be a csendőrséghez, ahol századosi rangot szerzett. ’Nagyon szerettem a Magyar Királyi Csendőrséget, hivatást éreztem, hogy csendőr legyek’ – mondja, és mi már utólag biztosan tudjuk, amit ott és akkor, igaz, csak lehetett tudni: aki Horthy csendőrének állt, az olyan gépezet tagja lett, hogy sorsát, lám 69 évvel későbbre is meghatározta. A gépezettel is baj van, nemcsak az emberrel.”

Tehát aki Horthy csendőrének állt, az eleve bűnös. Ez Frissünk embertelen léptékű verdiktje.
Írtam fentebb, a Friss nevű holoember vélhetően nem élt 69 évvel ezelőtt, tehát csak elbeszélésekből ismeri, mi fán termett a csendőrség. Természetesen én sem éltem akkor, én is olvasmányokra hagyatkozom. De vélhetően más könyveket lapozgat Friss, s más könyveket lapozgatok én.

Nemrég egy barátom érdekes könyvet adott kölcsön. A könyv szerzője nem volt számomra ismeretlen. Újváry Sándor a két világháború között íróként, újságíróként szerzett nevet, s „Griff” nevű kiadója sok értékes könyvet adott ki. Újváry a háború után – még a fordulat éve előtt – elhagyta Magyarországot, s Münchenben telepedett le. Ismét könyvkiadásra adta a fejét, a „Griff” Verlag az emigrációs könyvkiadás egyik legismertebb vállalkozása lett. Sok értékes könyv megjelentetése fűződik a nevéhez: többek között Márai Sándor, Nyírő József, Tollas Tibor írásait gondozta.

Újváry Sándor 1976-ban saját emlékezéseit is közreadta „Szabálytalan önéletrajz” címen. Miután elolvastam ezt a kölcsönbe kapott könyvet, elámultam. Eleddig ugyanis semmit sem hallottam arról, hogy 1944-ben milyen munkát végzett ez az úr.

Nem akarok minden fontos részt idézni Újváry emlékiratából, csupán azokat a részeket szeretném a kedves Olvasó elé tárni, amelyek a csendőrség szerepét érintik.

Amikor a németek megszállták Magyarországot, Újváryt is letartóztatták. Méghozzá azzal a váddal, hogy „munkásságommal aláásom a német hadigépezet háborús erőfeszítéseit, és az ellenség malmára hajtom a vizet”. Újvárynak kalandos körülmények között sikerült megszöknie, de szökés közben lábát törte. Egyik orvos ismerőse segedelmével felgyógyult, nemsokára jelentkezett Fritz Bornnál, a Nemzetközi Vöröskereszt hazai delegátusánál, s fölajánlotta a segítségét. Így lett egyik percről a másikra a vöröskereszt életvédelmi osztályának a vezetője. Feladata – mint az osztály nevéből is kiderül – az embermentés volt. S mivel kezdte munkáját a még sántikáló Újváry?

Felkereste Ferenczy László alezredest, a budapesti csendőrség nyomozóosztályának a vezetőjét, akivel korábban – még kassai tartózkodása idején – megismerkedett. Tudjuk, Ferenczyt a háború után bíróság elé állították, s kivégezték. Amikor a hazai zsidók deportálásáról beszélnek, elsőként mindig Ferenczy neve hangzik el. Az ördögök között ő az egyik legnagyobb patájú.

Újváry tehát elhatározta, hogy elmegy Ferenczyhez, tőle kér segítséget embermentő munkájához. S most átadom a szót a szerzőnek:

„Az, hogy ez az osztály (értsd: a Ferenczy vezette osztály) abban a periódusban élet és halál ura volt, nem szorul különösebb bizonyításra, sem magyarázatra. Elbicegtem tehát Ferenczyhez. Meglepően szívélyesen fogadott, és miután elébe tettem a Nemzetközi Vöröskereszt hivatalos igazolását, amelyben az intézet megbízott a vele való tárgyalással, Ferenczy bólintott:
– Mondja meg, hogy mi az, amit tehetek önökért, és amennyiben módomban van, megteszem.
Olyan merész választ adtam ekkor, hogy ma már visszapillantva magam is megdöbbenek fölötte. Hiszen Ferenczy abban a minutában lefogathatott volna, és órákon belül bevághatott volna valamilyen külföldre induló transzportba. A következőképpen válaszoltam ugyanis:
– Adjon nekem alezredes úr egy olyan igazolványt, amely bizonyítja, hogy Újváry Sándor a Nemzetközi Vöröskereszt és a csendőrség között összekötői szolgálatot teljesít.
Az alezredes hátradőlt a székén, és egy pillanatig keskenyre vonta a tekintetét, feszülten nézett, láttam rajta, hogy lázasan gondolkozik, azután arckifejezése megenyhült és bólintott.
– Megkapja az igazolványt.
/…/ Az igazság az, hogy nem tudnék számot adni Ferenczy alezredesnek teljes tevékenységéről, de hogy ennek az igazolványnak a kiadásával tízezrek életének és – közöttük sok-sok gyermeknek – megmentését tette egycsapásra lehetővé, az iránt nem merülhet fel kétség. Ezzel az igazolvánnyal ugyanis már a legteljesebb magabiztossággal léphettem föl a nyilas házakban, a különböző deportálási centrumokban, ha volt ugyanis olyan okmány, amit a nyilasok tiszteltek, akkor az a csendőrség irata volt. Valószínűnek tartom, hogy a háború utolsó heteiben már a csendőrség volt az egyetlen olyan intézmény Magyarországon, amelynek respektusa volt a nyilasok előtt, és amelytől tartottak. Nem volt ugyanis közöttük kevés azoknak a száma, akik korábbi ’boldogabb’ időkben, amikor Szálasi még nem volt hatalmon, akkora pofonokat kaptak csendőröktől, hogy azóta is a fülükben csengett. Ha tehát ezt a szót látták egy körpecséten: Csendőrség, akkor égni kezdett az arcuk. Lehetőleg engedelmeskedtek. Okmányokkal egyébként kitűnően fel voltam szerelve, de Ferenczy igazolványának értékével természetesen azok nem érhettek fel.”

A háború utolsó napjaiban tehát egyedül a csendőrségnek volt tekintélye e honban – mondja Újváry, aki tényleg rengeteg embert „emelt ki” az Ausztria felé induló menetoszlopokból (ezt a Nemzetközi Vöröskereszt által később közzétett adatokból tudjuk). S tegyük hozzá: Újváry Sándor nem volt jobboldali. Baráti körében rengeteg zsidó volt, saját magát mindig liberálisnak nevezte. A fenti idézet tehát egy liberális ember vallomása.

Most, hogy dr. Képíró Sándor ürügyén egyesek a csendőrségről mondanak sommás ítéletet, melegem ajánlom Friss urunk figyelmébe Újváry Sándor nem túl terjedelmes könyvét. Mert néha a szemtanúk emlékezéseit is olvasni kell…

Falusy Márton – Hunhír.info