Nagydobrony üde sziget a kárpátaljai magyarlakta települések között. Hatezer lakosának szinte 100 százaléka magyar, csupán néhány ukrán család maradt tartósan Kárpátalja legnagyobb magyarlakta községében az orosz-ukrán háború 2022. február 24-ei kitörése után. A falu lelkes, lokálpatrióta vezetői nem csupán a jelen túléléséért, hanem hosszabb léptékben terveznek.
Kárpátalján az elmúlt héten újra megszólaltak a légoltalmi szirénák. Leginkább a gyerekek félnek a hangtól, a felnőtteknek erősnek kell lenni. A Nagydobronyi Református Líceum igazgatója, Gál Erika azt mondja, ha a szüleik, nagyszüleik, akiknek sokkal nehezebb volt, meg tudtak maradni és túlélték szülőföldjükön, nekik kötelességük ugyanezt megtenni. Egy idős néni határozottan leszögezi, ő már nem ülteti át máshová a gyökerét, jöhet bármi. Hogy mi lesz, az persze talány, egyben viszont biztos: bunkerbe többet soha nem megy le…
A Líceum felkészült és berendezkedett: pincéjéből, könyvtárából és az egyik ukrán nyelvi oktatásnak helyet adó tanteremből óvóhelyet alakított ki átmenetileg, ameddig a végső engedélyeztetési fázis után megépíthetik a magyar állami segítséggel megvalósítandó óvóhelyet, amelyre a terület rendelkezésre áll és a szükséges pénzösszeget már elkülönítették. A jelenléti oktatás tehát biztosított, mégis október 10-én úgy döntöttek, egy hétre hazaküldik az iskolában tanuló gyerekeket, akiknek szüleik azt érzik megnyugtatónak, ha gyermekük mellettük van. A szirénák hangja ugyanis megrémiszti a kisebbeket.
Az online oktatás példaértékű híre a térségben futótűzként terjedt az előző tanévben, gyorsan tudtak váltani, a rendszerük bevált és jól kidolgozott volt, így a Líceumba ebben a tanévben sok helyről és sokan érkeztek, nem kellett félni, hogy nem lesz kit tanítani. Az intézmény előző évben ukrán menekülteknek adott menedéket, tízhónapos babától a 87 évesig befogadtak és elláttak mindenkit. Jól is érezték magukat az átmeneti szálláson a lakók, de természetesen az iskola vezetése arra törekedett, hogy az új tanévtől újra eredeti funkciójának megfelelően tudják használni az intézményt. A jelenléti oktatás feltétele pedig az óvóhelyek biztosítása volt.
Ha pozitívumokat kell keresni a háborúban, egyet mindenképpen megemlíthetünk, hogy a magyarok megítélése jelentősen megváltozott, legalábbis a nem hivatalos fórumokon. Amíg az átlagemberek értékelik a befogadást és az extrémen kitartó hozzáállást a magyarok részéről, a „talán kedvesebbek lesznek hozzánk a soviniszta ukrán politikában” hozzáállás feltételezése lehet, hogy csak illúzió, hiszen ottjártunk után néhány napra hozta meg Munkács városának képviselőtestülete azt a nem éppen magyarbarát döntést, miszerint a turulszobrot eltávolítják a munkácsi várból, s helyébe egy szép ukrán címert emelnek. Pedig a magyarokkal riogatott ukránok nem várt fogadtatásban és ellátásban részesültek. A térségbe érkező menekültek közül mára többen hazatértek, mások nyugat felé vették az irányt, de néhányan annyira megszerették Kárpátalját, hogy amíg nem érzik biztonságosnak otthonukat, szállásokat béreltek ki. Ezzel még nem is lenne baj.
Nagydobronyban nem volt jellemző, hogy az anyaországba vagy tovább menekültek volna a magyarok családostól, hátrahagyva otthonukat. A katonakorú férfiak a magyar határ közelében húzzák meg magukat, a nők és gyerekek otthon maradtak, és a hétvégek a családegyesítés napjai. Pénteken az asszonyok felpakolják a gyerekeket, útra kelnek, a hétvégét együtt tölti a család, majd vasárnap elérkezik a búcsú pillanata. A címben is említett gond ott kezdődik, hogy ez csupán üdítő kivétel a térségben, és a háború magyar vonatkozása azzal fenyeget, hogy elnéptelenednek a falvak, átalakul a nemzetiségi összetétel, a kárpátaljai magyarlakta településeken az ukránok felvásárolják az elhagyott házakat, és mérleg feléjük billen. Hogy ezt a folyamatot vissza lehet-e fordítani, nagy kérdése lehet a magyarságpolitikának.
Annak ellenére, hogy elhúzódó háborúra számítanak, egyelőre abban bíznak a magyarok, hogy aki elment, visszajön, aki maradt, kitart és talán Kárpátalja hazatalál.
A körülményektől függetlenül a helyi magyarok vezetői a megmaradásra, gyarapodásra, a tudás és a magyar értékek továbbörökítésére törekednek. A szirénák hangja és a fenyegetettség árnyékában is lelkesen mesél Gál Erika a fejében már összeállt képről, a tervezett iskolai fejlesztésekről, a megszerzett ősi tudás átadásáról a fiatalabb generációknak. Büszkén mutatja a felújított és csaknem teljesen berendezett tájházat, amelynek berendezési tárgyait kizárólag helyben gyűjtötték, köztük a különleges nagydobronyi népviseletet, amit még kislánykorában varrt neki a nagymamája és ma a tiszta szoba egyik kiállított darabja. Tervei között szerepel, hogy oktatási szinten felélesztik a mára már csak kopott textíliákon fellelhető motívumokat, amelyek megjelennek szőtteseken, ruhákon, festett ládákon, padokon.
Alkotó folyamatban, szövés és fonás közben újjáteremteni hagyományt, örömöt, alázatos büszkeséget. Újraszőni a kisebbségi életet, felébreszteni a tudatot, simogatni a magyar lelket, ez a feladat, a többi csak nagyhatalmi játék.
G. Németh Éva – Hunhír.info
