Mintha Attila, Isten ostora lecsapására várna a vidék, hogy elpusztuljon, eltűnjön a világukból a rom, az élettelen korhadás és az életet gyilkoló, leigázó mocsok. Mintha megállt volna az idő, kietlen, elhagyatott a táj. Mintha nem is élnének ott emberek. Mintha az igénytelenség és a kegyetlen gyűlölet átvette volna a hatalmat. Ilyen gondolatok fészkelnek az ember agyába, mikor átlépi a gúnyhatárt keleten, hogy az élni, szülőföldjükön megmaradni, tenni és akár teremteni vágyóknak is testi, szellemi, lelki táplálékot osszon szét. Kárpátalján jártunk.
Az orosz-ukrán válság a testvéri népek közötti ellentétet szító, és az azt meglovagoló, abból gazdasági és világuralmi erőt, hatalmat kovácsoló, álszent békét vágyni kívánó hatalom gerjesztette háborúba torkollás. A románoktól kedvet kapott ukránok Székelyföld után szabadon Kárpátalján hagymakupolás honfoglalásba kezdtek, a legtöbbször járhatatlan utak mentén jobbról is és balról is előbukkan egy-egy csillogó, magyar szemmel giccsesnek mondható remekmű. Kárpátalja csak a Magyar Királyság évszázadai alatt számított a területileg illetékeseknek, Trianon után az elrabolt országrész sem a szovjetnek, majd a kommunista diktatúra enyhe ködbe veszésével az ukránoknak sem volt szívügye, pénzt beleölni, fejleszteni nem tartozott a kormányzati prioritások közé. Ezért van az, hogy belesajdul az ember szíve, mikor megpillant egy-egy régi magyar épületet, és még ha az romokban is hever, a fájdalommal kevert düh érzése némi dicsőséges mosolyt fakaszt legbelül.
Átszeljük Mezőkaszonyt, Beregsomot, Bótrágyot, Bátyút, Nagydobronyt.
Az ábrándozásból a millió kátyú országában a por, szemét, a civilizálatlan elhanyagoltság látványa – ki- és bedőlő, rozsdás táblák, útjelzők, villanyoszlopok, kerítések, őszről megmaradt levágatlan elszáradt gaz, kicsit megborult, korhadó fák –, a magyar állam által finanszírozott utakon pedig az autósok záróvonalat nem ismerő közlekedési stílusa (ő megy, mi baj lehet) zökkent vissza a valóságba. Nem is baj, mert azért az feltűnő, hogy a kisebb részt, vagy többségében magyarok lakta települések magánportái kinek-kinek pénztárcájához igazodva gondozottak.
Csongor község a barabási határátkelőtől 30 kilométerre fekszik Ungvár és Munkács között, nagyjából 2300-an élnek itt, szinte 100 százalékban magyarok: dolgos, szorgalmas emberek. A földek megmunkálva, fóliasátrak veteményezve. Az oktatás magyar nyelven folyik, a hittanoktatást a helyi református egyházközség végzi, híveik száma közel 1800, 1400 felnőtt és 400 gyerek. A Bethesda Szenvedélybetegeket Mentő Misszió 50, Ukrajna belső részeiből érkező menekültet fogadott be a háború egy hónappal ezelőtti kitörése után, ebből körülbelül 35 fő állandó jelenlétével kell számolni, ők nem tudnak hová menni, a többiek átutazóban itt pihennek meg néhány napot, s mennek tovább – tudjuk meg a misszió lelkészétől, id. Pocsai Sándortól. Legtöbbjük oroszul beszél, orosz nemzetiségű. Van, aki 2000 kilométert utazott családjával egyhuzamban rozoga Ladájával, és mikor megérkezett, alig mert kiszállni az autójából, mert nem hitte el, hogy biztonságos helyre érkezett. Óriási traumán mentek keresztül felnőttek, férfiak, nők, gyerekek, tankok között, lövések és robbanások zajából menekültek vannak itt. Az egyik családfő helyben élő családtagjait még gyorsan össze tudta szedni, édesanyjáért azonban a szomszéd községbe már nem tudott átjutni, azóta még kapcsolatba sem tudott lépni velük.
Mesélik a helyiek, hogy ezek a menekültek olyan félelemben élnek, hogy hosszú napok, hetek után sem tudnak felengedni, minden zajra megriadnak, kis viccelődéseket is véresen komolyan vesznek úgy dolgozik bennük a düh. Helyben a lakhatáson és élelmiszerellátáson túl lelki gondozói segítséget is kapnak, bevezették őket a református hit világába, amelyet először ugyan kerekedő szemmel fogadtak, megilletődve, majd később a lélek megerősítéséért látogatják a részükre tartott istentiszteleteket is. A Vereckei-hágó túloldaláról, Kijev, Harkov, Lviv városából, de még messzebbről, Mariupolból, Zaporizzsjából is érkeznek a misszióba a háború elől inkább az ismeretlent választók. Aztán Kárpátalján megdöbbennek, elérzékenyülnek és nem hisznek a szemüknek, hogy ekkora szeretettel fogadják őket a magyarok, akikről eddig csak azt hallották a soviniszta ukrán öntudatépítőktől, milyen aljas nép vagyunk.
Nem csupán családos emberek, kisgyerekesek érkeznek. Egy ukrán élsportoló birkózó is az ország egyik legnyugatibb részét választotta Kijev helyett, azt mondta, egy hét után döntött úgy, hogy köszönöm elég volt:
Amerikáért nem harcolok.
Hogy meddig maradnak, nem tudni. Annyi biztos, hogy itt jól érzik magukat, biztonságban vannak, költeni semmire sem kell nekik. Az ukrán állam nem segíti őket, élelmiszerrel, tartós cikkekkel a magyarok látják el őket. Mondják, a misszió szenvedélybetegei számára fenntartott raktárkészletek megcsappantak jócskán, a fagyasztó kiürült, egy gyülekezeti tag fél disznót ajánlott fel, az még kitart egy-két hétig. Igyekeznek a kedvükben járni, mert az ukrán és magyar konyha ízvilága is jelentősen különbözik, akármilyen magyar ételt nem esznek meg, ezért váltottak.
Aztán jönnek a csúcskategóriás autóval érkező ukránok, akiket szintén nem fűt annyira a hazaszeretet, hogy fegyvert fogjanak a hazáért. Belőlük rengeteg van, és nekik az sem okoz problémát, hogy a sorkötelezettek számára határzár van, egy nagyobb összegért a korrupció ősi hagyományának áldozó ukrán határőrök kitárják előttük a szabadság rozsdás kapuját.
Csongor után irány Ungvár, Kárpátalja területi székhelye. A város állapota kiválóan tükrözi azt a kettősséget, ami Ukrajnát jellemzi, a társadalmi kettészakadás az utcákon, épületeken, az emberek arcán, öltözékén nyomon követhető. A büszke ukrán kijön telepakolt bevásárlószatyrokkal a plázából, beül új Mazdájába, és az sem zavarja, hogy az ukrán utakon tengelytöréssel kell számolnia. Három utcával odébb, de még a belvárosban pedig szemétlerakókat kukáznak a nehezebb sorsú ukrán testvérek.
Áru, üzemanyag van, a bankautomatákat is lehet már használni, már akinek van mit kivenni belőlük. A kezdeti pánik alábbhagyott, de a légvédelmi szirénák hangjához inkább csak a kisebb települések szoktak hozzá, a városiak még összerezzennek a legkisebb vészhelyzetre emlékeztető zajra is.
Ukrán misszió Ungváron
Az Ungvári Református Egyházközség nagy fába vágta a fejszéjét, kitartó állhatatossággal missziói munkába kezdett 1998-ban 12 felekezeti taggal Héder János helyi lelkipásztor, a Kárpátaljai Református Egyház főjegyzője. Az ukránajkú református ungvári gyülekezet mára 70 tagot számlál, ebből 15 gyerek. Istentiszteletük (hetente 2) és hitoktatásuk, valamint a bibliaóra ukrán nyelvű. Az ukrán gyülekezeti alkalmakon vasárnap általában mintegy 60 egyháztag vesz részt. A helyi közösség szereti, tiszteli és becsüli a lelkészt, mint mondja, kicsit több időbe telik, még végigjárja a piacot, mert szinte minden standnál megállítják, és gyakorta spontán lelkigondozást is végez két pult között, de mindezt örömmel, lelkesedéssel veszi és teszi.
Ungvárra is tömegesen érkeznek menekültek. A 115 ezer fős város iskolái és intézményei megteltek, ideiglenes szállásokat alakítottak ki, sok helyütt áttértek az online oktatásra, hogy a menekülteknek helyet biztosítsanak. A 30 ezer menekült befogadásában óriási szerepet vállaló ungvári magyarok, reformátusok nem győzik már hellyel a segítségnyújtást. Az ukrán igazgatás napi egyszeri főétkezést, ebédet biztosít itt a menekülteknek, a többiről a befogadóknak kell gondoskodni. Reggeli, uzsonna, vacsora, mosás, takarítás, főzés, bevásárlás, gyűjtés, szervezés tartoznak a helyiek napi feladatai közé rendes munka mellett. Amiből itt hiány van, az nem is annyira a tartós élelmiszer, mert ide azért folyamatosan érkeznek az élelmiszeradományok, hanem a mosópor és például papucs. Hiszen nem az az első menekülési helyzetben, hogy az ember papucsot dob a hátizsákba, viszont ide megérkezve szívesen lecserélné rá cipőjét a szálláson. Folyamatosan megy az iskolába kerített mosógép, remélik, még bírja egy darabig a nagyüzemet.
Magyar társaság. Szóba kerül itt a hit, a magyarság megmaradása, a zivataros évszázadok, a túlélés, a tanulás, az anyanyelv. Kárpátaljaiak között is vannak különbözőségek. Vannak Szlovákiára jellemző erősen asszimilálódottak, akik úgy vélik, az ukrán közösségben való érvényesüléshez elég az alapos nyelvismeret és az öszvér megoldás által a magyar gyerekeknek igazából egyik nyelvtudása sem erős, a későbbiekben, a továbbtanulásban ez problémát okoz. Őket általában a beilleszkedni akaráskor nem érte sérelem, az ukrán értelmiség egy része hál’ Istennek nem osztja a gyűlölködést. Megint mások azt erősítik, hogy a magyar iskolákra igenis szükség van, a helyben maradáshoz, a szülőföldön érvényesüléshez és az értékek továbbviteléhez elengedhetetlen. Ez erősíti a megmaradt magyar közösségeket, kapcsolatokat és majd felnőttként a korábbi magyar identitásra nevelt gyerekek viszik majd tovább a megkezdett munkát és segíthetnek abban, hogy legyen hírvivője: egykor, nem is olyan régen és előtte évszázadokon keresztül Kárpátalja magyar volt.
Még teszünk egy betérőt az ungvári gyermekkórházba, ahová éppen Magyarországról és Felvidékről érkezett magyar református gyülekezeti küldemények érkeznek. Itt a fentieket látszik alátámasztani a főorvos mosolygós és hálás tekintete és szavai, aki köszönő szavaiban elmondja: megható tapasztalni, milyen csodálatos, hogy vannak önzetlen, másokon segítő emberek. Ő megköszöni elnöke helyett két nyelven is a támogatást: „Спасибі! Köszönöm!”
Eltűnt országzászló
Kisgejőc felé tartunk, már sötétedik. Az ukrán utak miatt visszafogottabb káromkodások hagyják el ajkainkat. A falu 18 kilométerre fekszik Ungvártól, közelítve a magyar határt. Magyar nemesi családok szülőföldje, ma is 90 százalékban magyarok lakják. A helyiek büszkén mesélik, Kisgejőcön született 1854-ben Egry Ferenc, a nagy harangöntő mester, akinek két harangját is kongatják ma is Egerben, a református templom tornyában, legnagyobb harangja pedig Debrecenben található, az Árpád téri református templom gyülekezetének nagy örömére. Azt már csak mi tesszük hozzá: Trianon gyalázata után csehszlovákiai kisebbségi magyar politikus, majd Kárpátalja rövid ideig tartó Magyarországhoz való visszacsatolása után meghívott magyar országgyűlési képviselő 1939-től 5 évig. Kisgejőc főutcáján annak a jóleső érzésnek birtokában lépkedünk, hogy másfél évtizeden keresztül itt gyűlt össze a felvidéki és kárpátaljai magyarság politikai színterének színe-java, hogy megvitassák az ország ügyes-bajos dolgait, s mik vihetnék előbbre a magyarság ügyét.
Egrynek egyébként a református egyház életében is komoly szerepe volt. A helyi lelkipásztor, Nagy István meséli, hogy tiszteletére 2009. július 5-én, születésének 145. évfordulóján hálaadó istentisztelet keretében emléktáblát avattak, amelyre a család leszármazottai is eljöttek, s megnyitotta kapuit az Egry Ferenc Múzeum is. A hazájáért, nemzetéért, egyházáért tevékenykedő nagy előd aztán méltatlanul, a szovjetek elől menekülve hunyt el a II. világháborúban Sopronban. Temetésén nem kondultak meg a harangok. Mindezen információkat bezsebelve merült fel a kérdés, vajon van-e országzászló, vagy valamilyen elfeledett emlékhely a településen. A félig meglepett lelkipásztor elmondta, volt, sokáig keresték is, kutatták a nyomát, hol lehetett felállítva, de sajnos nem derült ki.
A református templomból kíváncsi szempárok figyelnek. Az ukrán állam ide is 50 menekültet küldött az érintettebb országrészekből, ellátásukról a kisgejőciek gondoskodnak. Hozzák a parókiára a tojásokat, a krumplit, főznivaló terményeket. Az ukrán állam legfeljebb kenyeret küld. A helyi ukrán lakosság megváltozott, mióta ideküldték a menekülteket. Eddig itt mindenki mindenkit ismerve kedvesen viszonyult a másikhoz, ukrán és magyar között nem volt különbség. Most elutasítóak, visszafogottak, már-már ellenségesek. A faluból néhányan elmenekültek, de többségük otthon maradt, igaz otthonaikat nem nagyon merik elhagyni, az átlagosnál jóval kevesebben mutatkoznak az utcákon. Félnek. Beszélgetőtársunk mondja panaszosan, eddig a covid miatt, most a háború miatt nehéz az élet, a virágosok már nem veszik át Kijevben és a nagyobb ukrán városokban a termesztett virágokat, Magyarországról sok felajánlás érkezett, hogy eljönnek értük, de az országból sajnos nem lehet kivinni. Legnagyobb bánata mégis az: milyen lesz így a húsvét?
Mi itt vagyunk valakik, mi itt vagyunk valakik
– fogalmaz nyomatékosítva a fiatal, többgyermekes nő arra a kérdésre, nem készülnek-e elhagyni ők is Kisgejőcöt.
“Persze, ha majd esetleg elér ide is a háború, összekészítettem én is a csomagot, ott áll a sarokban, de nem megyünk el, ha nem muszáj. A lányom is várja, hogy konfirmáljon, hallani sem akar róla, hogy elmenjünk. A fiam Magyarországon tanul, de ő is haza akar jönni, ha végez. Szeretünk itt. Ismernek és tisztelnek bennünket, itt vannak a barátaink, a családjaink. Ha kell valami Beregszászból, csak szólok Zsoltinak és meghozza. Minden jó itt, csak háború ne legyen.”
Annak örülnek, hogy a környéken nem kapott még senki behívót, állítólag rengeteg az önkéntes elvakult droid, ukrán nők közül is sokan beállnak fegyverrel a kezükben katonáskodni. Zsolt bekapcsolódva a beszélgetésbe hozza sorra a menekültes élményeit. Kijevből valami vállalkozó érkezett a határra. Nem is volt gond, átengedték volna, pénz van, de sajnos a piros Ferrari kerekében a határon szögeket találtak, azzal nem szabad játszani, irány vissza a legközelebbi szervizbe. Száz euróval hálálta meg a gyorsaságot, kérdezte, annyi elég lesz-e. Elég volt. Közben megérdeklődte, vannak-e valahol kiadó garázsok, mert még két Porschét is ki kellene menekíteni a háborús övezetből. Hallgatnánk még a történeteket, de már erősen besötétedett, s még hosszú út áll előttünk. Visszatérünk. Előbb haza, aztán Kárpátaljára is.
Mire átlépjük a határt, kisebb agyrázkódás után vagyunk az aszfaltot csak nyomokban tartalmazó út megpróbáltatásaitól. Nem győzzük a tapasztalásokat, látottakat, hallottakat megemészteni. Háborúban összefogni, erősödni könnyű és nehéz is egyben, csak megmaradjon, csak kitartson minden. Eljátszunk a gondolattal, ha visszatérne újra Kárpátalja, vagy ha autonómiát kapna, micsoda felemelő érzés lenne. A gazdag vidék újra éléskamra lehetne, a jó termőföldet gondoznák, a templomok, várak, kastélyok sem lennének elhanyagolva. Kikerülne a sok mocsok, a rozsda, a gaz, a gyom, a pudva, s maradna érték az igazi érték és megőrizve az épített és természeti szépség. De vajon mi lenne azzal a sok ukránnal, akinek netán nem akaródzik hazatérni?
G. Németh Éva – Hunhír.info