Nevezetes nap lehetne a Kárpát-medence magyarsága számára december 1-je (ellensúlyozva a hírhedt gyulafehérvári “népgyűlés” napját): húsz esztendővel ezelőtt rendezték meg Kárpátalján, a Beregszászi járásban a népszavazást a Magyar Autonóm Körzetről. Sajnos, csak lehetne, mert e fontos, mindeddig egyetlen ilyen referendumot a hazai médiumok is agyonhallgatták, eredménye nem valósulhatott meg.

Az MVSZ Sajtószolgálat most újraközli az MVSZ tagjának, Dalmay Árpádnak, a népszavazás kezdeményezőjének cikkét, amely az azóta megszűnt Magyar Hajnal című havilapban jelent meg tíz évvel ezelőtt. Tesszük ezt azért, hogy ne merüljön feledésbe a Beregszászi járás túlnyomórészt magyar és kisebb részben ruszin lakosságának hősies erőfeszítése, amit a körzet önrendelkezésének kivívása érdekében tett.

Dalmay Árpád:

Az elpuskázott autonómia

Tíz évvel ezelőtt,1991. december 1-jén tartottak népszavazást a Beregszászi járásban a Magyar Autonóm Körzet létrehozásáról. Ez volt az első és mindeddig egyetlen ilyen jellegű referendum a Kárpát-medencében, az ún. utódállamok területén, amelynek megvalósulása precedenst teremthetett volna, megváltoztathatta volna térségünk történetét, ha nem fojtják meg e nemes törekvést a belső és külső erők, nemzeti céljaink ellenségei. Az évfordulóról nem emlékezett meg a hazai sajtó…

A több mint egy évezreden át Magyarországhoz, két évtizedekig az első csehszlovák köztársasághoz, majdnem fél évszázadon át a Szovjetunióhoz, most pedig egy évtizede Ukrajnához tartozó Kárpátalja, honfoglaló őseink első szállásterülete sok vihart élt át a múlt században. Itt a magyarok mindig békében éltek a tatárjárás után betelepült más népekkel, főleg az idővel többségbe került ruszinokkal. Megértésre találtak e vidéken az autonómiatörekvések, kezdetben a ruszinoké, majd a múlt század végén a magyaroké. Míg az előbbiekét a két világháború kitörése hiúsította meg, az utóbbiakét a közöny, a féltékenység, a hatalomféltés. 1918­ban a Károlyi-kormány fogadott el törvényt Ruszka Krajnáról, 1940-ben Teleki Pál dolgozott ki törvénytervezetet a Kárpátaljai Vajdaságról. Mindkettő a ruszinoknak adott volna jelentős önrendelkezést. Bár a háborúk közbeszóltak, a gyakorlatban sok olyan intézkedés valósult meg a tervekből, amilyenekről a kárpátaljai magyarság a szovjetrendszer éveiben álmodni sem mert.

1991-ben, Ukrajna függetlenségének kikiáltása után népszavazást rendeltek el annak megerősítésére. A december l-jére kitűzött népszavazáson a megyei tanács határozata értelmében Kárpátalja autonómiájáról is szavaztak (bár az utolsó pillanatban Leónyid Kravcsuk, a Legfelsőbb Tanács elnöke nyomására az autonómia szót „különleges önkormányzati közigazgatási terület”-re változtatták), a Beregszászi járásban pedig a Magyar Autonóm Körzetről. A referendumon Kárpátalja önkormányzatiságára a szavazók 78%-a mondott igent, a Magyar Autonóm Körzetre pedig 81,4%-a. Ha ez utóbbinál figyelembe vesszük, hogy a Beregszászi járás lakosságának akkoriban 74-75 százaléka volt csak magyar, kiderül, hogy a ruszinok, oroszok, ukránok nagy része is támogatta az elképzelést.

A Beregszászi Járási Tanács 1992. január 30-án jóváhagyta, érvényességében megerősítette a népszavazás eredményét, május 6-án pedig a megyei tanács is elismerte azt. A Beregszászi Járási Tanács képviselői felhívással fordultak az ukrán parlament képviselőihez, kérve támogatásukat a magyar autonóm körzet létrehozásához. A parlament azonban nem foglalkozott a törvényes referendum kérdésével, sőt később egyszerű közvélemény-kutatássá degradálta a népszavazást, egyes értesülések szerint éppen a Beregszászi járás országgyűlési képviselőjének javaslatára. 1992. június 25-én megszületett Ukrajna törvénye a nemzeti kisebbségekről, amely csak kulturális autonómiát helyez kilátásba a nemzetiségiek számára. A törvény első olvasatában még szerepelt az a három cikkely, amely nemzeti közigazgatási egységek létrejöttét tette volna, lehetővé, ám ezek – ugyancsak a már említett képviselő javaslatára – kimaradtak a végső szövegből. A kárpátaljai magyar autonómiatörekvéseknek az 1993. május 11-én ratifikált ukrán­magyar alapszerződés adta meg a kegyelemdöfést.

Ezek a száraz tények. De vajon mi rejlik a háttérben, mi okozta a kárpátaljai magyarság jogos törekvéseinek kudarcba fulladását? A szálak az, 1990-es első szabad választásokhoz vezetnek. Az akkor még Szovjetunióhoz tartozó kárpátaljai magyarság nagy számban juttatta be az önkormányzatokba képviselőit: a Beregszászi Járási Tanácsban jelentős többségbe kerültek a magyarok, de több magyar jutott be a nagyszőlősi és az ungvári járási és városi, néhány a munkácsi járási és városi tanácsba, a megyei tanácsban pedig külön magyar frakció jött létre. Csupán a legfontosabb helyre, az ukrán parlamentbe nem jutott be magyar, első ízben azóta, hogy Kárpátalját a Szovjetunióhoz csatolták. S éppen a kárpátaljai magyarság jövője szempontjából sorsdöntő ciklusban maradtak a beregszásziak magyar parlamenti képviselő nélkül. Pedig hogy bíztak a sikerben! A kárpátaljai választókerületek közül csak a beregszásziban volt többségben a magyarság, várható volt hát, hogy ezúttal is lesz magyar az ukrán legfelsőbb tanácsban. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) Beregszászi Járási Szervezete, miután választmánya meghallgatta valamennyi képviselőjelölt elképzeléseit, Molnár Bertalan támogatásáról döntött, aki a járás Bene nevű községéből származott, a megyei tanácsban dolgozott, s programjában felvállalta a magyar autonóm körzet létrehozásának elérését. Ezzel szemben a KMKSZ Ungváron székelő elnöke, Fodó Sándor megállapodást kötött Molnár Bertalan egyik ellenfelével Vaszil Sepával, s titokban (a beregszászi választmány egy-két tagja, volt kommunista páttitkárok segítségével) kampányolni kezdett az utóbbi mellett. Amikor kiderült az árulás, a KMKSZ megyei választmányi ülésén felelősségre vonták a KMKSZ elnökét, aki megígérte, hogy felhagy Sepa támogatásával, nem avatkozik be a beregszásziak belügyeibe. Ennek ellenére pár nappal a választások előtt Fodó a Sepát támogató röplapok százezreivel szórta tele a Beregszászi járás falvait és magát Beregszászt. Mivel a röplapot a KMKSZ elnökeként írta alá, a lakosság azt hitte, hogy a magyar szövetség megváltoztatta döntését, s már nem Molnár Bertalant, hanem Vaszil Sepát támogatja. S a félrevezetett magyarság hitt a KMKSZ elnökének… (Molnár Bertalant azzal igye­keztek lejáratni – sikerrel –hogy kommunista. Azt viszont elhallgatták, hogy Sepa is az volt, majd az ukrán nacionalista RUH szervezet tagja lett. Míg Molnár Bertalan magyar iskolákat építtetett a járásban, többek között szülőfalujában, addig Sepa Nagybaktából, az egykori magyar falucskából betelepítésekkel ukrán többségű községet csinált, az általa vezetett gazdaság bitorolta a környező magyar falvak földterületeit stb.)

Nem csoda hát, hogy a Beregszászi járás parlamenti képviselője nem támogatta a magyarok autonómiatörekvéseit, visszautasította azokat, javaslatára közvélemény kutatás lett a népszavazásból, kimaradt a három fontos cikkely a kisebbségi törvényből. Sőt, “Ne topogjunk a vékony jégen” címmel cikket jelentett meg számos ukrán és magyar nyelvű lapban, amelyben arról ír, hogy nincs szüksége a kárpátaljai magyarságnak autonómiára, meg különben is ott az ukránok az őslakók. Talán természetes is, hogy ő ukrán nemzeti érdekeket képviselt. Visszaütött a Fodó Sándor felelőtlensége és megvesztegethetősége, aki később ennyivel intézte el a dolgot: “Csalódtam Sepában, ne beszéljünk többé erről”!

De nemcsak a belső árulás és megvesztegethetőség vezetett a kudarchoz, hanem Magyarország teljes közömbössége is. Antall József miniszterelnök 1991. december 8-án, öt nappal a diplomáciai kapcsolatfelvétel és egy héttel a beregszászi népszavazás után Kijevben aláírta az ukrán-magyar alapszerződést, amelyben nincs szó a határok megváltoztathatatlanságát esetleg ellentételező magyar autonóm körzetről. Az ígéretek ellenére gyakorlati segítséget sem kapott a beregszászi magyarság a magyar kormánytól az autonómia törvénytervezetének kidolgozásához. Végül kijevi ukrán alkotmányjogászok segítettek a törvénytervezet megalkotásában, az ukrán jogrendhez igazításában, de már késő volt. Pedig lett volna még idő, hisz a végül sajnos precedenssé lett a lapszerződést csak 1993. május 11-én, azaz másfél évvel (!) a beregszászi népszavazás után ratifikálta a magyar országgyűlés.

Külön bekezdést érdemel az ukrán-magyar alapszerződé s történetének kárpátaljai vetülete. A kárpátaljai magyarság, de még a KMKSZ elnöksége sem ismerte a dokumentum szövegét, azt egyedül Fodó Sándor kapta meg. Ö pedig minden tájékoztatás, megbeszélés és egyeztetés nélkül felutazott Budapestre, ahol azt állította, hogy a kárpátaljai magyarság egyöntetűen támogatja az alapszerződés aláírását. Mindez akkor derült ki, amikor pár nappal a ratifikáció előtt dr. Zacsek Gyula országgyűlési képviselő Kárpátaljára utazott és tájékoztatta a KMKSZ Beregszászi Járási Szervezetét az elnök úr újabb “húzásáról”. Hiába robbant ki a botrány, a KMKSZ vezetősége néma maradt, csak a Kárpátaljai Ruszinok Szövetsége tiltakozott az alapszerződés ellen. El is késett…

1995 nyarán dr. Kávássy Sándor, a független Kisgazdapárt parlamenti képviselője próbált néhányszor interpellálni az országgyűlésben a beregi magyar autonómia ügyében, de kérését mindannyiszor azzal utasították vissza, hogy a KMKSZ, a kárpátaljai magyarság legnagyobb érdekvédelmi szervezete nem igényli azt. S valóban nem igényelte! Az elnök után immár a KMKSZ elnöksége is cserben hagyta a Beregszászi járás magyarságát.

A múlt évben Kovács Miklós, a KMKSZ új elnöke, az ukrán parlament jelenlegi egyetlen magyar képviselője – saját elképzeléseként – felmelegítette a kárpátaljai magyar önkormányzatiság ügyét: előállt a Tisza-menti járás ötletével, amely teljesen megegyezik a korábbi tervekkel. Igenám, de nem egyeztetett az érintettekkel, ezért a Beregszászi járás magyar polgármesterei nyilatkozatban tiltakoztak a (tíz évvel korábban általuk egyöntetűen támogatott) terv ellen. Nagy kár, inert nem sza­bad feladni az ügyet. Szemet kelleti volna hunyni Kovács arroganciája és neveletlensége felett (az ungvári egyetem komszomol titkáraként ezt tanulta), s a közös cél érdekében kezdeményezni kellett volna a megbeszéléseket. Most még azt is meg kellett volna bocsátani a képviselő úrnak, hogy Fodó Sándor egykori tanácsadójaként és táskahordozójaként felelősség terheli egykor főnöke korábbi döntéseiért.

Akkor talán nem beszélhetnénk ma elpuskázott (vagy inkább elvodkázott) autonómiáról.

A szerző megalakulásától 1994 őszéig a KMKSZ Beregszászi Járási Szervezetének elnöke volt, 1990-91-ben a Beregszászi Járási Tanács alelnöke, a magyar autonóm körzetről tartott népszavazás kezdeményezője.

MVSZ sajtószolgálat

Hunhír.info