“Magyarok, takarodjatok Kárpátaljáról”, “Budapest, gyakorolj bűnbocsánatot Kárpát-Ukrajna miatt” – közel száz fős tüntetősereg skandálta ezeket a mondatokat múlt szerdán Ungváron, egy magyar- és ruszinellenes tüntetésen. Információink szerint a tüntetésre azért került sor, mert a megyei tanács tavaly elismerte kisebbségként a ruszinokat, ezenkívül pedig a munkácsi vár falára felkerült a turulmadár.

A tüntetők azzal sincsenek megelégedve, hogy a polgármesteri hivatalokon az ukrán mellett a magyar lobogót is kitették. A magyarellenes tüntetőknek az sem tetszik, hogy Vereckén honfoglalási emlékművet építenek.
Takarodjunk haza, de hol is van a mi hazánk? Mert Magyarország már közel sem sorolható a Kárpátalján élő magyar ajkú lakosság hazájának, lassan már csak hűtlen anyaországnak mondhatjuk Magyarországot. Az anyaország az utóbbi években bizony bizonyságot tett róla, hogy nincs szüksége a kint rekedt magyarokra. Nem régen Gyurcsány úrnak lehetősége lett volna automatikusan kettős állampolgárságot biztosítani részünkre, azonban ő népszavazást indított, mondván: döntsön a nép. A szavazás természetesen ellenünk szólt. Nem szavazták meg a kettős állampolgárságot. De kik is szavaztak ellenünk? Hát nem a budapestiek, hanem az Észak-kelet Magyarországon élők. Szabolcs-Szatmár-Bereg, valamint a Hajdú-Bihar megyei kedves szomszédaink, akik örömmel torkoskodnak vidékünkön legyen szó üzemanyagról, lányainkról vagy akár csak röpke vásárlásról. Igen. Ők nem szavaztak ránk! S ezt a statisztika is bizonyítja. Talán féltek, hogy elorozzuk tőlük azt a pár fillért, amire úgy sem volt létfontosságú szükségük. S mire len­ne nekünk most szükségünk? Hát nem a magyar kenyérre! Egyszerűen csak annak az ellenszerére, ami most fenyegeti a kárpátaljai magyarságot. Egy biztos pont, ahol meghúzhatnánk magunkat elüldözés esetén. Ám a magyar vezetők – méltóságok és nagyurak – mindent megtesznek magyarságunk megfosztásáért. Olyan kritériumokat szabnak, ami szinte elérhetetlen. Vegyük példának okából a vízumrendszert. Kishatárit kapunk, ha van útlevelünk. Amúgy meg nem sokra megyünk vele. Tehát próbáljuk megszerezni a vízumot, hogy mondjuk Pestre vagy Debrecenbe látogassunk. Kell egy gazdag magyar “barát”, aki meghívót küld nekünk. De honnan keressek egy becsületes magyart, ha nem tudok magyarba menni? Ha megvan, kérjük el tőle a lakhatóságiát. Na ez még rendben van, mert hát bizonyítani kell, hogy valós személyről van szó. Úgy ahogy elfogadom, de azt magyarázza meg nekem valaki, mi a frásznak kell a magyarországi barátom fizetés-kimutatása az itteni rendszernek. Nehogy már más fizesse a sörömet, ha átugranék egy jó Borsodiért!

Emlékszem néhány éve felugrottam Budapestre – akkor még ugrálhattam -, szintén nemzeti ünnepre. Budapesten a Széna-téren koszorúztuk hőseinket, amikor épp Medgyessy Peti, volt kormányfő került sorra. A nép érthető módon ellenezte a jelenlétét, ehhez hasonlókat skandálva: “Le a kommunistákkal!” vagy “Fújj gyilkosok!”. Azonban nem sokkal később megszavazták őt. Na ezt magyarázza meg valaki ép ésszel! Ilyen a magyar nép.

A másik tényező pedig az ukrán oldal. Jó, most övék Kárpátalja, nem pedig a cseheké, magyaroké vagy más emberfiáé, de minket igazán békén hagyhatnának. Úgy emlékszem 1992-től igazán kezünkben tartjuk sorsunkat, s nem kérünk támogatást az ukrán államtól. Üzletelgetünk, vállalkozunk, adót fizetünk, s méghozzá jókorákat, úgyhogy egyedül fejlesszük Kárpátalját. S mi a hála? “Takarodjunk haza!” Pedig ez a föld igazán a mienk. Sajna csak vizuálisan. Drága nagyapám mesélte annak idején, hogyan ismerkedtek meg nagymamámmal: “Nagymamád tarpai lány volt, én pedig Beregszászon laktam. Megismerkedtünk, összeházasodtunk. Mamád hozzám költözött Beregszászba, majd pedig meghúzták a határt Beregszász és Tarpa közt.” -nyugodjanak békében. Tehát hová is tartozom? S vajon merjünk magyarok lenni?!

HunHír.Hu-információ