“Meghaltak magyarságukért” – hirdeti az egyik fiatal legény pulóverén a felirat, míg egy másik társa az 1933-as ukrajnai éhség áldozataira emlékeztet hasonló módon. A kis csapat elszánt tagjai közül többen kötött sapkájukra festékkel a következőket írták: “Szolyva, 1944”.

Mint a csoport vezetőjétől, Tokár Károlytól (Katyó) megtudom, igen hosszú út áll mögöttük. Aknaszlatinától, Técsőn, Huszton, Dolhán át, 23 óra alatt erőltetett menetben tették meg a szolyvai siratófalig tartó 117 km-es utat. Így emlékezve bányász elődeikre, akik 1944 gyászos őszén szuronyos, géppisztolyos katonák őrizete mellett vonultak szülőfalujukból a szolyvai gyűjtőtáborba.

– Immár negyedik éve, hogy így tisztelgünk és emlékezünk a bányász elődökre – mondja az örökifjú nyugdíjas bányász, Tokár Károly. – Minden évben május elsején néhány társammal futva tesszük meg ezt az utat, a többiek kerékpáron kísérnek bennünket. Úgy tapasztaltam, fiataljaink ily módon jobban megértik, mint jelentett annak a 700 aknaszlatinai bányásznak elszakadni a családtól, embertelen körülmények között kitartani, Istenhez fohászkodva remélni, hogy egyszer véget ér a szenvedés. A mostani zarándokutat ugyanezzel a céllal szerveztük. Örvendetes, hogy a legifjabb, az alig 13 éves csoporttag Marina Mirabella mellett ott gyalogolt a nagyapa, a 75 esztendős Názárovics Suta József. Ő gyerekként szemtanúja volt a bányászok elhurcolásának, látta a szomorú menetet. Mostani utunk során a rövid pihenők alkalmával felidézett néhány eseményt. Nem csupán a fogolytáborba hurcolás szívfájdító élményét osztotta meg velünk, de azt is, amikor a csontra soványodott férfiak végre hazatérhettek családjukhoz… Sajnos a mi fiataljaink közül is többeknek meg kell tapasztalnia azt a szomorú érzést, hogy nem lehet mindig együtt a család, hisz az édesapák közül többen a szülőhelyüktől távol keresik meg szeretteik eltartásához szükséges pénzt.

– Ha jól emlékszem, tegnap éjszaka fagyott…

– Bizony, Dolhánál vékony jégréteg borította az úttestet, ami nagyon megnehezítette az előrehaladást. Mindenkit figyelmeztettünk jó előre, nem lesz könnyű az út… Amikor már úgy áttüzesedett a talpunk, hogy lépni is alig tudtunk, levettük cipőnket és zokninkat, egy-két percig mezítláb tapostuk a havat, aztán, hogy a “lázunk csillapodott”, folytattuk a zarándoklatot.

– Azoknak a településeknek a lakói, ahol végighaladtak, hogyan fogadták a csapatot?

– Szerencsés egybeesés, hogy a sztalinizmus magyar mártírjaira így és az ukrajnai éhínség áldozataira sok helyen ilyenkor emlékeznek meg. így talán könynyebben megértik a mi fájdalmunkat, bánatunkat is. bár kétségtelen: szélesebb körben kellene a velünk élő ukrán lakosok körében ismertetni, hogy milyen gyalázat történt elődeinkkel 1944 vérzivataros őszén. Mi a magunk szerény eszközével azon vagyunk, hogy mind több honfitársunk ismerje meg vidékünknek a második világháború utáni igaz, sokszor igen szomorú történelmét.

Eszenyi Gábor
Kárpátinfo

HunHír.Hu