Lassan teltek a napok a Péterfy neurológiai osztályának őrzőjében, de ide már jöhettek különféle védőfelszerelés nélkül a látogatók, érdeklődők, hogy egy jó szóval biztassák az amúgy még összefüggéstelenül beszélő beteget. Nem tudtam, hogy a fejemben összerakott gondolatok nem úgy jönnek át a külvilág számára, ahogyan szerettem volna, és noha belül mindent tudtam és jónak gondoltam, a külső szemlélődő számára ez csak egy összefüggéstelen hanghalmaz volt. Itt voltam a neurológián lassan már egy hete, ismertem az intenzív osztályon váltásban dolgozó ápolónőket, de ekkor még nem sejtettem, hogy később olyan gondot, fájdalmat és szenvedést okoznak nekem, hogy azt senkinek sem kívánom. De lássuk a történetet az elejétől.

Addig semmi különös probléma nem volt az ápolókkal, amíg nem döntött úgy a felsőbb testület, hogy végre megszabadít a katéteremtől. Igaz, annyira mozdulatlan volt jobb felem, hogy fel sem tűnt nagyon az odaakasztott zacskó. Időközben átestem egy húgyúti fertőzésen is, amit ki tudja, hogyan szereztem a neurológiai intenzíven, mindenesetre telenyomkodtak antibiotikummal, hogy majd ez rendbe hozza. A katétert eltávolították, s közben mondták, hogy igyak sokat, és majd szóljak, ha úgy érzem, kisdolgomat kell végeznem. Az volt a gáz, hogy nem éreztem. És így telt el majd két nap, közben a feleségem mindig mondta, az éppen aktuális személyzetnek, hogy még most sincs vizeletem, még most sincs, erre általában, jó, majd megnézzük volt a válasz. A második nap estére olyan volt húgyhólyagom, mint egy vízibomba, és ekkora már elég rosszul is éreztem magam.

Váltáskor szerencsém volt, mert végre az egyik ápoló elkezdett foglalkozni velem. Mondta, hogy sürgősen fel kell tenni a katétert, mielőtt nagyobb baj nem lesz, s nem durran el a húgyhólyagom. Az ám, de ki végezze el a beavatkozást? Mindenki ódzkodott, a feleségemet szidta, hogy miért nem szólt előbb, noha ő napszakonként jelezte, hogy valami nincs rendben. Nagy nehezen kiválasztották, ki az, aki be meri vállalni az akciót.

Jellemző a magyar egészségügyre, hogy egy sima katéterfelhelyezésre az esti órákban már nincs szakképzett ápoló, mert aki van, az már régen Nyugat-Európában „dugja a betegeket” (így nevezik ugyanis itthon szakzsargonnal) háromszoros fizetésért és itt csak az olyan emberek maradnak, akiknek túl magas a nyugati mérce.

A vállalkozó szellemű nővér viszont felhelyezte ugyan a katétert, csak éppen rossz helyre vezette. Miután elvégezte nem túl jól a dolgát, tovább haladt a „soron”, a többi beteg fürdetésre várt. Két nővérre negyvenen voltak az osztályon, nem volt idő várakozni, hogy teljen a zacskó. Mondták igyak, majd csak lesz valahogy. Jeleztük, hogy negyedénél elakadt a dolog. Semmi baj, igyon csak jó sokat, majd jön – adták ki az utasítást. Jó betegként öntöttem magamba az ásványvizet, megittam vagy másfél litert egyszerre, mikor már amúgy is tele voltam. Nagyjából tíz perc telt el, amikor észrevettük, hogy a vizeletgyűjtő zacskó nem vizelettel, hanem vérrel telik. Gyors rohanás a nővérek után az osztályon, feleségem feltette a kérdést, normális-e, hogy véres a vizelet. Az egyik, a kedvesebb nővérke jött is viszonylag hamar, meglátta a vért a zacskóban, és tudta, hogy ebből biza nagy baj lesz. Néhány percen belül már vagy négyen álltak felettem, és tanakodtak idegesen, már-már kétségbeesve, hogy mit tegyenek.

Végül átszóltak az urológiára, ott az ügyeletes orvos kérte, hogy vigyenek le hozzá, megnéz. Mikor meglátott, csak annyit mondott, úristen, mi van itt. Akkora már tele volt vérrel a gyűjtőzacsi. Szakszerűen ellátott, kivette gyorsan és feltett egy új katétert, hogy végeztünk. Ennyi volt. Ezzel kezdődött 62 évem legszörnyűbb éjszakája. A negyedik katéterfelhelyezés erőteljesen megbolygatta az idegeimet, őrült, már szinte elviselhetetlen fájdalmat éreztem. Az osztályon azt mondták, ez természetes, majd elmúlik, néhány nap, vagy hét, vagy ki tudja, mennyi idő után. Nem hangzott túl biztatóan. Végül kérésre kaptam fájdalomcsillapítót. Természetesen aztán újra belázasodtam, és pár nap eltelte után ismét antibiotikummal kúráltak. Persze sunyítottak, a zárójelentésemben ez a kis malőr nem szerepelt, csak később ismerték el félhivatalos úton (a kezelőorvosom), hogy az esti tolókocsikázás az urológiára annak volt köszönhető, hogy nem sikerült a hólyagba vezetni a katétert. Később tudtam meg, hogy másokkal is előfordult már ilyen egy-egy „gondos” beavatkozás alkalmával.

G. Kirkovits István – Hunhír.info