Már majdnem megszoktam az éjjel megjelenő álmokat, a hajnali félhomályban előrajzolódó fenti világot, hogy tízméterekre a nyüzsgő földfelszín fölött milyen a város ebből a megközelítésből. Sekély e kéj – mondaná a nagy költőnk, az ágymagasságból csak a felszínvilág látszik. A kémények, kapaszkodók, galambtanyák megszokott látképe, amelyet soha nem tapasztal meg senki, hacsak nem kényszerül az ágyi perspektíva minden egyes apró részletének kivizsgálására. Ebből az önmagamnak teremtett mesevilágból gyorsan kizártak pár nap múlva, és a neurológia osztályára kerültem.

Az első felismerés az ötágyas kórteremben a betegek összetétele volt. Három a kettő arányban még uralták a terepet a nem-cigányok, kettő viszont ebből a kisebbségből jött, számos, addig soha nem tapasztalt ismeretanyaggal ajándékozva meg engem. Az egyik srác állapotából adódóan semmi perc alatt a többiek kiszolgálója lett, hiszen ő volt az egyetlen, aki járni, mozogni tudott.

Felfoghatatlan az egészséges ember számára, hogy mi az, amikor csak pár méter a nyitott ablak és nem tudom bezárni, amikor kéztávolságon kívül esik a vizes pohár, vagy amikor egy rossz mozdulattal az ágy alá esik a telefon. Ekkor mindig kérni kellett, és a 40-es évei közepén járó férfi zokszó nélkül teljesítette.

A másik felső kasztos, közismert budapesti családból származó férfi volt, segítségre szorult és nagy számú látogatói segítettek neki az időt mulasztani. Tény, hogy az összefogás igen működik náluk. Öregek, fiatalok, olyan arcok, akikkel talán kinn a szabad életben az elfordulást, vagy az elvonulást választod, most a kölcsönösség jegyében nyugodtan mondhatod neki, hogy rakja közelebb a narancslevet, vagy megkérheted, hogy szóljon a nővérnek. Egymás mellett volt az ágyunk, a napi teendők elvégzése után óhatatlanul szót ejtettünk a magánéletről is, s este, mikor besötétedett, felhelyezett katétereink gondoskodtak róla, hogy ne sikeredjen szép álmot kergetni. Ilyenkor egy halk sziszegés tőlem, egy elfojtott sóhaj tőle és mindketten magunkba borulva vártuk, hogy a reggel eljöjjön, és akkor talán a fájdalmam is csökken.

Ilyenkor persze az is jó gyógyír volt, ha a kórházi világot kifelejtve a kinti világról ejtettünk néhány szót, és várhattuk, hogy Aladár barátnője után, vagy előtt megérkezik a számomra legkedvesebb is, és kicsit már nem egyedül kell minden mozdulatért megdolgozni.

Ilyenkor nem volt szó a cigánybűnözésről, roma holokausztról és egyéb, manapság felkapott témáról, amikor megjöttek a szeretett emberek, egyből mindenki a központba került. Aladár barátnője két évtizeddel fiatalabb volt első ránézésre is “paraszt”, és ami a szembeötlő volt számomra, hogy éppolyan kedvvel, küldetéstudattal szolgálta ki párját, mint engem az én védőszentem. A negyedik ember általában változó figura volt, az első ágyat olyanoknak is rendelkezésre bocsátották, aki csak egy infúzióra, vagy egyéb kezelésre feküdt be pár órára, és természetes, hogy ő várta, hogy mikor szabadul meg gyorsan innen, így a társalgás, az eszmecsere leginkább csak hármunk között bontakozott ki.

Ez a rohadt katéter, ez olyan volt, mintha az ember számára adható legnagyobb szükséges rossz mindig ott lógott rajtunk. A nővér alkalmanként leengedte, és ilyenkor talán csak annyi látszott az egészből, hogy kisebb zsákot kell ide-oda rakosgatnunk.

Aladár közben mesélt. A törvényesség határát súroló cselekedetekről, az elismert bokszoló öccséről, aki egymaga lerendezte a rettegett Száva családot, és olyan történeteket, amelyekből betekintést nyerhet az ember a budapesti felső kasztos alvilág mindennapjaiba. Ez a kaszt nem ácsingózik csupán a segélyre, és nem aluljáróban vár kifosztandó áldozatra, hanem még él benne az ősök szava, hogy bizony a cigánynak is dolgoznia kell. Aladár is mindig dolgozott. Megható őszinteséggel beszélt a szülőkről, a szülők temetéséről, és az ember már meglátta, megérezte azt, hogy miért olyan misztikus dolog ebben a szubkultúrában a születés és a halál átélése. Talán mintha mélyebben és ösztönösebben fordulna a cigány az élet két végpontja felé, ezért ünnepli harsányan az új gyermek érkezését és ezért képes akár rabolni is, hogy kellőképpen biztosítsa az elhunyt számára a végtisztességet.

Azért szóljunk pár szót örökös segítőnkről, a 40 év körüli srácról. Ő is a cigány kisebbséghez tartozott. Tisztaságmániás volt és mi, katéteresek csak irigyen bámultuk, hogy naponta hosszú időt tölt a fürdőszobában. Frissen borotválkozva jött ki minden nap a számunkra elérhetetlennek tűnő helyiségből. Mi beértük azzal, az is nagy szó volt, hogy párjaink segítettek egy kis ágybeli locsipocsival száműzni az oroszlánszagot.

G. Kirkovits István – Hunhír.info