Gyorsan elmúlt a két nap, amelyet a Péterfy intenzív osztályán töltöttem. Úgy látszik, már nem fenyegette életemet közvetlen veszély és a neurológia intenzívére kerültem. Mozgás persze semmi, jobb felem lebénulva, és csak beszélni szeretnék. Beszélni, beszélni, hogy mindenkit informáljak a sorsomról, a látogatóim jelenléte biztosítson számomra valami kis vigaszt. Csakhogy. A stroke-om következtében, egy új, addig ismeretlen fogalommal kellett szembesülni. Afázia. Vagyis én csak gondoltam azt, hogy szépen és választékosan beszélek, úgy, ahogyan a fejemben az megjelent, viszont a külső szemlélődő számára ez csak egy összefüggéstelen hanghalmaz volt. Néztem apósom arcát, a fájdalommal kevert kétségbeesés látszott rajta.
Nem tudtam mire vélni. Hamar elterjedt köreimben, hogy elkapott a szörnyű betegség. Azokkal az emberekkel, akik máskor különböző okok miatt, de leginkább időhiányból csak rövid időre futottunk össze, most mind bátorítani akartak. Országgyűlési és EP-képviselőtől a kedvencem, a Romantikus Erőszak frontembere, Sziva Balázson át az “egyszerű”, hétköznapi arcokig. Mind úgy érezte, hogy talán szükségem van bátorításra, és erőt adásra, mert abszolút ellátásra szorulok. Egy kiszolgáltatott ember, aki egyik pillanatban hisz, mohón kapaszkodik az élethez, másik pillanatban feladja, és azt nézi, vajon fél testtel fel tudok-e húzódzkodni az ablakig, hogy aztán értem jöjjön a megváltó halál.
Amikor nem voltak nálam, gyakorlatilag egyedül maradtam kínommal, fájdalmammal, és akkor jöttek ezek a furcsa tetők. Kívülről ismertem a fekvésem szögéből látható kupolákat, stukkókat, szobrokat, amelyek az épületek homlokzatát díszítették, és amelyek alatt máskor csak simán elmentem. Templomtorony a Rózsák terén, alatta az izgő-mozgó, nyüzsgő város, amelyből csak a hangok hallatszottak a nyitott ablakon át. Mindig az örökös kérdés: hogyan tovább? Bízni bízva az őszinte, reményt sugalló hangokban, vagy mindig arra gondolni, hogy ha kilátástalan a sorsom, még mindig ott az ugrás, amivel mindent bevégezhetek.
Tényleg, szinte óránként érkeztek a látogatók, és mindenki a reményt próbálta belém csepegtetni. “Meggyógyulhatsz! Egy év és újra hétköznapi átlagember lehetsz, búval, bánattal, örömmel, vidámsággal, ahogy az élet rendje.” Az ilyen feleslegesnek tűnő kérdések elmaradhatnak, legfontosabb napi teendőm egy mozdulat, egy fordulat, hogy ne mint tehetetlen báb heverjek az ágyban, amelybe behelyeztek. Aztán a szombathelyi ismerősök is. A Deutsch Janó, vagy a Hilda megfutottak rövid idő alatt, csak azért, hogy a hírt elvíve mindenki előtt nyilvánvaló legyen, aki ismert, valamiért kedvelt, vagy éppen közömbös voltam számára, de most valamiért úgy érezze, hogy neki is meg kell szólalni. Mindenki kivétel nélkül táplálta a reményt egy olyan állapotban, amikor fél testem csak a vegetáció szemszögéből volt csupán érdekes. És persze beszélni akartam.
Mondani, bizonyítani, hogy nincs itt semmi baj. Hogy mindent tudok és képben vagyok, noha akkor még nem sejtettem, hogy az afázia csak egy belső szűk körben adja meg nekem az illúziót a jó és helyes gondolkozásról, a mindennapi politikai és társadalmi jelenlétből, és ez kifelé csupán egy összefüggéstelen hanghalmaz. Érdekes, de senki sem világosított fel róla, hogy amit én gondoltam, és szívből a látogatóm tudomására hoztam, nem jön át úgy, ahogyan szerettem volna. Váltig bizonygattam, maximálisan topon vagyok, barátaim bízzatok bennem, mindent értek és nyomon követek.
A neurológiai osztály megfigyelőjében súlyos betegek voltak, állandó volt az ápolói jelenlét, és éjjel-nappal árgus szemek figyelték, nem történik-e valami baj, nem szorul-e valaki gyors segítségre. Itt már megismertem egy pár ápolót és ápolónőt, akik kellő távolságból szemlélték az ott heverő emberroncsokat. Egy bajszos, szakállas férfi volt a legrendesebb, egy alkalommal áttolt a másik szobába és végre sokat hiányolt fürdésben is részem lehetett. Biztos jó szagos voltam már ekkorra, mindenesetre nem érzékeltem az ilyenkor jellemző terhelt légkört. Az esték jelentették a magamba borulást, ekkor mindig az alapkérdés ötlött fel bennem. Megpróbálni bízni, keresni a lehetőséget és gyorsan egy ugrással véget vetni mindennek. Eszeveszett távolságba került tőlem minden, ami hétköznapi, ami emberi. A kirándulások, az utcán való lét természetessége, a fogom magam és kisebb-nagyobb útra kelek hétköznapi emberek számára természetessége. Most minden ilyen alapvető emberi létszükséglet más valakihez kötődött. A táplálkozás, a természetes szükségletek elvégzése mind-mind annak függvénye volt, hogy az illető ápoló, vagy ápolónő ráér-e éppen, vagy úgy kutyafuttából odavágja: “Maradjon még, ráér! Másra is kell gondolnunk!”, stb.
Aztán egyik nap jött a mentő, és egy elcsigázott embert helyezett el a storke-szobában. Egy szót sem szólt, csak kiüresedett szemmel meredt maga elé. Valamilyen szempontból ugyanakkor érdekes volt, jelzésértékű, hogy ez még nálam is rosszabb állapotban van, hiszen nem képes kommunikálni. Berakták az ágyba, és akkor is olyan testhelyzetben maradt, amikor a gyógyszereknek köszönhetően nálam már álomvonatok fütyültek bele az éjszakába. Szerencsés volt, vagy szerencsétlen? Máig sem tudom.
Már új helyemen, a neurológia 9-es kórtermében találkoztam vele újra, akkor is hörgött, megpróbált felkapaszkodni, aztán visszahanyatlott. Lehet, hogy fázott, mert egy szál pelenkában feküdt az ágyban, a nyitott ablak alatt. Aztán napokig így. Néha, ha jött máshoz látogató és megszánta, betakarta, de leginkább meztelenül fagyoskodott. Nézett bele fakó szemekkel a világba, aztán összefutottak az orvosok, ápolók és elhelyezték vissza az intenzívre. Tüdőgyulladást kapott. Később egy hajnali órán furcsa zörgésre lettem figyelmes. A halottszállító kocsit tolta két kórházi alkalmazott, aztán pár perc múlva a nyitott ajtón keresztül láttam, hogy a kocsi visszaindul terhével együtt. Valahogyan sejtettem, hogy alkalmi lakótársamért jött, hogy a kórházban utolsó útjára kísérje. Ezt támasztotta alá a két, az intenzívről már ismert rokon, akik kisírt szemmel érkeztek és többet nem láttam őket az osztályon.
G. Kirkovits István – Hunhír.info