Álltam a mikrónál, és vártam, hogy a vacsorám megmelegedjen. Puff, egyszer csak elvágódtam, és nem tudtam felkelni a kövezetről, bármennyire is akartam. Ekkor még nem rögzült az agyamban, hogy ez a pillanat egy utolsó lépést jelentett a régi életemben. Vártam, hogy valami csoda történjen és felemelkedjek, de nem, a föld húzott vissza. Hatalmas erőfeszítéssel kimásztam az előszobába, és a gyors orvosi segítségnyújtásban reménykedtem. Ez be is következett, és egy óra múlva már ott voltam a Péterfy Sándor utcai Kórház intenzív osztályán. Még mindig nem sejtettem, hogy mi történt valójában.
Az első benyomás rendkívül pozitív volt. Még otthon voltam, amikor a mentős körbetelefonált, hol tudnának fogadni, hol van szabad CT, hogy a szükséges vizsgálatok elvégzése után lizálni tudjanak. Aztán száguldott a mentő, és még nem fogtam fel az eset súlyosságát. Ilyen vagy 30 éve nem történt velem, hogy szirénázó mentőautóban futunk az életért. Amikor az orvosokhoz kerültem, már kicsit könnyebbnek éreztem mindent. Ó, csak pár nap, aztán minden a régi lesz. Nem sejtettem, hogy ott, abban a konyhai elzuhanásban elzuhant addigi életem is, hogy átadja a helyét a mások jóindulatának kiszolgáltatott jövőnek.
Akkor még reménykedtem és bíztam, hogy napok kérdése, s minden folytatódhat tovább. Annyira nem akartam elfogadni a helyzetet, hogy állítólag az intenzív ágyáról el akartam indulni hazafelé, persze nem számoltam azzal, hogy jobb felemre béna vagyok. Egy tétova lépés és már lent is voltam a kövön – újra. Ezúttal nem úsztam meg öltés nélkül, a szemem fölött beüthettem valamibe magam, mert még napokig lógott a cérna belőlem. Újra és újra megpróbáltam felállni, míg végül lekötöztek.
Lassan a megvilágosodás erejével hatott a felismerés, jobb kezem-lábam és több szervem egyszerűen nem engedelmeskedik agyam parancsainak. Most még az intenzíven ugyan, ahol bármikor bekopoghat a megváltó halál, de minden egyes perccel ettől távolodom, és a fájdalom, kín, nehézség időszaka köszönt rám.
Annak felismerése, hogy ez nem csak jobb felem valamelyik szervének a betegsége, hanem egész jobboldalamra kiterjedő, komplex tehetetlenség, bénaság, teljesen letaglózott. A kórházi ágyamból látszott a Keleti pályaudvar allegorikus szobra az angyallal. Oly közel volt, csak néhány száz méter, mégis elérhetetlennek tűnt számomra. Ismételten kemény felismerés, a máskor percek alatt megközelíthető távolságok végtelen távolban tűnnek el, mert odáig még el kell vonszolni magam, ha akarok látni valamit. Ugyanakkor örültem is, hogy még elérhetetlen számomra az angyalka és nem repülök vele egy másik világba.
G. Kirkovits István – Hunhír.info