A szlovák társadalomban mindmáig tabutémának számít, milyen embertelen módon vett elégtételt az Edvard Beneš által vezetett csehszlovák hatalom a magyar és a német közösségen. A 2. világháború befejezése után a reguláris csehszlovák hadsereg katonái tömegmészárlásokat hajtottak végre Pozsony-Ligetfalu területén. Dunajszky Géza közíró ezeket a tragikus emberi sorsokat dolgozza fel Szökés a haláltáborból című könyvében, amelynek bemutatójára június 14-én került sor

Dunajszky 2007-ben határozta el a téma feltárását, amikor a szlovák parlament megerősítette a Beneš-dekrétumok sérthetetlenségét.

A szerzővel Molnár Imre, a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatója beszélgetett. Az író azon felvidéki magyar leventék történetét mutatja be könyvében, akik a Felvidéken keresztül jutottak el Németországba. Az őket ért sorscsapások miatt nevezi „átvert és megtizedelt nemzedéknek” a leventéket művében. Vitték a gyerekeket is A bécsi döntés után, amikor a mai Szlovákia déli részét visszacsatolták az anyaországhoz, az akkori tizenéves fiatal fiúk szerencsétlen helyzetbe kerültek.

Szálasinak teljesítenie kellett a Hitlernek tett ígéretét, hogy kiállít 200 ezer fiatalból álló utánpótlást, akik főleg a haditengerészethez és a repülős századokhoz kerültek volna kiképzésre. De vitték a 12-13 éves korosztályt is, annak ellenére, hogy a törvények nem engedték, hogy katonai alakulatokhoz sorolják őket.

Németországban például csak huszonévesen engedték a fiúkat a Wehrmacht- vagy az SS-csapatokhoz. A hitleri hadvezetés ugyanis tisztában volt azzal, hogy minden hadsereg annyit ér, amennyit a leggyengébb egysége.

Ezek a fiatalokat tehát nem fogták harcba, hanem inkább szolgálatot végeztek, mondta Dunajszky. 1944 szeptemberében jelentek meg a statáriumi felhívások, amelyek megtagadását azonnali kivégzéssel büntették. Először az 1928/29-es évfolyamot hívták be. Az elvárt létszám tizede sem jelent meg, a fiatal fiúk különböző helyekre szöktek meg. Dunajszky ennek kapcsán elmeséli, hogy családi vonatkozásban is érintett volt a tragikus eseményekben. Édesanyja 45 bujkáló leventét mentett meg. A szülőfalujából, Debrődről bevonuló leventék között ott volt két unokabátyja is. A fiatalabbikat kéménybe bújtatták a tábori csendőrök elől. Ez akkoriban az egész család kivégzésével végződhetett volna. A 45 szökevényt az ő udvarukra vezényelték kivégzésre. Ekkor a várandós édesanyja két bátyjával együtt odaállt a puskák elé, míg a faluban állomásozó magyar csapatok parancsnoka meg nem érkezett. A parancsnok a két tábori csend-őrt lefegyvereztette és kitiltotta a faluból. Így menekültek meg a gyerekek a biztos haláltól.

A leventék a háború után, 1945 májusában hazajöhettek, mivel ártatlanul kerültek Németországba. Felvidéki vonatkozásban ennek kapcsán fontos szerepe lett Pozsonynak. Itt próbálták ugyanis visszatartani a leventéket, annak ellenére, hogy Szlovákia már külön állam volt. A leventék 1944 karácsonyát Pozsonyban töltik, mégpedig egy mai napig működő iskola épületében (Nyárfa utca 1.), a pozsonyi vár alatt. Sőt, Esterházy Jánossal is találkoznak. Karjukról leveszik a leventeszalagot, és helyette Szálasi Árpád-sávos karpaszományát kapják, ez okozza később a tragédiájukat.

Tehát Pozsonyban válnak „fasisztákká” a fiúk. Ezek miatt a karszalagok miatt kerülnek később szovjet gulágokba vagy börtönbe. A lengyelországi Katowice mellett a németekhez beosztott futóárkokat ásó magyar leventék közelében váratlanul szovjet katonák jelentek meg. A németek elmenekültek, a 21 levente pedig feltartott kézzel kijött az árkokból. Mivel német egyenruha volt rajtuk, a szovjetek nem teketóriáztak, összeterelték és agyonlőtték őket. Köztük volt Grendel Lajos felvidéki magyar író nagybátyja is. Ez az eset is mutatja, hogy ahol utolérték a leventéket, ott azonnal kivégezték őket. De nem jártak jobban azok sem, akik német vagy amerikai fogságba kerültek. A háború után a felvidéki leventéknek Csehszlovákiába kellett visszatérniük. Akkor még nem sejtették, hogy az új országban semmi jóra nem számíthatnak. Köpcsénynél szálltak ki, és gyalog indultak a vasúti síneken a határátkelőhöz. Ott átvették őket a csehszlovák katonák, akiket pontos feladattal küldtek ide, hogy a nyugati frontról hazatérő embereket átvilágítsák.

A köpcsényi haláltábor lényegében szűrőállomás volt. Akik ide beléptek, azokat megkínozták és kivégezték. Az is elég indok volt, hogy az illető nem beszélt szlovákul. Mintegy hatszázan érkeztek 1945. július 15-én a leventékkel együtt a köpcsényi táborba, többségük Németországban dolgozó felvidéki magyar, kárpáti német és szlovák civil.

A könyvben annak a 90 leventének a történetéről olvashatunk, akik a pozsonyligetfalui táborba kerültek. Közülük hatot már az elején kivégeztek, csak azért, mert nem rakták ki a zsebükből a náluk levő cigarettát. A főhősnek és néhány társának sikerült megszöknie, a többieket azonban kivégezték. Tizenötös csoportokban végezték ki őket, sokukat, akik nem kaptak halálos sebet, élve temették el. Dunajszky szerint Beneš nem tudta megbocsátani, hogy a nemzetiségek szétverték az államát, és a kicsinyes bosszú vezérelte. Csehszlovákiában a 2. világháború után szervezett népirtás zajlott, amikor el akarták tüntetni a problémás népeket, kihasználva a kor zűrzavarát. Ezek a tények pedig ma is hiányoznak a történelmi tankönyvekből.

A leventék sorsa még mindig nincs feldolgozva, csak egyes csoportok tragédiáját ismerjük. Tudjuk, hol lehetnek ezek a tömegsírok, de nem lehet feltárni őket. Dunajszky szerint a felvidéki leventék történetének felkutatása azért is nehéz, mert a korabeli dokumentumokból az akkori kormány számára kellemetlen információkat törölték. Köztük az áldozatok pontos számát is.

Ma7