Hetvenkét évvel ezelőtt, 1945. augusztus 2-án jelent meg az a rendelkezés, ami a felvidéki magyarok (és németek) jogfosztását betétezte, és ami a mai napig érvényben van. Igen, a Benes-dekrétumokról van szó. Egymillió magyar nemzetiségű és hárommillió német nemzetiségű állampolgárt a második világháború után kollektíven bűnösnek kiáltottak ki az országban.
Az Osztrák-Magyar Monarchia romjain létrehozott ország lakossága nagyjából 13 millió fő volt, ebből körülbelül nyolcmillióan voltak csehek, morvák vagy szlovákok. A maradék egymillió magyar nemzetiségű és hárommillió német nemzetiségű állampolgárt a második világháború után kollektíven bűnösnek kiáltottak ki az országban.
Eduárd Benes államfő a második világháborút követően dekrétumokkal kormányzott, melyek többsége ugyan az ország újjáépítését szorgalmazta, de több olyan is volt, mely a nem szláv lakosok jogfosztását szolgálta.
Ezek a dekrétumok rendelkeztek többek között a németek, a magyarok, valamint az állam egyéb ellenségei vagyonának kártalanítás nélküli elkobzásáról, mezőgazdasági ingatlanjaik cseh és szlovák földművesekkel való betelepítéséről. A tetőpontot az 1945. augusztus 2-án kelt 33. rendelet jelentette, amely augusztus 10-i hatállyal megfosztotta a magyarokat és a németeket állampolgárságuktól.
A hontalanná vált németeket és magyarokat ezután közmunkára kötelezték, lehetségessé vált vállalkozásaik kártalanítás nélküli kisajátítása, egy újabb alkotmányrendelet pedig lehetővé tette a hatóságok által megbízhatatlannak minősített személyek őrizetbe vételét is.
A dekrétumok lehetővé tették továbbá a magyar közalkalmazottak elbocsátását, nyugdíjuk, szociális segélyük, egészségügyi ellátásuk megvonását, a magyar nyelvhasználat betiltását a közhivatalokban és az egyházi szertartásokon, a magyar hallgatók kizárását az egyetemekről, a magyar kulturális és társadalmi egyesületek feloszlatását, a magyar nyelvű könyvek, újságok kiadásának megtiltását, magyar nemzetiségű személy még polgári pert sem indíthatott.
Benesék a nagyhatalmak hozzájárulásával megtehették azt is, hogy lényegében az összes németet kitelepítették az országból. Hárommillió embert. A magyarok kitelepítéséhez viszont nem járultak hozzá a győztesek, “csak” a lakosságcseréhez. Magyarország eleinte nem egyezett ebbe bele, de a csehszlovákok válogatott módszerekkel elintézték, hogy mégis legyen lakosságcsere.
Többek között internálták a pozsonyi, kassai, komáromi magyarok egy részét, akiknek a lakásait is elkobozták. 1945-46 telén fűtetlen marhavagonokban 40-45 ezer magyart deportáltak a Szudéta-vidékre. Állítólag Pozsonyban olyan is történt, hogy a Dunához vitték a magyarokat, majd csak annyit mondtak nekik: ott van Magyarország, ússzatok!”
Beindult a reszlovakizáció is, amely lehetőséget adott “az évszázadok során elmagyarosodott szlovákoknak” a visszatérésre az anyanemzethez, gyakorlatilag a vagyonelkobzástól és kitelepítéstől való mentesítést és az állampolgári jogok megszerzését ígérte.
Ezek hatására 1947. április 12. és 1949. június 5. között 73 273 szlovák hagyta el Magyarországot, Szlovákiából 89 660 magyart űztek el, de több tízezer volt azok száma, akik már a deportálások idején menekültek át Magyarországra, egy ideig több ezer magyart tartottak felvidéki munkatáborokban.
Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után szovjet nyomásra enyhülés következett, a dekrétumokat azonban azóta sem vonták vissza, így ezek a jogtiprások máig létező, be nem gyógyult sebek és fekélyek Európa testén, az Európai Unió közepén. Sőt, 2007-ben, az akkor már EU-tag, 14 éves Szlovákiában ki is mondta a parlament, hogy a dekrétumokból eredő jogi és tulajdonviszonyok megkérdőjelezhetetlenek, érinthetetlenek és megváltoztathatatlanok.
888.hu
Hunhír.info
