A második világháborút lezáró párizsi béke 1947 februárjában egyetlen apró szakasz kivételével visszaállította a trianoni határokat. A korrekció Csehszlovákia számára kedvezett, a pozsonyi hídfő kialakítása érdekében fennhatósága alá került három falu a Duna jobb partján: Horvátjárfalu, Oroszvár és Dunacsún. A békeszerződés ráadásul nem tartalmazott kisebbségvédelmi előírásokat.

A kisebbségbe szorult magyarság így ki volt téve adott állam jóindulatának, amivel északi szomszédunk súlyosan visszaélt. Eduard Benes elnök dekrétumai és az utcai erőszak a jogaitól és tulajdonától megfosztott magyarság megfélemlítését, elűzését szolgálta. Még a New York Times amerikai állampolgárságú tudósítója is megkapta egy rendőrtől: “Büdös magyar, gyere be a rendőrségre, majd adok én neked magyarul beszélni!”

A homogén szláv állam megteremtésén fáradozó elnök 1945. április 19-én kijelentette: a csehek és a szlovákok végérvényesen eldöntik és már el is döntötték, hogy a németekkel és a magyarokkal a mostani körülmények között egy államban nem tudnak és nem fognak együtt élni. E háború után már nem lesznek az első világháború utáni régi rendszer értelmében való kisebbségi jogok. Minden bűnös megbüntetése után a németek és a magyarok nagy többségének el kell mennie ebből az államból.

Kitelepítés és lakosságcsere

És ez nem csak hazabeszélő, nacionalista handabanda volt. A csehszlovák állam memorandumban kérte a győztes hatalmak hozzájárulását az általa végső megoldásként kidolgozott tervre, a szudétanémetek és a felvidéki magyarok kitelepítésére. A podsdami konferencia jóvá is hagyta a németek elűzését, ám a magyarokkal kapcsolatban a két érintett osrszágra bízta a kérdés eldöntését.

Ekkor álltak elő a lakosságcserével. Úgy okoskodtak, hogy ha befogadnák a Magyarországon élő 450-500 ezer szlovákot, megszabadulhatnának ugyanennyi magyartól. Tekintve a felvidéki magyarság akkori, körülbelül 700 ezres lélekszámát, felérne egy győzelemmel.

A magyar kormány nem sürgette a megegyezést, hiszen a párizsi béke aláírásáig még reménykedett egyes magyarok lakta területek visszaszerzésében, végül a szlovákiai magyarság üldözésének leállítását remélve mégis belement az alkuba. A csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt 1946. február 27-én írták alá Budapesten.

A csehszlovák ígéretért, miszerint a lakosságcsere idejére felfüggeszti a magyarellenes törvények végrehajtását, a magyar vezetés gyakorlatilag feltette a kezét. Belement, hogy: annyi magyart telepítsenek át a Felvidékről, ahány hazai szlovák önként áttelepül Csehszlovákiába.

Megkezdődött a deportálás

A várt siker elmaradt, a bizottságoknak mindössze 92 ezer embert sikerült összetrombitálni, ráadásul a ennek mintegy harmadát a magyar Áttelepítési Kormánybiztos lehúzta a listáról: sokan visszavonták nyilatkozatukat, mások meg nem voltak se csehek, se szlovákok, hanem a rettenetes gazdasági helyzet, a hiperinfláció elől menekülő más nemzetiségű emberek. Csehszlovákia ismét a nagyhatalmakhoz fordult, ám azok a Szovjetunió kivételével elutasították, hogy Magyarországot 200 ezer felvidéki magyar befogadására kötelezzék – írja Szűcs László az Archívnet.hu-n.

Így hát a kormány saját hatáskörében intézkedett, megkezdte a deportálásokat. A szudétenémetek kitelepítéséből adódó munkaerőhiányra hivatkozva egy tömbben élő dél-szlovákiai magyarok költöztettek az ország másik végébe. Szó szerint deportálás volt ez vagyonelkobzással, a hadsereg erejét felhasználva.

A Csallóközben kezdték 1946. november 17-én, és fokozatosan haladtak keletre. A sokszor -20 fok alatti hidegben nőket, időseket, gyerekeket szállítottak nyitott teherautókon, majd fűtetlen vagonokban. Többen meghaltak, a többiek pedig rabszolgapiacon találták magukat: a cseh gazdák testi erő alapján válogatták közülük a munkaerőt.

A komáromi nemzeti bizottság jelentése a miniszterelnökségnek 1946 novemberének végéről: A Duna másik oldaláról naponta érkező jelentések egybehangzóan megerősítik, hogy az ott élő magyarságot dúvad módjára üldözik, megfosztják legelemibb emberi jogaitól és az embernek vele született jogától, vagyonából kiforgatják és elkobozzák, és a középkori állapotokat megcsúfoló rabszolgasorsra ítélik. Szlovákiai magyar véreinkkel szemben, osztály, felekezet és pártkülönbség nélkül elkövetett brutalitások minden magyar részéről a legélesebb tiltakozását váltja ki: embertelennek, a civilizáció és demokrácia legsúlyosabb arcul csapásának minősíti.

A magyar politikai és szellemi élet vezetői a nyugathoz fordultak, a nemzetközi felháborodásra – és nagy valószínűséggel az amerikai kormány intésére – 1947. február 23-án beszüntették a deportálásokat. Az áttelepítés első hulláma 1947 decemberéig tartott, majd 1948 tavaszától 1949 nyaráig folytatódott. Összesen körülbelül 120 ezer magyart kényszerítettek otthona elhagyására, míg tőlünk mintegy 60 ezer szlovák nemzetiségű embert csaltak át hamis propagandával a Felvidékre.

hír24

Hunhír.info