2012. február 29-én tette közzé a Szlovák Statisztikai Hivatal a 2011. évi népszámlálás első eredményeit. Eszerint a szlovákiai magyarok száma a két utolsó népszámlálás között több mint 62 ezer fővel, 520 528-ról 458 467-re apadt, aránya az összlakosságon belül 9,7%-ról 8,5%-ra csökkent.

Ugyanakkor ennek a csökkenésnek az értelmezése problematikus, mivel a lakosság 7%-a nem adott választ a nemzetiségét tudakoló kérdésre. A jelenleg rendelkezésünkre álló igencsak szűkös adataink mellett nincs módunkban megbecsülni, hogy a nem válaszolók milyen arányban csökkenthették az egyes nemzetiségekhez tartozók számát.

Ebben az összefüggésben fogalmazódik meg az a kérdés, hogy tulajdonképpen ki is tartozik egy adott nemzeti közösséghez, esetünkben a szlovákiai magyarsághoz. Vajon hogyan lehet ebben a kérdésben statisztikailag is megalapozott választ adni, hiszen mindennapi kapcsolatainkban jelentős számban találkozunk a többes, vegyes identitások különböző árnyalataival.

A szlovákiai demográfiai vizsgálatok s ezen belül kiemelten a népszámlálások a nemzeti hovatartozást egy konkrét nemzetiségi kategória megadásával rögzítik. Azaz arra a kérdésre, hogy mi a megkérdezett nemzetisége, csak egy válasz adható, abban az esetben is, ha az illető esetleg többes nemzeti kötődésű, s ha a hétköznapi élet különböző színterein különböző szituációban akár egymástól különböző nemzeti közösséghez tartozóként is mutatkozik.

Lehet-e erre a kérdésre demográfiailag megalapozott, elfogadható, megnyugtató választ adni? Bizonyos mértékben igen.

Mint ismeretes, a (cseh)szlovák népszámlálások a lakosság etnikai összetételét tudakolva valamennyi népszámlálás alkalmával a nemzetiségre kérdeztek rá. 1970-ben, 1991-ben, 2001-ben és 2011-ben az anyanyelvre is. Az utolsó, 2011. évi népszámlálás során első ízben tettek fel kérdést a nyelvhasználati szokásokra vonatkozólag is.

Azt, hogy mit is értünk nemzetiség és anyanyelv alatt, a szlovákiai népszámlálások során használt definíciók segítségével közelítjük meg.

„Nemzetiség alatt valamely személynek egy adott nemzethez, nemzeti(ségi) vagy etnikai kisebbséghez tartozását értjük. Azaz a nemzetiség megállapítása szempontjából nem mérvadó sem az anyanyelv, sem pedig az a nyelv, melyet az adott állampolgár leginkább használ vagy jobban bír, hanem saját meggyőződése, elhatározása a döntő. A 15 évesnél fiatalabb gyermekek nemzetiségét a szülők nemzetisége szerint kell feltüntetni. Ha a szülők különböző nemzetiségűnek vallják magukat, egyikük (kölcsönös megegyezés alapján választott) nemzetiségét kell beírni. Az egyéb rovatba az itt fel nem tüntetett, valós nemzetiséget írja be.”… „Anyanyelv alatt azt a nyelvet értjük, amelyen a szülők a megkérdezettel gyermekkorában leginkább beszéltek. Ha a szülők nyelve eltérő, a gyermek anyanyelveként azt a nyelvet kell feltüntetni, amelyen az anya beszélt vele. Az anyanyelvre vonatkozó adatnak nem kell azonosnak lennie a nemzetiségre vonatkozóval. Az egyéb rovatba az itt fel nem tüntetett, valós anyanyelvét írja be.” (Sčítanie obyvateľov, domov a bytov 2001. Bývajúce obyvateľstvo podľa národnosti, podľa materinského jazyka a pohlavia za SR, kraje a okresy.” SÚSR 2002, 8. o. Továbbá: Útmutató a személyi kérdőív kitöltéséhez.)

Mint a definíciókból kiviláglik, a nemzetiség meghatározásánál az egyénnek egy nemzeti közösséghez való tartozását meghatározza a nyilatkozó meggyőződése, elhatározása, s nem mérvadó, mely nyelvet tartja anyanyelvének vagy mely nyelven beszél jobban. Az anyanyelvre vonatkozó kérdés a nemzetiségnél egyértelműbb, tulajdonképpen azt tudakolja, hogy milyen nyelven beszéltek a megkérdezett szülei gyermekükkel annak gyermekkorában. Az anyanyelv ilyen viszonylag egyértelmű meghatározása korántsem ennyire magától értetődő a társadalomtudományokban. A társadalomkutatók az anyanyelv fogalmát több értelemben használják. Skutnabb-Kangas például az anyanyelv definiálásához négy különböző kritériumot használ: a származást (az elsőként megtanult nyelv), az azonosulást (az a nyelv, amellyel a beszélő azonosul, illetve amellyel a beszélőt azonosítják), a nyelvtudás fokát (a legjobban ismert nyelv) és a funkciót (a legtöbbet használt nyelv).

A Szlovák Statisztikai Hivatal definíciója elvileg lehetőséget ad a két nyelvi kultúrában felnövekvő, jelentős mértékben kettős kötődésűek anyanyelvének a valós viszonyoknak megfelelő bevallására is.

A nemzetiség és az anyanyelv szerinti hovatartozás súlya a mindennapi életben, de a (cseh)szlovák népszámlálások gyakorlatában több szempontból is eltér egymástól. A nemzetiségi hovatartozás kategóriája különböző adatlapokon, nyomtatványokon szerepel(t), továbbá a szocialista csehszlovák érában a személyazonossági igazolványokban is fel volt tüntetve. Tehát egyfajta hivatalos adatnak számít(ott). Az anyanyelv kategóriája nem szerepel hivatalos adatlapokon, űrlapokon. Ebből adódóan a szlovákiai magyarsághoz mint kulturális közösséghez tartozók számáról, település- és társadalomszerkezeti megoszlásáról nagy valószínűséggel hűségesebb képet nyújtanak az anyanyelvi adatok, mint a nemzetiség bevallása szerintiek. (Ugyanez tételezhető fel a többi nemzeti kisebbség esetében is.) Az etnikai kötődések e két változó alapján történő vizsgálata két népszámlálás közti időszakban lehetőséget nyújt a nemzetváltási folyamatok komplexebb vizsgálatára is, annak felderítésére, hogy a vizsgált időszakban erősödtek vagy csökkentek az ilyen vagy olyan irányba mutató nemzetváltási folyamatok.

Az anyanyelv versus nemzetiség dilemmáját és a magyarsághoz tartozás aspektusait árnyaltabban megközelíthetjük, amennyiben a két változó egymással alkotott kombinációit vesszük tekintetbe. Első megközelítésben mindkét változót (a nemzetiséget és az anyanyelvet) kétértékűként kezeljük (magyar vagy nem magyar), ily módon az anyanyelv és a nemzetiség változók dichotómiájának első megközelítésben négy kombinációját (típusát) figyelhetjük meg (lásd: táblázat!).

A négy típus közül legkevésbé jelent problémát, hogy a magyar nemzeti közösséghez tartozóknak tekintsük azokat, akik a nemzetiségük és az anyanyelvük szerint is magyarnak vallották magukat (507 220 fő). Hasonló módon nem tekintjük magyarnak azokat, akik e két mutató egyike szerint sem vallottak be magyar nemzetiséget vagy magyar anyanyelvet (4 793 218 fő). Nem elhanyagolható azonban azoknak a száma, akik csak az egyik identifikációs mutatójuk szerint magyarok (79 017 fő). A szlovákiai magyarság esetében a magyar anyanyelvűek (és nem magyar nemzetiségűek) számánál (65 709 fő) mintegy ötször kisebb azoknak a száma (13 308 fő), akik magyar nemzetiségűnek (és nem magyar anyanyelvűnek) vallották magukat.

Amennyiben ezek után a szlovákiai magyarok számáról árnyaltabb képet próbálnánk vázolni, akkor azt kellene mondanunk, hogy a szlovákiai magyarság egyfajta magcsoportját azok alkotják, akik mindkét mutató szempontjából magyarnak vallották magukat (507 220 fő), de a szlovákiai magyarsághoz tartozik kisebb-nagyobb mértékben egy további jelentős számú személy is (79 017 fő), akik csak az egyik mutató szerint magyarok. Ily módon a magyar közösséghez tartozók – statisztikai adatok alapján kimutatható – száma (2001-ben) 586 237 főre volt tehető.

Hosszabb fejtegetést igényelne e két további kisebb csoport elkülönítése. Egyszerűbb feladatnak tűnik az első csoport, a nem magyar (döntő többségében szlovák) nemzetiségű magyar anyanyelvűek behatárolása. Egy 2000-ben lebonyolított etnikai vonatkozású vizsgálat alapján ismert, hogy a magyar–szlovák vegyes házasságokból származóknak nemzetiség szerint mintegy 1/5-e magyar s 4/5-e szlovák, anyanyelv szerint ez az arány 1:2 körül mozog. Hasonló módon a magyar származású, de nem magyar nyelvű oktatásban részesülők 73%-a vallja magát magyar nemzetiségűnek, de tíz százalékponttal többen, 83%- uk vallja magát magyar anyanyelvűnek. Más kettős kötődésre utaló mutatók (nyelvtudás, kulturális fogyasztás stb.) szerint is többen tartoznak a magyar közösséghez anyanyelv, mint nemzetiség szerint.

Az anyanyelv/nemzetiség dichotómia vizsgálatának harmadik típusa, a magyar nemzetiségű és nem magyar (többségében szlovák) anyanyelvűek csoportja, az előzőnél talán nehezebben behatárolható csoportot képez. Valószínűsíthető, hogy a magyar nemzeti közösséghez tartozás szempontjából a magyar nemzetiségű és magyar anyanyelvűek és a szlovák nemzetiségű és magyar anyanyelvűek között helyezkednek el. Egy részüket azok a vegyes származásúak alkotják, akik magyar nemzetiségűek, de nem magyar anyanyelvűek, továbbá azok a homogén magyar származásúak, akik inkább szlovák nyelvi közegben szocializálódtak, de származás szerinti nemzeti hovatartozásukat megtartották. Továbbá e csoporthoz tartozók számát növelték azok a roma származásúak is, akik (magyar nemzetiségük mellett) anyanyelvükként a romát tüntették fel.

A fentiekben a nemzetiség és anyanyelv szerinti hovatartozás negyedik típusát, azokat, akik sem nemzetiség, sem anyanyelv szerint nem vallották magukat magyarnak, nem tekintettük a magyar közösséghez tartozóknak. Ugyanakkor vélhetőleg egy nem elhanyagolható részük származás, házastársi, rokoni kapcsolatok, valamilyen szintű kulturális kötődés stb. révén egyfajta nyitottsággal viszonyul a magyarsághoz, alkalomadtán részt vesz magyar vonatkozású rendezvényeken stb. A demográfiai adatok alapján róluk tudunk a legkevesebbet.

A magyar nemzeti közösséghez tartozók számának immár nemcsak a nemzetiségi hovatartozás adatai alapján történő további behatárolására a 2011. évi népszámlálás községsoros adatainak ismeretében lesz módunk. Vélhetőleg a közeljövőben a nemzetiségi, anyanyelvi és a nyelvhasználati gyakorlatot tudakoló kérdésekre adott válaszok alapján lehetőségünk lesz a magyarsághoz tartozás további aspektusait megismernünk.

Gyurgyík László – ujszo.com

Hunhír.info