Az idén február közepén volt 60 éve a csehországi deportálásoknak. A gömöri magyarok állandóan szomorú szívvel gondolnak vissza a megélt kitelepítésükre. A Benes-dekrétumok, melyek alapján a deportálások, kitelepítések történtek, noha már nincsenek hatályban, de mind a mai napig nem vonták azokat vissza. Tehát érvényesek… (Képünkön 1947-ben kitelepített lévárti nénik.)
Lévárt alig száz lelket számláló kis gömöri falu a Turóc patak völgyében. Őseik hajdanán gyepűvédők, majd később fazekasok, földművesek, erdőmunkások voltak. A második világháborút követő megpróbáltatásokból, a kitelepítésekből, deportálásokból bőven kijutott az itt élőknek is. Mindössze egyetlen bűnük volt : magyarok voltak…
Tizenkilenc családot, 67 lévárti lakost érintett a magyarüldözés 1947. február közepe táján. A legnagyobb fagyban voltak kénytelenek elhagyni otthonaikat, erőszakkal Csehországba hurcolták őket az akkori csehszlovák hatóságok. Ők voltak az úgynevezett háborús bűnös önkéntes idénymunkások, nekik és eltartóiknak legalábbis ezt mondták, s hiába kardoskodtak a földjük és a lovaik, gazdaságuk mellett, menniük kellett…
Az egykori elhurcoltak közül ma már sajnos kevesen élnek. Az egyik elszenvedő így emlékezik vissza a történtekre: „Kilencéves gyerek voltam akkor, amikor azt mondták, hogy el kell mennünk, mert háborús bűnösek vagyunk. Jött egy nagy teherautó, de én az ajtó közé álltam, hogy nem megyek, de úgy pofon vágott két oldalról a katona, hogy csak úgy csattant. De hát mégis felpakoltak bennünket, levittek Tornaljára, ott pedig bevagoníroztak a marhavagonba. Semmit sem vihettünk magunkkal, állatok, ló, szekér mind itt maradt, mert így is annyian voltunk a vagonban, hogy alig tudtunk mozdulni. WC-re nem mehettünk, csak a lépcsőig engedtek, ott kellett pisilni, akar öregnek, akár fiatalnak. Így vittek bennünket Prága, onnan pedig az első „rabszolgavásár helyre”, ahol kiállítottak minket egy nagy placcra, s úgy nézetek, hogy mennyire vagyunk munkaképesek. Ott nem kellettünk, mert nagymama és anyuka fekvő betegek voltak, így volt ez végig, de aztán muszáj voltak minket megvenni, akár akartak, akár nem, mert az utolsó állomásra értünk, odajött egy teherautó, amivel Lipovicére mentünk, ott laktunk egy évig. Én iskolába jártam, nőverem fejni, apuka mezőgazdaságba. Nagymama nagyon beteg volt, úgyhogy őt haza tudtuk hozni meghalni, de utána vissza kellett mennünk. Azután még egy másik faluban voltunk egy évig… Amikor hazajöttünk a szlováktól a saját portánkat vissza kellett vásárolni, sőt még haza is kellett őt vitetnünk, mert másképp nem ment. „
A község önkormányzata 2003-ban elhatározta, emléktáblát állít a lévárti deportáltak tiszteletére, 2004-ben pedig díszpolgárrá avatták Újváry Zoltánt, aki 1991-ben adta ki a Szülőföldön hontalanul című könyvét, melyben így ír: Szlovákia magyar falvaiból 1946/47 telén a csehszlovák kormány több mint hetvenezer embert deportált Nyugat-Csehország területére, az egykori Szudéta-vidékre, azokat, akik nem vallották magukat szlováknak, akik nem tagadták meg magyarságukat. Akik szolgasorsban is hűek maradtak őseikhez, anyanyelvükhöz, a múltjukhoz. A kálvária során a megaláztatás, a szenvedés minden stációját megjárták. Testüket megtörték, de hitükben nem tudták megnyomorítani őket…
A lévárti, harkácsi, sánkfalvai és dereski deportáltak közül többen két év kényszermunkát töltöttek el rabszolgasorsban a messzi Csehországban. Mindez idáig egy fillér kárpótlást sem kaptak, ellentétben az oroszországi foglyokkal. Nem tudják feldolgozni, elfeledni, megbocsátani a történteket, a szörnyűségeket. Mára csupán az emlékeik maradtak, s a remény, hogy egyszer, legalább erkölcsi kárpótlásban, bocsánatkérésben részesülnek…
– vahe – HunHír.Hu