1944 nyarán jelentős fordulat következett be a II. világháború közép-európai hadszínterein. 1944 augusztusában a Jasi-Kisinyov körzetében vívott hadművelet folyamán a szovjet csapatok közel egymillió német és román katonát kerítettek be, akik megadták magukat. Erre a fiatal román király, I. Mihály augusztus 23-án este letartóztatta a kiugrásban részt venni vonakodó, sőt a front megerősítését szorgalmazó Ion Antonescu marsall kormányfőt (conducator). A következő napok folyamán Románia hadat üzent volt szövetségeseinek, Németországnak és Magyarországnak, s Gheorghe Mihail tábornok, a Nagyvezérkar főnöke utasítása alapján megkezdte a támadó hadműveletek előkészítését, majd kivitelezését.

Csak zárójelben említve, a román történelem korábbi időszakaiban is történtek szinte teljes pálfordulások. Így az 1601-1821 között uralkodó, Konstantinápolyból küldött görög eredetű fanarióta fejedelmek esetében is előfordultak. Az 1877-78-as háborúban Románia a Török Birodalom ellen fordult, 1913-ban az előző évben még szövetséges Bulgáriát támadta meg, 1916 augusztusában pedig az 1883 óta szövetséges Osztrák-Magyar Monarchiát.

Augusztus 26-án a még augusztus 29-én hivatalban lévő Sztójay-kormány döntést hozott a Románia elleni katonai fellépésről, melyet szeptember 8-án az akkor már hivatalban lévő Lakatos-kormány erősített meg.

Szeptember 5-én Kolozsvárnál megindult a Dálnoki Veress Lajos vezérezredes vezette 2. hadsereg támadása. A 2. magyar hadsereg kötelékébe a 25. gyalogoshadosztály, a 7. és 9. póthadosztályok, a 2. páncélos hadosztály tartoztak.

A magyar csapatok gyors előrenyomulása megtörte a 4. román hadsereg védelmét, a meglepetésszerű támadás során fogságba esett Constantin Visarion vezérőrnagy, az egyik román hadosztály parancsnoka is. Mikor a nagyszámú román hadifoglyot átvezették Kolozsváron a magyar lakosság: “Így mentek a Tiszáig” felkiáltással köszöntötte őket, utalva a nagy román költő, Mihail Eminescu (1850-89) által megfogalmazott célra, Nagy-Románia határait illetően: „ De la Dnistru pan la Tisa – A Dnyesztertől a Tiszáig”.

Pedig Kolozsvár rendkívül sokat szenvedett 1944 júniusában az amerikai légierő bombázásaitól. A szabadság bajnokainak légi (B-24-esek, Liberátorok) terrortámadása közel ezer főnyi katonai, de inkább civil áldozatot követelt  kincses városban. Leginkább az állomás környéki munkás lakónegyedeket érte a pusztító szőnyegbombázás. Édesapám, Károlyfalvi József fiatal vasutasként élte át a légitámadást, emlékei szerint a kijárati jelzőtől a bejárati jelzőkig égnek álltak a sínpárok.

Nemrég akadtam bele Papp Annamária – Rohonyi D. Iván: Megsebzett Kolozsvár című korabeli fotókból összeállított rendkívül értékes dokumentum-albumára. Innen idézünk néhány képet.

A 2. hadsereg és a bal szárnyán támadó 2. magyar és a 23. német páncéloshadosztályok gyors eredményeket értek el a 4. román hadsereg ellen szeptemberben, kijutottak a Küküllő és az Aranyos folyóig. A magyar páncélosok már 5-én a déli órákban elfoglalták Tordát, ahol október 7-éig tartott a magyar ellenállás a szovjet és román erők túlsúlya ellen.

Számos hőstett kötődött a Torda melletti védekezéshez. Szinte a magyar sors jelképe volt, hogy a szeptember 19-ei harcokban a helyi temető mellett halt hősi halált Böszörményi Géza ezredes, Torda szülötte, közel édesapja sírjához.

Egy másik kiemelkedő hőstett, teljesítmény volt, hogy szeptember 23-án 6 db. Zrínyi-II rohamtarack élén akadályozta meg a fiatal Bozsoki János zászlós a város bekerítését. Rohamlövegei kilőttek 18 T-34-es szovjet tankot.

A kezdetben sikeres támadás tragikus eseménye volt, hogy a zilahi csendőrszázad Kissármás mellett agyonlőtt 126 zsidó személyt. Az, hogy csak kegyetlen és ostoba helyi akcióról volt szó, igazolja, hogy a további 40 fő agyonlövését egy beérkező magyar tiszt akadályozta meg.

 Kiemelkedő magyar hadtörténészek: Ravasz István, Illésfalvi Péter, Szabó Péter és Számvéber Norbert műveikben már szinte a legapróbb részletekig feltárták az erdélyi hadszíntér történéseit.

Szeptember 13-án már készen állt a Magyar Királyi 3. hadsereg a Szegedtől Nagyváradig tartó vonalon a Románia elleni fellépésre. Első lépésben a Heszlényi József altábornagy vezette Magyar Királyi IV. hadtest érkezett a határra. A hadtest fő erejét a Koszorús Ferenc ezredes vezette 1. páncéloshadosztály jelentette 61 Turán 40-es közepes, 63 Turán 75-ös nehéz, és 77 Toldi könnyű harckocsival.

A hadtest kötelékébe tartoztak még a Vukováry György vezérőrnagy által irányított 6. tábori póthadosztály, a 8. tábori póthadosztály élén Temessy Milán vezérőrnaggyal, és a Vasváry Frigyes vezérőrnagy vezette 20. hadosztály.

A frontvonal északkeleti részén a VII. hadtest 4. póthadosztálya és a 12. tábori hadosztály készült a támadásra.

A IV. hadtest alakulatai szeptember 13-án Dombegyháza térségében lépték át a gúnyhatárt. A 6. tábori póthadosztály támadása elakadt az 1. román hadsereg 1. kiképző lovas hadosztálya ellenállásán. Azonban a beérkező 1. magyar páncélos hadosztály lendülete megtörte az 1. román kiképző lovashadosztály ellenállását, majd Világos felé vetette őket vissza.

A délutáni órákban az 1. páncéloshadosztály elérte Aradot, melyet a román csapatok és a közigazgatás gyorsan kiürítettek. A magyar Golgota városában Heszlényi altábornagy csapataival díszszemlét rendezett, a magyar lakosság elővette a gondosan rejtegetett, vagy a remélt alkalomra készített nemzeti zászlóit. Arad „visszatérése” a front erőviszonyai miatt csak tíz napig tarthatott.

A 3. hadsereg előretörése tovább folytatódott, élei Temesvár irányába és a Maros völgyében nyomultak előre. Az ópálosi szorosban a máriaradnai román altiszti iskola állománya elszánt és hősies ellenállása ugyan fékezte a magyar menetelést, azonban a szovjet csapatok nyomulása új helyzetet teremtett, kisegítette a román védelmet. Nagyvarjasi Szabó István kitűnő tanulmányában ismerteti, a támadás során a nem igazán jól felszerelt magyar csapatok a románok mellé felzárkózó szovjet csapatok mintegy 160 páncélosát lőtték ki.

A Déli-Kárpátok szorosain már átlépett, túlerőben lévő, előrenyomuló II. és III. ukrán frontok túlsúlya miatt a magyar katonai vezetés elrendelte a visszavonulást.

A történelem erőviszonyainak sodra elsöpörte a jogos magyar igényeket és eredményeket.  A nemzetközi erőviszonyok következtében elveszett Észak-Erdély és Székelyföld II. bécsi döntés (1940. augusztus 30.) révén etnikailag, történelmileg, kulturálisan jogosnak tekinthető visszatérése.

Bár az 1944. szeptember 12-én megkötött román-szovjet fegyverszüneti egyezmény szerint „Erdély, vagy annak nagyobb része Romániához kell tartozzon”, az 1947-es párizsi békeszerződés visszaállította a trianoni államhatárt. Természetesen ebben felelősek voltak azok a nyugati kormányok (Nagy-Britannia, Franciaország, USA), akik 1946 áprilisának második felében megtartott értekezletükön megegyeztek a Szovjetunióval az 1937-es határok helyreállításáról.

Mindentől függetlenül azonban törekedni kell a közép-európai népekkel, így a románokkal is a kölcsönös megértésre, a vitatott kérdések tisztázására, a történelmi ellentétek feloldására.

Károlyfalvi József – Hunhír.info