A magunk mögött hagyott esztendőt az RMDSZ eredményesen zárta. A szeptember végi helyhatósági, valamint december eleji parlamenti választások nyomán a megszerzett kormánytagság birtokában elégülten tekinthet az új esztendő elébe. Azonban hogyha a felszínt megpiszkáljuk, az elért eredményekkel korántsem lehetünk elégedettek.
Az önkormányzati választások egészében véve a papírformát hozták, de a marosvásárhelyihez fogható, néhány kiemelkedő siker sem feledtetheti azt a térvesztést, mely egyes szórványosodó erdélyi megyékben, illetve megyeközpontokban végbement.
Az országos választások a maguk 30%-ot alig meghaladó részvételi arányukkal az egész román politikai osztályt minősítik le. A főbb román pártokkal együtt az RMDSZ maga is eddigi története legsúlyosabb bizalmi válságát szenvedi el – amire nézve még a koronavírus-járvány miatti részleges távolmaradás sem nyújt kellő magyarázatot.
Sikerpropaganda és egységdemagógia terén az RMDSZ szinte utolérhetetlen. „Az erdélyi magyarok már bizonyítottak, történelmi sikereket értek el” – hangzott a határ túloldaláról is –, ezzel szemben viszont a szövetség az elégtelen eredmények miatt Brassó, Temes és Máramaros megyei elnökeit szükségesnek tartotta mihamarabb leváltani. Nem így Nagyváradon, illetve Bihar megyében, ahol az öntömjénező sikerpropaganda szintén nem hozta meg az elvárt eredményeket. Várad mintegy negyvenezer magyar szavazópolgárából mindössze nyolcezren adták voksukat az RMDSZ polgármester-jelöltjére. De Kolozsvár is gyengén teljesített.
A siker- és egységpropaganda azonban töretlenül folytatódott. Ennek érvényesítésében oroszlánrészt vállalt a határon átívelő magyarországi média és politikum. Dicséretükre legyen mondva, támogatásuk nélkül nem valószínű, hogy az RMDSZ képviselő- és szenátorjelöltjei elérték volna a parlamenti bejutáshoz szükséges 5%-os küszöböt. Azonban még az Erdélyi Magyar Szövetséggel kötött választási megállapodás sem akadályozhatta meg azt, hogy az RMDSZ-listákra leadott szavazatok száma a 2016-os, előző választásokhoz viszonyítva drasztikus mértékben, 440 ezerről mintegy 340 ezerre ne zuhanjon. Ilyenformán az RMDSZ viszonylagos jó teljesítménye, parlamenti pozícióinak a megőrzése kizárólag a rekordalacsony országos részvételnek köszönhető.
A többnyire látszatokon alapuló – választási – sikertörténetnek azonban ezzel még nincs vége. Az előbbiek betetőzéseképpen az RMDSZ – mint a mérleg nyelve – az új román kormány megalakításához is nélkülözhetetlenné vált. A sors iróniájából azzal a Nemzeti Liberális Párttal (PNL) lépett koalícióra, mely Klaus Iohannis államfő vezényszavára az utóbbi években állampolitikai rangra emelte a magyarellenességet. Fonák módon a román liberálisok és másik partnerük, az USR–PLUS is kénytelen volt ráfanyalodni az RMDSZ-re.
Az RMDSZ „sikerének” felemás voltát híven szemlélteti az a körülmény, hogy az a Cseke Attila Bihar megyei RMDSZ-elnök, aki a nagyváradi polgármester-választáson csúfos vereséget szenvedett, lemondás helyett utóbb listavezetőként indulhatott a szenátusi választásokon, majd egy miniszteri bársonyszék tulajdonosaként nyerhette el méltó jutalmát bihari, váradi választási kudarcáért. Kelemen Hunor RMDSZ-pártjában, íme, a hatalom mindenáron való birtoklásáról szól a történet.
Önmagában véve az RMDSZ háromfordulós sikersorozata föltétlen elismerést érdemel, amelyhez csak gratulálni lehet. A hatalomban mindenáron való részvétel RMDSZ-es politikai filozófiája azonban súlyos kétségeket vet fel annak ismeretében, hogy a szövetség puszta kormányzati szerepvállalásával eleve hitelesíti/legitimálja Florin Cȃțu kormányát, a Klaus Iohannis és Bogdan Rareș nevével fémjelzett magyarellenes politikai kurzust. Románia érdekében „túl kell lépni a múlt problémáin, és a jövőre kell koncentrálni” – Kelemen Hunor ekképpen indokolta az RMDSZ kormányba lépését. Ez azonban kimondatlanul is egyet jelent a román államelnök magyarellenes uszító propagandájának, valamint a provokáló célzatú román Trianon-törvénynek az elfogadásával. Ambivalens módon az RMDSZ abban a román kormányban vállal szerepet, amely saját – magyar – népének az elnyomója.
De lássuk, miképpen fest ez európai viszonylatban. A föltétlen megfelelési kényszer még a választások előtt arra késztette Kelemen pártelnököt, hogy az Európai Néppárt kedvére a PNL-lel való szövetségkötés mellett kötelezze el magát. Manfred Weber európai parlamenti néppárti frakcióelnök ugyanakkor nem a néppárti román liberálisok otromba magyarellenességét tette kifogás tárgyává, hanem dicshimnuszt zengett arról, hogy Klaus Iohannis és Ludovic Orban miként „vezették vissza Romániát az európai útra” (sic!).
Ugyan bizony hogyan képzeli el az RMDSZ, hogy kisebbségvédelmi polgári kezdeményezésünket (MSPI) valaki is komolyan vegye az Európai Unióban, miközben a kormánybeli kétes előnyök kedvéért ő maga cinkosságot vállal a hungarofób román hatalommal?!
A föltétlen kormányrészvétel akarása a koalíciós partnerei iránt is szükségtelen megfelelési kényszerre hajlítja az RMDSZ-t. A „jó fiú” szindróma hatása alatt a neki kijáró kormánypozíciókat ugyan nem rest kikérni magának, a sajátlagosan magyar érdekek érvényesítése terén azonban messze nem használja ki a mérleg nyelvének kivételes szerepéből fakadó lehetőségeit. Kelemen Hunor inkább akar rangos román miniszterelnök-helyettesi funkciójának maradéktalanul megfelelni, mintsem hogy következetesen megkérné a politikai árát az igencsak kockázatos magyar kormányrészvételnek. Hosszú távú közös kormányzást és „politikai stabilitást” jósol, miközben Rareș Bogdan és elvtársai – közvetett módon – már saját pártjukon belül is bomlasztják a koalíciót. A Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) új légionárius párt parlamenti „betöréséről” nem is beszélve, mely időzített bomba gyanánt vált immár strukturális elemévé és destabilizáló tényezőjévé a román politikának, és a román titkosszolgálat kreatúrájaként Ceaușescu nacionalizmusának egyenes folytatója lesz a parlamentben.
Bizton megállapítható, hogy a sikereiben tetszelgő RMDSZ szinte feltartóztathatatlanul sodródik a poszt-nacionálkommunista román politika zavaros vizein. Híven tükrözi ezt a magyar szempontból igencsak semmitmondó kormányprogram, amely – mértékadó szakértői vélemények szerint – szinte semmi konkrétumot nem tartalmaz, indulásból elszalasztja az RMDSZ kedvező alkupozíciójából fakadó lehetőségeket, és emiatt legfeljebb a többségi hatalommal szemben megalázkodó szervezetünk indokolatlan jóhiszeműsége dokumentumának tekinthető.
Tetszetősen hangzó interpretáció szerint a kormányprogram csupán azt tartalmazza, amiben a koalíciós partnerek eleve egyetértenek. Ebből – példának okáért – nyilvánvalóan következik, hogy miközben az antiszemitizmussal szembeni harchoz hasonlóan a cigányellenességgel szemben is határozottan felveszik a küzdelmet, az állampolitikai szinten működő magyarellenességről viszont egyetlen szavuk sincsen.
A kormányalakítás nyújthatott volna kivételes alkalmat arra, hogy az RMDSZ megkövetelje Klaus Iohannis államelnök nyilvános bocsánatkérését tavaly áprilisi, magyarok ellen uszító nyilatkozatáért, továbbá Beke István és Szőcs Zoltán székely politikai foglyaink szabadon bocsátását, valamint a szégyenteljes román Trianon-törvény visszavonását. Ezen gesztusértékű román lépések mellett itt lett volna az alkalom a kisebbségi tulajdonok, az oktatási, a nyelvhasználati és közigazgatási viszonyok, valamint a szimbólumhasználat rendezését, továbbá az úzvölgyi katonatemető, a székelyföldi határviták és a marosvásárhelyi orvosi egyetem helyzetének a megoldását kezdeményezni.
Az erdélyi magyarság várhatóan legfeljebb egy átmeneti „tűzszünet” erejéig számíthat az általánosan uralkodó magyarellenes politikai kurzus enyhülésére. Akárhogyan is lenne azonban, felsorolt jogos követeléseink mellett következetesen ki kell állanunk, emberi és kisebbségi kollektív jogaink, önkormányzati törekvéseink ügyében opportunista módon nem szabad megalkudnunk. Ennek teljesülésében kormánybeli részvétele fokozott mértékű felelősséget ró az RMDSZ-re.
Nagyvárad, 2021. január 25.
Tőkés László
az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke
