Hiába keresnénk, a nemzeti régiók fogalma annyira friss, hogy sem a közelmúlt szakirodalmában, sem a sajtóban nem találjuk.
Azaz nem találnánk, ha a Székely Nemzeti Tanács polgári kezdeményezése nem irányította volna a figyelmet az olyan térségekre, amelyekben többségében más nemzetiségűek élnek. Pedig – amint a fenti jelképkollázs is illusztrálja – ezek a régiók nem csupán léteznek, hanem önálló jelképeik révén meg is fogalmazzák önállóságukat.
Az internetes lexikon, a Wikipédia friss szócikke szerint (amit egyébként a fogalom egyik szakértője, Bakk Miklós politológus szerkesztett): „A nemzeti régió (angolul: national region) térség, amelynek alapvető jellegzetessége, hogy lakosságának meghatározó többsége sajátos nyelvi és kulturális identitással rendelkezik, és e sajátossága politikai értelemben is megjelenik.
A nemzeti régiók területi-közigazgatási elismertségre is szert tehetnek, ebben az esetben területi autonómiával rendelkeznek, illetve különleges jogállást élveznek. Minthogy e régiók lakossága identitásának a sajátos kultúra és nyelv mellett része – történelmi egységként – maga a terület is, e területileg meghatározott társadalmak autonomista/regionalista mozgalmak révén politikailag is mobilizálódnak, illetve mobilizálhatóak.”
A meghatározáson túl, hogy mi is egy nemzeti régió, Székelyföldön aligha kell magyarázni. Hiszen a történelmi léptékkel nagyon fiatal Románia közepén az egy évszázados asszimilációs nyomás ellenére jól körülhatárolhatóan van egy régió, amely háromnegyed részben még mindig székely-magyar.
Annak minden előnyével és hátrányával. S ha a nemzetállamok alkotta Európa mintegy kéttucatnyi hasonló régiójára tekintünk, amelyek területe sokszor nagyobb, mint egy-egy kisebb államé, akkor feltehető a (költői) kérdés: miért történhetett meg, hogy a soknemzetiségű Európa integrációs folyamatában ezek a régiók, sajátosságaikkal együtt – főként a kelet-közép-európai térségben – minden politikai rendezésből kimaradtak?
Mi több, sajátosságaik ellehetetlenítése érdekében – nyíltan vagy burkoltan – az őket (is) képviselő államok erőteljes asszimilációs nyomásának vannak kitéve.
Holott mind az Európai Unióról, mind annak működéséről szóló szerződés számos cikkelye eme sokszínűség fenntartását tartja szem előtt, nem beszélve az úgynevezett másodlagos uniós jogrendszer rendelkezéseiről (például a regionális politikát szolgáló statisztikai rendszer).
Pedig mi is, ők is Európa népei vagyunk, s a közös jövőben vetett hit csak akkor tud cselekvő erővé válni, ha mind abban az államban, ahová tartozunk, mind az együttműködésre törekvő Európai Unióban otthon érezzük magunkat. Egyénként és közösségként egyaránt. Történelmi tény, hogy a nemzeti régiók akár többmilliós közösségei az önállóság legkülönbözőbb formáit és szintjeit élhetik meg (gondoljunk csak a jól működő területi autonómiákra).
Talán ennek is tudható be, hogy a nemzeti régiók összefogása, politikai törekvéseik összehangolása és érvényesítése mindeddig elmaradt. Pedig a közös európai jövő olyan szintjét képviselhetnék, amely a nemzetállamok integrációját szervesebbé, sokszínűbbé, természetesebbé tenné, Európát pedig ténylegesen a legkülönbözőbb sajátosságok, értékteremtő kulturális identitások földrészévé.
A Székely Nemzeti Tanács által – nem kis küzdelem árán – bejegyeztetett polgári kezdeményezés ezért túlmutat az egyébként sok sebből vérző kohéziós politika reformján. Jelentheti ugyanis eme régiók reneszánszát, elősegítheti egymásra találásukat, közös érdekeik megfogalmazását és érvényesítését, és ezáltal az európai integráció újabb dimenziója valósulhat meg.
Mert mi is Európa népei vagyunk, s ha a történelem mostohán is bánt velünk, ha a nagy- és kishatalmi érdekek nem is tették lehetővé önállóságunk megélését, értékes regionális identitások hordozóiként helyet kérünk magunknak Európa „asztalánál”.
Mert – Illyés Gyulával szólva – „egy nép feje bukik le velünk, / ha gyengék leszünk a parancsra, hogy / hazát kell nekünk is teremtenünk!”.
Ferencz Csaba
a Székely Nemzeti Tanács alelnöke
