1917. március 8-án délelőtt a Csíkszentmárton fölé emelkedő Magyaros-tetőn a magyar honvédek komoly fegyverténnyel jegyezték be magukat a Nagy Háború történetébe. A támadás értékét nem az elért eredmény nagysága, mélysége, hanem annak hatékonysága és precíz végrehajtása emelte a mindenkori hadtörténeti kutatások fókuszába.

A román hadüzenetet követően Erdély délkeleti szeglete ideiglenesen ellenséges megszállás alá került. Az 1. hadsereg illetve a német és osztrák–magyar csapatokból álló 9. hadsereg ellentámadása, valamint a Duna felől támadó német és bolgár csapatok 1916 végére felmorzsolták a román haderő legnagyobb részét. Az Úz-völgyben 1916. október második hetében az 1. hadsereghez tartozó 39. honvéd gyaloghadosztály nyomult előre, maga előtt űzve a románokat. A 7-es pápai huszárok október 13-ára elérték az Aklós-csárdát, ahonnan másnap a Saj-havas és a Magyaros felé nyomultak tovább. Ezt követően a harcok egész télen a Söverjes–Magyaros–Lápos gerincvonalon dúltak, váltakozó sikerrel.

November folyamán a Kárpátok túloldalán a román erőket fokozatosan oroszok váltották fel. 1916–1917 fordulójára pedig a cári seregek több támadással megvetették a lábukat gerincvonalon, sőt 1916. december 23-án a Magyaros-tető is a kezükre jutott. Ezzel számukra felmerült annak a lehetősége, hogy ismételten betörjenek a történelmi Magyarország területére. Az 1917-es esztendő elejére a kemény, fogcsikorgató hidegben komoly állásharc alakult ki. Az a veszélyes helyzet állt elő, hogy a magyar védelmi vonalak jóval az orosz állások alatt helyezkedtek el, így egy nagyobb orosz támadás könnyedén elsöpörhette volna a 39. honvéd gyaloghadosztály erőit. Ennek elhárítására 1917. január 4-én a 225. német hadosztály megpróbálta visszafoglalni a gerincvonalat, de kísérletük gyorsan kudarcba fulladt. A hadvezetés ennek ellenére nem adta fel a tervét, és egy összehangoltabb támadás előkészítése kezdődött meg.

Előbb Arz vezérezredes, akkor az 1. hadsereg parancsnoka, majd később Seeckt tábornok, József főherceg vezérkari főnöke, és Fabini gyalogsági tábornok, a VI. hadtest parancsnoka látogatta meg az Úz-völgyet. A helyzetet kritikusnak ítélték, ezért Breit Józsefnek, a 39. honvéd gyaloghadosztály parancsnokának azt a feladatot adták, hogy minél előbb foglalja vissza a Magyaros-tetőt és a gerincvonalat. A támadáshoz Breit a felajánlott német erők helyett kedvenc ezredét, a miskolci 10-es honvédeket kérte vissza a Gyimesből. A hadvezetőség közben megkezdte a támadás anyagi feltételeinek előteremtését is. A 10. honvéd gyalogezred mellett az erősítést az ún. „tigris” zászlóalj, 12 könnyű tarack, 16 nehéz tábori tarack, 3 darab 21 cm-es mozsár, 3 utászszázad, 6 nehéz-, 13 közepes- és 29 könnyűaknavető, 45 gránátvető, két tucat lángszóró jelentette a támadó hadosztálynak. A muníciót is feltöltötték: puskánként 400 töltényt, géppuskánként 1000 töltényt, 37 820 nyeles- és 22 850 tojáskézigránát, 25 362 magyar és 14 138 német tüzérségi lövedéket, több mint 10 000 aknát és 7800 vetőgránátot bocsátottak a támadásban résztvevő csapatok rendelkezésére.

A támadást komoly légi felderítés előzte meg, ami alapján az ellenség állásairól, erőiről viszonylag pontos információ jutott az osztrák–magyar és német hadvezetés birtokába. Ezen adatok alapján a hadvezetőség úgy döntött, hogy egy előre begyakorolt és tüzérséggel előkészített rohamtámadással göngyölíti fel az orosz állásokat.

A helyszín a Kárpátokon belül is a nehezebb terepadottságú tájak közé tartozik. Csíkszentmártontól keletre egy keskeny völgyben lehetett feljuttatni mind a csapatokat, mind az ellátmányt. A tavaszi, olvadásos időszakban az Úz vízszintje megnő, a patakok felduzzadnak. A sár és az áradásos csuszamlások, leszakadások miatt a támadást még a kemény fagyok idején, azaz február végén, március elején kellett végrehajtani. A Magyaros-tető gerincvonala tulajdonképpen egy hosszan kígyózó, meredek hegyhát, magasabb kúpokkal. Északnyugaton a Söverjes (1355 m), a központban a Magyaros (1372 m), a kettő között az ún. Névtelen-kúp (1367 m), valamint kelet-délkeletre a Lápos (1336 m) kúpja emelkedett a tekergőző gerincvonal fölé. A támadó ékek is ezeket a csúcsokat célozták meg. A terep nagyon meredek, szurdokos, nagyobbrészt még fenyvesekkel tűzdelt volt akkor is, ami nehezítette a támadás kivitelezését. A területen február végére már vastag, többszörösen lefagyott és felolvadt hómező terpeszkedett. A felszíne sok helyen alaposan le is volt jegesedve. A hőmérséklet pedig még mindig erősen fagypont alatt mozgott.

A felderítés pontosságának köszönhetően a hadvezetésünk úgy döntött, hogy a támadás sikere érdekében a támadó alakulatokat előzetesen kiképzi a feladatra. Ennek megfelelően a Csíkszereda melletti Csíkzsögöd határában egy az orosz védelmi állásokkal pontosan megegyező gyakorlóteret alakítottak ki. Litzmann gyalogsági tábornok jelenlétében több heti gyakorlatozás után, 1917. február 27-én éles gyakorlat formájában végrehajtották a támadás főpróbáját. A kézigránáttal felszerelt, előzőleg nagyon jól kiképzett rohamszázadok óramű pontossággal hajtották végre a támadást. Így a magyar támadó alakulatok a legjobb német egységekhez hasonlatos kiképzést kapták. A támadás tervei azonban így gyorsan kiszivárogtak. Az a fáma járja, hogy Csíkszeredán még a kisiskolások is azt énekelték, hogy visszavesszük a Magyaros-tetőt. Az oroszok ennek megfelelően tudomást szereztek a várható támadásról, de az előkészületeik mégis elmaradtak.

A támadást tehát nem sikerült teljesen titokban tartani, de a csaptok helyszínre szállítása viszonylag jól leplezett ütemben zajlott. A teljes támadóerő már 1917. március 7-én a Magyaros oldalában várta a parancsot. Közben március 3-ától méteres hó esett, ami a támadás előtt hideg esőbe váltott át. A hó felszíne újra lefagyott. Az orosz tüzérségi megfigyelők azonban a Névtelen-kúpon a körülmények ellenére semmit sem sejtettek a közelgő veszélyről.

A támadást 1917. március 8-ára tűzték ki. Azon a napon, amelyen Oroszországban már zajlottak a forradalmi események. Előző nap általános sztrájk és tüntetés zajlott a fővárosban. Március 8-án pedig a nők vonultak Szentpétervár utcáira. Miközben tehát a cári rendszer a végnapjait élte, a Magyaros-tetőn reggel 8 órakor megszólaltak az ágyúk.

8 órától a tüzérségünk és az aknavetők is megkezdték a terület belövését. 9 órától rombolótüzet zúdítottak az orosz állásokra, majd 10:30-tól megsemmisítő tüzet ontottak az ágyúk a hegyen védekező orosz csapatokra. Közben a Magyaros gerince mögötti Csobános-völgybe is gázgránátokat lőttek be, hogy onnan a hegyen lévő védők ne kaphassanak erősítést.

A gyalogsági támadás elvileg 11 órakor indult volna meg, amikor a tüzérség és az aknavetők a zárótüzüket az orosz vonalak mögé helyezték át. A tüzérség munkája azonban olyan jól sikerült, hogy a támadó csapatok már 10:45-kor megkezdték az előnyomulásukat, annak ellenére, hogy a hegy még mindig irtózatos tűz alatt állt. A rohamjárőrök 150 tölténnyel a zsebekben és a kenyérzsákban, 8 nyeles kézigránáttal, drótvágó ollóval, gázálarccal, baltával, ásóval, két teli és négy üres homokzsákkal indultak támadásra. Az első hullámban támadó rohamcsapatok a kézigránátdobásban legjobban képzett emberekből voltak összeállítva. Melléjük fejenként egy-egy anyaghordó is volt beosztva még további 8 nyeles kézigránáttal, drótvágó ollóval, két jelzőpisztollyal, harminc, különböző színű jelzőlövedékkel. Az első hullámot pedig még további kettő követte.

A támadás a következő módon zajlott le. A Söverjes ellen a miskolci 10. honvéd gyalogezred 4. százada képezte a támadóék élét. Őket a kassai 9. honvéd gyalogezred öt százada követte Mierka Alfréd alezredes vezetésével. Juhász Károllyal az élen a 10-esek 7. százada már 10:30-kor megindult a Névtelen-kúp ellen. Nekik volt a legnehezebb dolguk, mert kiindulópontjuk a legmesszebb helyezkedett el az orosz állásoktól. Mégis, elsőként lengették meg a győzelem jeleként Mezőkövesd zászlaját a csúcson. A Magyaros ellen Sáfrány Géza alezredes csoportja, élén a miskolci honvédek maradék századai rohamoztak. A Lápos csúcsát szintén a 10-es honvédek 11 századával az élen, három vegyes század támadta, közöttük a német 373. ezred 11. és 12. százada. A támadóékeket a 9. és a munkácsi 11. honvéd gyalogezredek erői támogatatták hátulról. A roham élén álló csapatok nagy precizitással és hatékonysággal törtek be az orosz állásokba, ahol a kézigránátdobásokkal egész századokat tettek ártalmatlanná vagy ejtettek fogságba. A támadás gyakorlatilag egy óra leforgása alatt a teljes orosz ellenállási vonalat felgöngyölítette. Az orosz csapatok a Csobános-völgy felé menekültek. Az őket üldöző erők közül néhányan elérték a völgytalpat is, de onnan végül is kisebb veszteségekkel visszatértek. Közben a visszafoglalt állásokat azonnal elkezdték megerősíteni a magyar csapatok műszaki alakulatai. Mire 1917. március 8-án lement a Nap, a Magyaros-tető és szomszédos csúcsok visszafoglalása megtörtént.

A támadás további kiszélesítése, mélységben kiterjesztése az erők hiányában természetesen nem jöhetett létre, de ez nem von le a magyar ezredek diadalának értékéből.

A veszteséglisták eléggé ellentétes adatokat közölnek a támadásról, de nagyjából 500 orosz halott maradt a csatatéren. A foglyok és a sebesültek száma meghaladta az 1000–1000 főt. Az oroszok jelentős hadianyagot is veszítettek. A támadó csapataink vesztesége ennek töredéke volt.

Dr. Négyesi Lajossal, Szanka Józseffel és egy szegedi kutatócsapattal először 2009 áprilisában jártam a Magyaros-tetőn, majd ezt követően többször még visszatértünk a területre. Az állások többsége még egész jó állapotban található. Jól elkülöníthetők a magyar és az orosz vonalak, több helyen jól megfigyelhetők a harcok nyomai, lőszeranyag, egyéb első világháborús maradványok. Első közös utunk alkalmával pedig egyértelműen sikerült beazonosítanunk a Csíkzsögöd melletti gyakorlóteret is, ahol a támadás előkészítése zajlott.

A nehéz megközelítés és a magashegységi körülmények még most, békeidőben is komoly kihívást jelentenek a terület bejárására vállalkozóknak. Ennek tudatában még megbecsülendőbb ez a jelentős magyar győzelem.

Takács Róbert – nagyhaboru.blog.hu

Hunhír.info