Vasakarat – díjjal tüntette ki csütörtök este Beke Istvánt és Szőcs Zoltánt a megalakulásának 11 évfordulóját Szentegyházán ünneplő Magyar Polgári Párt (MPP).

Az elhangzott laudáció alább olvasható.

Maradtak, akik voltak

A nehézségekből fakadó gyötrelmek lerántják rólunk a képmutatás sallangjait, amelyek mögül előbújik az igazi énünk, és a magunk pőre valóságában állunk az élet nagy színpadán. Egyesek ilyenkor összeroppannak a holnaptól való rettegés súlya alatt. Kétségbeesve vergődnek a megaláztatás porában. Segítségért esdekelnek azokhoz, akik leteperték őket. Mások viszont felemelt fejjel és egyenes derékkal viselik a rájuk rótt megpróbáltatásokat. Ellenállnak a csábításoknak és fenyegetéseknek. Keményebbé és elszántabbá válnak.
Ők azok, akikben megbízhatunk. Akikre egyén és közösségként egyaránt számíthatunk. Akik készek áldozatot vállalni az igazságért. Két díjazottunk pedig az elmúlt bő három esztendő alatt bebizonyította, hogy közéjük tartozik.

A kálváriájuk akkor vette kezdetét, amikor az erdélyi magyarságot és ezen belül a székelységet immár több mint 100 esztendeje fojtogató bukaresti hatalom őket szemelte ki arra, hogy megfélemlítsen minket. Hogy meghurcolásuk által elszórja közöttünk a bizonytalanság magvait. Hogy a terrorizmus bélyegét rájuk sütve, bel és külföldön hiteltelenítse a szabadságért folytatott békés küzdelmünket. A választás pedig azért esett rájuk, mert büszkén vállalták nemzeti hovatartozásukat és másokat is erre buzdítottak. Mert példát mutattak hagyományápolásból, segítőkészségből és kiállásból. Mert tiltakoztak a minket egyre körmönfontabb módon sújtó elnyomás ellen és cselekvő tagjai voltak a székelységnek. Éppen ezért a letartóztatásukkal mindannyiunk csuklóján kattant a bilincs.

A székely szabadnak született, így a bezártság hatalmas lelki megpróbáltatást jelent neki, kivált, ha ártatlanul és bűnözők között sínylődik a rácsok mögött. És nincs ez másképp a kézdivásárhelyi Beke István és Szőcs Zoltán esetében sem. Ők azonban, amint erről a fegyházban tett látogatásaim során személyesen is meggyőződtem, méltóságteljesen viselik, amit a Jóisten rájuk szabott. Hitükbe kapaszkodva vallják, hogy semmi sem történik hiába és szenvedésüket felajánlották az erdélyi magyarságért. A börtöncellában sem magukért aggódnak, hanem reményt vesztett, foszladozó öntudatú honfitársaikért. Azért imádkoznak, hogy népből, nemzetté váljunk, mert csak ily módon tudjuk megőrizni a magyarságunkat. Ugyanakkor azt üzenik, hogy a fogság nem tudta megtörni őket. Maradtak, akik voltak és kiszabadulásuk után, folytatják közösségépítő és megtartó tevékenységüket. Méltók tehát a megbecsülésünkre. Kiérdemelték, hogy felnézzünk rájuk. Rászolgáltak a Vas akarat – díjra.

Sepsiszentgyörgy

Bedő Zoltán
2019. 03. 14.

Hunhír.info