Száz évvel Trianon után a magyarnak kisebb betű, félrefordítás, lebiggyesztett száj, odavetett könyöradomány, havi egy mise jár. Másodrangúak voltunk, vagyunk, leszünk? Ez persze csak egy véletlenszerűen kiragadott néhány példa a kisebbségi jogok kánaánja Romániájából. A jogsértéseket, megalázásokat, a magyar nemzetiség okán elszenvedett mindennapi hátrányokat a végtelenségig lehetne (és kell is) sorolni.

A boltban ránk szólnak, ha magyarul szólalunk meg, lebozgoroznak az iskolában vagy az adóhivatalban, lefestik, meggyalázzák ősi településneveinket, s közben a világ képébe hazudják, hogy Romániában példaértékű a kisebbségekkel szembeni bánásmód.

Letörik, felgyújtják, bírósági határozattal levétetik magyar és székely zászlainkat. Kevesebb, vagy semmi pénzt nem adnak azoknak a településeknek ahol még többségben vagyunk. Helytelenül írja le a nevünket az anyakönyvvezető de még a pizzafutár is, az őseink által épített ingatlanokat elveszik, vagy vissza sem adják, inkább hagyják szétrohadni, közben pedig román-magyar stratégiai partnerséget hazudnak. Hallani sem akarnak autonómiáról, és ahol megtehetik idegeneket telepítenek falvainkba városainkba, sokszor „ érdekvédelmi” közreműködéssel. Miniszterelnöki üzenetet küldenek március 15-én, miközben alig várják, hogy elfogyjunk, kihaljunk végre. Paravánként mutogatják a világnak a mindenkori kormány kitartottját, tulipános árulóink csapatát, akik minden lépésükkel beolvadásunkat, eltűnésünket segítik elő.

Kisemberként nap mint nap harcot vívunk ezzel az egésszel, és ebben a harcban sokszor elbukunk. Nem bírjuk a nyomást, román szavakat keverünk anyanyelvünkbe, román tagozatra íratjuk gyermekeinket – érvényesüljön, ha már mi nem tudtunk – meg sem szólalunk magyarul, még ott sem ahol tehetnénk. Politikusainkra, pártjainkra csak legyintünk, keserű félmosollyal, de sokszor megszokásból csak elmegyünk szavazni, és valami skizofrén öncsalással pecsételünk a megszokott virágos jelképre, miközben tudván tudjuk, hogy ők senkit nem képviselnek, csakis saját magukat és klikkjüket.

Porlunk mint a szikla, népek harcának zajló tengerén, és a megszokott ragasztók – anyanyelv, kultúra, egyház, sorsközösség, család – már alig-alig tartanak össze minket. Főleg azért, mert igénybe sem vesszük őket, mindent elnyom az okostelefon képernyőjére meredő transzállapot.

Többé-kevésbé belenyugodtunk másodrangúságunkba, és már nem csodálkozunk, hogy a magyar szomszéd a román csapatnak szurkol a vébén, sőt azon sem ha a „csentenározás” sem kelt benne rossz érzést. Tudomásul veszük, hogy rokonaink ismerőseink nagy része Londonban, Frankfurtban, vagy legalább is Budapesten él, és azon gondolkodunk, mi magunk mit keresünk még itt? Belefáradtunk a másodrangú létbe, a hazugságokba, a nap mint nap küzdelemmel járó magyarságba…

Szánd meg Isten a magyart, dúdolnánk néha, ha ismernénk a Himnusz utolsó szakaszát, mert a védő karra ugyancsak nagy szükségünk lenne, a kínok tengerén …

Barta Béla

Hunhír.info