Románia lassan modellértékűvé válik abban, hogy miként nem alkalmazza az általa ratifikált európai egyezményekben foglalt kisebbségi és nyelvi jogokat – jelentette ki Kelemen Hunor, miután Bukarestben fogadta az Európa Tanács szakértőit, akik a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának romániai alkalmazásáról tájékozódtak.

Az RMDSZ elnöke a közigazgatási intézményrendszerben érzékelhető, összehangolt jogcsorbításról beszélt, megjegyezve, hogy a kisebbségi jogok alkalmazása terén már 2007-től érezhető volt a visszafejlődési folyamat, ám az 2012 után hangsúlyossá vált.

Tömörítve és egyszerűsítve, szavai úgy is érthetők, hogy Romániában következetesen fütyülnek a kisebbségi jogokra, legalábbis a magyar közösség esetében. Ez nem túlzás, nem figyelemfelkeltő jajveszékelés, évek óta jól érzékelhető, hogy újra a kilencvenes évek áporodott nacionalizmusa köszön vissza közéletben, közigazgatásban, és ami a legaggasztóbb: újabban az igazságszolgáltatásban is.

Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön egyaránt bírságok, zászlóperek, válogatott képtelenségek sorakoznak szép katonásan, a jelek szerint véget nem érően. Persze, sokan belátják, magyarok, románok egyaránt, egy korszerűsödő Romániában nem effélékkel kellene bajlódni, nem a székelyföldi prefektusokkal kellene örökkön csatázni, jó lenne közös célokért dolgozni, jó lenne haladást, változást érzékelni. Jó lenne, csak éppen nem lehetséges.

És most nem is az a feltűnő, hogy az RMDSZ egy kényelmetlen pillanatában – az Átlátszó Erdély portál által megszellőztetett pénzügyek, azaz a költségvetési támogatás felhasználási módját firtató vita közepette – áll elő jogos kifogáslajstrommal, nem is az a kérdés, a szövetség politikusai beszéltek-e eleget kisebbségi jogsérelmekről (például kormányzásuk idején), hanem hogy miként lehet változtatni azon a romániai gondolkodásmódon, amely a magyar közösség megalázásához, ellehetetlenítéséhez vezet.

Mert Székelyföldnek, Sepsiszentgyörgynek és Csíkszeredának nem kellene többé vagy kevésbé látványos román–magyar konfliktusövezetnek maradnia, s míg többségi nemzetként a román fél tudna ezen az áldatlan helyzeten érzékelhetően változtatni, javítási lehetőségeit, eszköztárát a magyar félnek is fel kellene leltároznia. Igaz, a kiindulópont rögzített: a gyulafehérvári nyilatkozat óta a be nem tartott ígéretek hagyománya évszázados.

Nem az a legnagyobb baj tehát, hogy jóformán semmit nem érnek a különféle kisebbségi egyezmények, hanem hogy közös dolgaink rendezetlenek. Ezen kellene javítani, hiszen egyelőre a társadalmi, politikai helyzet okozza azt, amit nap mint nap tapasztalunk. És nem csak a román politikusoknak kellene másképp tekinteniük a magyar közösségre, a közösségi jogokért is következetesebben, eredményesebben kellene küzdeni, talán több szakértelemmel és több alázattal.

Mózes László – Háromszék

Hunhír.info