Persze egyáltalán nincsenek ünnepi gondolataim, legalábbis a szónak abban az értelmében, ahogy sok-sok évtizede a mindenkori politika használja. 30-40 évvel ezelőtt, torkunkon a késsel, a vastaps, az éljenzés volt az ünnepi. Ma, lelkileg nap mint nap megalázva, szellemileg konzumidiótává, gazdaságilag rabszolgává téve az számít ünnepinek, ha pompás zászlók kíséretében, dalolva, meghatódva bölcs vezetőink innen-onnan havi euro ezrekkel finanszírozott bátorságán, a kijelölt járdán menetelünk a demokrácia szabályait betartva a mészárszék felé.
Soha nem álltunk ilyen tanácstalanul, zavarodottan Március 15 előtt, mint most. Az Ünnep a napi politikai ellentétek félretételét követelné. Mi ezt így is tettük és gondoljuk sok évtizede. De az RMDSZ este hatkor ünnepel Székelyudvarhelyen, az MPP meg 12-kor. Akárhova megyünk, azzal önkéntelenül is állást foglalunk. Aztán a Székely Szabadság napi tüntetés, pontosabban felvonulás is egyenlőre nehezen emészthető falatként még nem ment le a torkunkon.
Nem tudom, ki mennyire figyelte a felszólalók mondanivalóját, számomra mindenesetre négy dolog volt elgondolkodtató.
Az első a KéremJöjjenekUtánam Balázs tekintete, zavarodott, bizonytalansága. Nagyobb volt ebben az emberben a szorongás, a félelem, mint a tettekre buzdító elszánt akarat. Teljesen mindegy, hogy milyen nyomásra, de összeroppant az önmaga generálta feladat súlya alatt.
Aztán jött Tőkés üzenete, a végén a „Hajrá Erdély”, Hajrá Egyebekkel! No de Ember! Az Hajrá Magyarország! Eredetileg. Csak azt nem tudom, hogy ekkorát akart-e nyalni Viktornak a múlt és a jövő euro-százezreiért, vagy ez már a Nemzeti Stratégia Intézetben Szászékkal egyeztetett jövőkoncepció?
Szegény 3T pedig, hát finoman szólva, nem egy népvezér típus! Ki az a marha, aki kiengedi több ezer ember elé szónokolni! Szóval, ezek a mi valahonnét, valakik által kijelölt vezetőink.
Aztán jött a katalánok képviselője. Az egyetlen, aki nem papírból makogta a mondandóját. Az egyetlen, akiben tüzet, lelkesítő, a tömeg felé irányuló lendületet, szándékot láttam. Persze, Katalóniában megszokhatta, ha nem így cselekszik, sosem érdemli ki a nép bizalmát, ha pedig egyszer kiérdemelte, de bármiféle reálpolitikai megfontolás, vagy kísértő egyéni érdek eltántorítaná a tűztől, a katalánok először a hamis prófétát vetnék a tűzre, aztán lehet, hogy kevesebben, de megtisztulva, sokszoros erővel fordulnának az ellen felé.
De hát ez nem Katalónia, nem is Tirol, és nem is Belfast. Ez Székelyország, ahol lassan száz éve nem telik tőlünk siránkozásnál, imádkozásnál, hamis, felcsillantott reményekbe való kapaszkodásnál többre. Valahol útközben elvesztettük régi dicsőségünket, a székely virtust. Ma jogaink melletti kiállásnak nevezik, ha szépen, régit táncolunk, énekelünk, petíciókban könyörögve panaszkodunk. Nagyapáink kiálltak akkor és ahova kellett – és meghalt értünk.
E kis szubjektív bevezető után nézzük tárgyilagosan a tényeket, előrebocsájtva: nem analízis a szándékom, ez „csak” diagnózis. Amikor beviszik a műtőbe a súlyos sérültet, az orvos nem azt vizsgálja, hogyan jutott ilyen állapotba, mi okozta a bajt. A bajt, mint tényt megállapítja – s ez nem vita tárgya -, és próbál a legjobb tudása szerint beavatkozni, menteni a még menthetőt. De rögtön felmerül az örök orvosi dilemma: mi a helyes? Tapintatból, a remény fönntartása érdekében elhallgatnia tényeket, vagy őszintén fölkészíteni a hozzátartozókat, a beteg közösségét a várható következményekre.
A Székely Nemzeti Tanács neve alatt fémjelzett elmúlt egy esztendő történéseit bezáró március 10-i vásárhelyi felvonulás mindenképp a tények tárgyszerű összegzését követeli.
Először is nézzük magát a tüntetést, illetve annak előzményeit. Meghirdetése után sokszor, sok helyről hangzott el a bírálat a hétfői időpont miatt. Az SZNT berkeiből érkező kategorikus elutasítás eleinte betudható volt az un. székely makacsságnak, konokságnak, ám ahogy telt az idő, s napvilágot láttak Izsák Balázs saját népétől elhatárolódó, megfelelés kényszeres nyilatkozatai, egyre inkább megfogalmazódott a gyanú: valakik, valahol megijedtek a tavalyi tömegtől, s nem is akarják, hogy ismét annyian, vagy többen legyünk.
Ahhoz, hogy megértsünk valamit e sejtésből, el kell szakadnunk az autonómia tüntetés konkrétságától, s az egész folyamatot a székely, erdélyi, román és magyar politika síkján kell megnéznünk.
Az elmúlt pár esztendőben Erdélyben és Székelyföldön a két „ellenzéki” lobbi – szándékosan nem pártról beszélek, pártnak ugyanis a párthierarchiában tevékenykedő apparatcsikokon kívül minimális tömegtámogatottsággal, tagsággal is kell rendelkeznie -, komoly erőfeszítések által elérte, hogy Tőkés csapata minden hitelét elvesztette, különösen a székelység körében. Az MPP vezérét pedig, mint patkányt a süllyedő hajóról kellett Budapestre menekíteni, miután kiherélte a polgárinak mondott csapatot. De miért történt mindez? Nos, tudvalévő, hogy mindkét alakulat Magyarországról, a Fidesztől kapott pénzekből létezett, létezik. Ennek következtében naivitás lenne azt gondolni, bármelyik is tehet bármit Orbán jóváhagyása, egyetértése nélkül.
Orbánék 2012-ben kerültek kormányra. Kétharmaduk birtokában tető alá hozták a kettős állampolgárságot, választási joggal. Nyilvánvalóan eljövő szavazatokért. Igen ám, de a szavazatok realizálásához nem elég, hogy Erdély-szerte Orbán az Isten. A Jobbik megjelenésével errefelé Orbán és nyúlványai alól kicsúszott a radikális szőnyeg, s ez jelentős, az aktuális politikából kiábrándult, csalódott tömeget terelt és terel a Jobbik, a Gárda, HVIM irányába. Ezt a folyamatot megállítani az amortizálódott MPP-vel, EMNP-vel nem lehetett. Tehát be kellett vonni az ernyő alá az RMDSZ-t. Csakhogy az RMDSZ a maga mindent átszövő, bebetonozott hátterével nem nagyon akart kötélnek állni. Sokáig nem akart egyezkedni Viktorral, elutasított minden kompromisszumot a riválisokkal. Ezt a problémát egyetlen módon lehetett orvosolni. Meg kellett mutatni az UDMR-nek, hogy rajtuk kívül is van székely élet, van tömeget mozgósítani tudó lehetőség. Erre kellett a tavalyi autonómia tüntetés, amit Markóék nem is támogattak. Nyilván nem hittek benne, és nem is gondolták, hogy ekkora tömeg fog megmozdulni. Amint s ahogy ez megtörtént, azonnal be is álltak a Nagy Menetelés, s egyben a hamarosan sorra kerülő magyar választások propagálása mögé. Részükről ez nem volt igazán számottevő kockázat és áldozat, hisz a tavalyi év vége felé már csak a vak nem látta, hogy Kismagyarországon a szocialisták, a liberálisok közelébe nem fognak kerülni a hatalomnak.
Persze Orbán nem lenne Orbán, ha a tömeggel való nyomásgyakorlással egy időben nem tett volna gesztusokat is az RMDSZ felé. Gyorsan kivonta Székelyföldről, az amúgy is csődbe ment MPP vezér Szász Jenőt. S aki saját szülőföldjén nem volt képes egy ígéretesen indult pártot eredményre vinni, az most száz milliós adóforintokon nemzetstratégiákat gyárt Budapesten.
Így Orbánnak már csak a Tőkés problémát kellett kezelni. Hű szolgáját azzal mentette meg a csúfos kudarctól, hogy feltették a Fidesz uniós listájára. Így aztán lesz is püspök, meg nem is lesz.
A két tüntetésre megmozdult hatalmas tömeg azonban megijeszthette mind az anyaországi, mind az itteni „felbujtókat”. Valójában egyiknek sem volt, s nincs ma sem szüksége az autonómia mellett elkötelezett önszerveződő, kemény, elszánt, áldozatra kész tömegre. A jelenlegi politikai paletta minden szereplője számára csak saját létük önigazolására, a konc körüli jobb pozíció elérésére kell a választópolgár. Tehát fékezni kellett az autonómia tüntetés lendületét. Mi sem kínálkozott jobb lehetőségnek erre, mint a hétfői napra meghirdetett demonstráció. Pontosan tudta mindenki előre, hogy így nem lesz, csak töredék részt vevő. ( Azzal azonban nem számoltak, hogy aki hétfőn is veszi a fáradságot, és elmegy, az bizonyára nem csak sétálgatni akar Székelyvásárhely főterén.)
Magáról a tüntetésről már szinte minden elhangzott pro és kontra. Következtetés azonban alig.
A legelső, és az egyik legfontosabb következtetés: az SZNT és személy szerint Izsák Balázs, amiben, akiben nagyon sokan mindezidáig bíztak, nevetséges, megalázott módon eljátszotta ezt a bizalmat. A legkevesebb, hogy Izsáknak le kellene mondania. Bár ez nyilván nem fog megtörténni, de így is, úgy is az SZNT-nek meg kellene újulnia, bizonyítani a székelység felé elkötelezett, harcos szabadság szándékát. Hangsúlyozom, hogy a székelység felé. Mert a legdurvább, leghamisabb az a minden oldalról hangoztatott állítás, hogy a radikális Hatvannégy Vármegye a szélsőséges megnyilvánulások fészke. Az átlag, egyszerű székely ugyanilyen radikális. De hát miért is radikális az autonómia, az önrendelkezés, a szabadság vágya? Kinek az? Egyértelműen a jelenlegi helyzetből profitáló, abból élő szervezetek és azok képviselői számára. A székely ember hangja igenis elhangzott a tüntetés alatti valamelyik riportban: ha kell, a vérünket is adjuk a szabadságért. Ez volt a hétfői nap legfontosabb üzenete. Jó volna, ha ezt meghallották volna saját önjelölt vezetőink, s a román hatalom. Mert ha ebben a moslék, kompromisszumokat foltozó politikában nem történik érdemi változás, elkerülhetetlen lesz a vérrel való áldozat. S ez az áldozat először a saját szennyünktől fog megszabadítani bennünket.
A tüntetés következő tanulsága: HVIM és a körülötte keltett hisztéria, illetve az ennek következtében kialakítani akart hangulat. Azok a fiatalok, aki ott a kamerák és hírek kereszttüzébe kerültek: hősök. Mint az ötvenhatos pesti srácok. Egyszer majd nyilván így fog megemlékezni róluk az utókor. Ha lesz még utókor. Ahhoz azonban, hogy legyen, kevés a petíciók akár legtisztább szándékú írogatása. Mert csak a mi, speciális erdélyi, székely helyzetünkben lehet szélsőségesnek, felelőtlennek bélyegezni a Vásárhelyen történteket. Bárhol másutt a világban ez még a felháborodottság ingerküszöbét sem ütné meg, nemhogy a médiáét. Gondoljuk el a spanyol, vagy az angol kormány örömét, ha csak ennyi ellenállással kellett volna szembe nézniük katalán vagy ír oldalról. Nos, itt a mi bajunk. Úgy tűnik, kiveszett belőlünk az ellenállásnak, a védekezésnek az az ösztönös, alul spontán szerveződő módja, amely nélkül a hatalom sosem fogja tudomásul venni, méltányolni követeléseinket. S mivel ez az ellenállás nem létezik, így lesz a HVIM – egyébként lelkes, elszánt, de maroknyi csapata – a legvadabb szélsőség. Ami önmagában akár bíztató is lehetne, csakhogy ma már más idők járnak, más szelek fújnak, mint bármikor ezelőtt a történelemben. S mások a hatalom módszerei is. Az egyén fölött kialakított totális ellenőrzés és befolyásolás lehetetlenné tesz ma a hatalommal szemben minden határozott, szervezett és egyértelmű cselekvést.
A demokrácia által kínált pártpolitikáról gondolkodó ember számára már régóta egyértelmű, hogy ezen a pályán előbb utóbb a legtisztább szándék is kicsorbul, elhajlik. Politikán kívüli szerveződésben, un. civil mozgalomban is fölösleges gondolkodni. Ezeket a hatalom csak addig tolerálja, amíg érdekében áll létezésük, amíg hasznot húz belőlük. Amint átlépi valaki ezt a küszöböt a megsemmisítés következő stációival találkozik: megbélyegezés, megvesztegetés, megfélemlítés, lelki-szellemi elszigetelés,egzisztenciális likvidálás. A mai hatalomnak már nincs szüksége – vagy csak nagyon ritkán – erőszakra a mást akarókkal szemben. Az előbb felsoroltak sokkal kifinomultabb eszközök, és nem gyártanak mártírokat.
A kérdés csupán csak az, hol van az ingerküszöb, hol az a határ, amikor a hatalom erőteljes akcióba lép. Nyilván nem a HVIM, vagy a Gárda, vagy ehhez hasonló szervezetek pillanatnyi tevékenysége az. Sőt: erre bizonyos értelemben szükségük van. Szükségük van arra, hogy az általuk nem látott, lappangó lázadókat felszínre hozza. Ez a felderítés. Tudni előre, hogy egy kritikus pillanatban kik azok a személyek, akiket azonnal és első körben kell kikapcsolni, hatástalanítani.
A facebookon, emailben szervezett ellenállás éppúgy tálcán kínálja a veszélyeseket a hatalomnak, mint a Wass Albert estek, Nyírő megemlékezések. Természetesen szükség van minderre, de jó ha tudjuk: ezek önmagukban külön-külön és együttesen sem vezetnek megoldásra. A hatalom ugyanis csak az erőből ért, csak az erőnek hajlandó engedni. A számára láthatatlan, ellenőrizhetetlen, félelmet keltő erőnek. Számára nem egy szervezett a hadsereg az igazán félelmet keltő, hanem a közösség mindenegyes tagjában, vagy legalábbis többségében élő szabadságvágy, és az ezért áldozatot vállaló, a hatalom minden rezdülése ellen folytatott hétköznapi ellenállás. Aki ezt tagadja, vagy ennek erejét kisebbíti – kontra holokauszt törvény – törvényszegést követ el. A nemzet, az összetartozás íratlan törvényét szegi meg. Ennek a bűnnek a büntetése eljöhet még ebben a földi létben, mondhat ítélet később a történelem, de ha netán egyik sem történne meg, az Örökkévalóságban nem szeretnék az ilyen lelkek helyében lenni.
Látnunk kell, hogy amíg a társadalom többségét hamis ideológiákkal, hazugságokkal megtéveszteni, manipulálni lehet, amíg a Való Világ adja az orientációt, addig bármiféle, a tömegre gyakorolt pozitív hatás erejében bizakodni illúzió. Ebből az alvó állapotból csak apokaliptikus események tudják kimozdítani a tömeget. Majd ha újra éhezni fog, ha újból saját bőrén fogja tapasztalni az erőszakot, talán akkor, az utolsó pillanatban képes lesz megmozdulni.
Addig hiába van tíz, negyven, vagy akár százezer ember egy tüntetésen, amíg nem vállvetve állnak a hatalom részéről atrocitást szenvedett – nem HVIM-esek, hanem – bárki magyar mellé, addig lehet a kisebbséget, a bátrakat, a lázadókat kirekeszteni, szélsőségesnek bélyegezni.
Az egész hétfői esemény legkeményebb követeztetése azonban még hátra van. Ponta, Basescu nem tesz mást, mint ami tőlük várható. Ez érthető, nincs is mit háborogni rajta. Érthető a román média magatartása is. Aki az ezeken való sajnálkozásra fecsérli erőit, már vesztett is. Aki Bukarestben akarja megvívni az autonómia küzdelmet, az téved, vagy hazudik. Téved, vagy félre vezet Izsák is, amikor azt állítja: a románokkal kell megértetni az autonómiát. Mennyi idő kell még ahhoz, hogy végre ki merje valaki mondani: a román politika jószántából soha nem fogja elfogadni a mi követeléseinket. Csak erő kényszerítheti erre. Az idő pedig nekik dolgozik.
A felvonulás utáni valódi hidegzuhanyt azonban a magyar politika megnyilatkozásai kellene okozzák. Pontosabban a meg nem nyilatkozásai. Az a sunyi, elvtelen, gyáva hallgatás, amiben a Martonyi-Orbán zsidó-cigány politika megmutatja valódi arcát és szándékait, ki kellene józanítson minden határon túli magyart. A szavazatainkon túl, és azokkal együtt ennyit várhatunk tőlük, ha baj lenne. Pont úgy, mint mostanság kárpátaljai testvéreink.
Az erdélyi magyar sajtó szinte kivétel nélküli böfögése pedig pontos mérője pillanatnyi lelki, szellemi állapotunk milyenségének. A túlnyomórészt magyar adóforintokból fönntartott, támogatott, független erdélyi sajtó kivétel nélkül azt visszhangozza, amit Fidesz, vagy egyéb szócsőként elvárnak tőle. Nem is tehet mást. Az újságíró pedig – már akit ma annak lehet nevezni – ha betevő falatot biztosító munkahelyet akar, még magát is meggyőzi annak a véleménynek a helyességéről, amit görcsösen papírra vet. A csinatsamuktól – Erdélyi Napló – az Új Magyar Szóig mindenki számára most a HVIM a megtestesült ördög. Ebben a bűnbakkeresésében szépen, fegyelmezetten összezárnak, hisz ez a tétova állapot, ez az interregnum, ez a lebegtetés az ő alibijük a létezéshez. Csak nehogy tenni kelljen valamit. Politikai, lelki és szellemi onanizálásokban merül ki a mai erdélyi értelmiségi társadalom tevékenysége. (Tisztelet a kevés kivételnek!) Hol van az utat, példát mutató vezető fáklya szerep!? Már évtizedek óta valahol nyugaton keresi boldogulást. S itt maradtunk mi, hétköznapi székely-magyarok, pár hónapra egy évben ugyan mi is elugrunk valahova az euró zónába egy kis pénzmag után, de mi itthon szeretnénk emberként élni, hazajövünk, s elsősorban nem a román nyomás, tenger rettent, hanem saját kétségbeejtő viszonyaink. Nincsenek hitet adó papjaink, gyorstalpalón kiképzett tanítóink jó részére kutyát nem szabadna bízni, nem jövő nemzedéket, politikai vezetőink pedig UDMR-től EMNP-ig már régen kiírták magukat a mi jövőképünkből. Most az SZNT is csatlakozott hozzájuk.
Megjegyzem, mielőtt bárki önfelmentés alibijére akarná használni gondolataimat, nem vagyok sem Jobbikos, sem Gárdista. Székely-magyar vagyok, s ha bárki kilép a pártirodák füstös félhomályából, és az egyéni hasznokat köröttük keresők “no, erre koccintsunk” köréből, jó sok ilyen véleménnyel találkozhat. Márha szót talál még politikus az állítólag általa képviseltekkel.
Az autonómia tüntetés egyetlen, valójában külön fejezetet megérő tanulsága azonban mindenképp az kell, hogy legyen: miképp lesz ebben a reménytelen, magára maradtságában nehéz helyzetben ez a maroknyi székely megmentője önmagának? Bármiféle előbbre lépéshez első sorban eszmei tisztánlátásra volna szükség. Követhető, hihető nemzeti minimumra, az egység, az erő érdekében. Aztán kellene stratégiai cél, és a hozzávezető taktikai lépések konszenzusa. És legfőképp: kellene belső megtisztulás, a hitvány a gyönge, az áruló megbélyegzése, kiközösítése, büntetése. Ha a székelység képes lesz ezeréves hagyományaihoz, példaadásához hűen, még egyszer felemelni a zászlót, akkor ezzel a Világvége előtt egyszersmind megteszi utolsó, nagy szolgálatát az egész Szent Korona nemzetnek is a Kárpát Hazában. Mert székelység nélkül elképzelhetetlen a magyar Föltámadás.
Vas László – Székelyföld
Hunhír.info