A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom erdélyi tagszervezetei meghívására hírportálunk főmunkatársa, ifj. Tompó László irodalomtörténész 2011. szeptember 8-a és 14-e között előadó körutat tartott „Amit mindenkinek tudnia kell Trianonról” címmel Erdélyben a kilencvenegy évvel ezelőtt történtek előzményeiről és következményeiről: mindenekelőtt az aláírás egészen kiegyezésig visszanyúló előzményeire mutatott rá, vagyis a magyar kül- és belpolitika nemzetiségi vezetőink iránti határtalan toleranciájára, uralkodó köreink szociális érzéketlenségére, és ami talán mindennél fontosabb, a nemzeti és keresztény hagyományainkat romboló idegen erkölcsi szokások elterjedésére, a már akkor is a nemzeti öntudat felszámolására törekvő médiahatalom korlátlanná válására.
Sokkoló statisztikákkal bizonyította mindezt: földünkből 1900-ban 436 külföldi kereken kétmillió, mezőgazdasági művelésre alkalmas kataszteri holdat tartott tulajdonában: 69,4 %-uk osztrák, 14,4 %-uk német, 4,4 %-uk svájci, 2,2 %-uk francia és olasz, a többi angol, holland, román, görög, szerb, orosz, belga és amerikai állampolgár volt. Csak Erdélyben 200-300 000 hold került idegen kézbe az első világháború előtti évtizedben, miközben főuraink, arisztokratáink erdélyi birtokain távollétükben kilencven százalékban olcsó, de silány román munkaerőt alkalmazott cselédségként: az ipari és kereskedelem köreinkben lenézetté vált, ezért nem csoda, ha már az 1870-es években – amint Halla Aurél és Dobrovics Károly írja (Magyarország története különös tekintettel iparra és kereskedelemre, 1936) – „egész Magyarország ipari és kereskedelmi élete egyetlen szervezet láthatatlan, jól elrejtett akaratának volt alárendelve, a Rotschild-érdekeltségnek”. Ami pedig a nemzeti és keresztény hagyományainkat romboló idegen erkölcsi szokások elterjedését illeti, Bangha Béla jezsuita keserűen jegyezte fel (Világhódító kereszténység, 1940), hogy a huszadik század küszöbén „még plébános is csak az lehetett a fővárosban, aki előbb végigkilincselte a nagyrészt zsidó városatyák lakásait s nem egyszer szinte kézcsókra kellett görnyednie zsidó asszonyok előtt”, továbbá, hogy „a magyar erkölcsiségre különös fényt vetett a tény, hogy külföldön az idegen származású prostituáltakat sokfelé egyszerűen hungarának, vengerkának, ‘magyar nő’-nek nevezték: a ‘magyar nő’ egyet jelentett a perditával”.
A média pedig már akkor is olyan lélek- és szellemszennyezést végzett, hogy maga Jászi (Jakubovics) Oszkár megvallotta:
„Aki megállapította a magyar zsidóság számbeli túltengését a szellemi élet vezető pozícióiban, mely éppen nem felelt meg sem országos átlagszámának, sem szellemi-erkölcsi fajsúlyának: aki megjegyezte, hogy a zsidóság túlzott érvényesülése gyakran nem magasabb intelligenciát, csak tekintet nélkülibb könyököt és vastagabb arcbőrt jelent: aki analizálni merte azokat a káros tulajdonságokat, melyeket az évszázados gettó fejlesztett ki a zsidóságban: aki utalni bátorkodott arra, hogy idegen uzsorásoknak beözönlő csapatai mily veszedelmesek az egyszerű falusi kultúrákra nézve: aki kritizálni merészelte a budapesti metropolisz zsidó intellektuel szellemi életének számos ízléstelenségét és ripők amoralizmusát stb. stb.: az ilyen ember rögtön közveszélyes, durva, műveletlen antiszemitaként lett beállítva, akit az egész sajtó lehurrogott, sőt lehetetlenné tett.”
Mindennek – nem is szólva a pánszláv-pángermán és cionista politikáról – egyenes következménye volt 1920. június 4-e, amikor is elvesztettük az addig Európa hatodik legnagyobb államának számító hazánk területének 71,4 %-át, lakosságának 63,5 %-át, szántóföldjeinek 61,4 %-át, mezőinek 78,5 %-át, legelőinek 73,9 %-át, szőlőinek 37,5 %-át, erdőinek 88 %-át, búzatermésének 55,2 %-át, árpatermésének 54,3 %-át, kukoricatermésének 68,7 %-át, lentermelésének 76,6 %-át, kendertermelésének 76,4 %-át, cukorrépa-termelésének 61,4 %-át, széna- és sarju-termelésének 77 %-át, lucerna- és lóheretermelésének 59,3 %-át, musttermelésének 50,4 %-át, szarvasmarha állományának 70,6 %-át, sertésállományának 56,2 %-át, juhállományának 71,8 %-át, vasúti vonalainak 62,1 %-át, közutainak 64,5 %-át, évi vastermelésének 83,1 %-át, réz-, arany- és termelésének 100 %-át, kőszéntermelésének 27,2 %-át, barnaszéntermelésének 30,5 %-át, sótermelésének 100 %-át, gyárainak, ipari műhelyeinek 55,7 %-át, hitelintézeteinek 67 %-át, fa- és csontiparának 81,4 %-át, vas- és fémiparának 49,5 %-át, ipartelepeinek 55,7 %-át, motorjai lóerejének 52,2 %-át, vízi erői termelésének 55,2 %-át, évi legnagyobb munkáslétszáma 53 %-át, kivitele 61,7 %-át, behozatala 59,1 %-át.
Ami azonban minden anyagi veszteségnél fájóbb a történések után lassan egy évszázaddal, a most már Erdély-szerte is egyre aggasztóbb közöny múltunk és jelenünk iránt, amelynek jeleként az előadáson Nagybányán mindössze 30-an, Kolozsvárt – nem tévedés! – 15-en, Marosvásárhelyt 64-en, Székelyudvarhelyt 50-en, Csíkszeredán 70-en, Kézdivásárhelyt 40-en és Sepsiszentgyörgyön 30-an voltak kíváncsiak Trianon elhallgatott, mégis minden magyar számára nélkülözhetetlen alapismereteire. Mindenesetre köszönet és hála illeti Balogh Brigitta Saroltát és Evelynt (Nagybánya), Pataki Zoltánt (Kolozsvár), Osváth Attilát és Szabó Nándort (Marosvásárhely), Szatmári Jánost (Székelyudvarhely), Szőcs Csongort (Csíkszereda), Szőcs Zoltánt (Kézdivásárhely) és Pál Hunort (Sepsiszentgyörgy) az előadó körút fáradtságot nem ismerő megszervezéséért.
Hunhír.info
