Szóval odajutottunk, hogy Erdélyben mi nyugodtabban, nagyobb szabadságban és biztonságban készülhetünk március 15. megünneplésére, mint ott, ahol ez az ünnep megszületett. Magyarországon szellemiségében új Bach-korszakra, Kun Bélára és társaira emlékeztető dolgok történnek.

“…Nagyot fordult azért a világ, hisz ma, ami az ünnepséget illeti, nem a magunk gondja miatt, hanem a forradalomnak és szabadságharcnak, az emlékezésnek nevet és tartást adó budapesti történések miatt kell aggódnunk és csóválnunk a fejünket. Újra az a gond, mint 1848-ban: szabad-e, helyes-e, egyáltalán kell-e ünnepelni?A különbség mindössze annyi, hogy 159 évvel ezelőtt a bécsi kamarilla és budai meg pesti helytartóitól kellett tartani, hogy nem lövetik-e, nem veretik-e szét az utcára vonulókat, ma arra kell a magyari magyarokat bátorítani, hogy ne féljenek, a saját, demokratikusan választott kormányuk nem mer mégegyszer közéjük lövetni, nem merészel ellenük lovasrohamot vezényelni, kardlapozást elrendelni, mert nem ribillióba, hanem rebellióba torkollhat az őrültség.

A legnagyobb szégyen, hogy egyáltalán felmerülhet egy magát demokratikusnak mondó államban, hogy a legnagyobb nemzeti ünnepén kivonulhat-e köztérre, utcára állampolgára. Megjelenhet-e a felmenőinek krajcárjaiból összerakott Ország­háza előtt, hogy Kossuth Lajos szobrához egy szál virágot elhelyezhessen, vagy a ,,csendes többség” tagjaként otthon kussolva tűnődjék azon, hogy vajon ezen a megemlékezésen ki fog felmászni a Petőfi, Kossuth vagy éppen Batthyányi Lajos szobrára, hogy reformer- és forradalmárképbe tornássza magát.
Szóval odajutottunk, hogy, Erdélyben mi nyugodtabban, nagyobb szabadságban és biztonságban készülhetünk március 15. megünneplésére, mint ott, ahol ez az ünnep megszületett. Magyarországon szellemiségében új Bach-korszakra, Kun Bélára és társaira emlékeztető dolgok történnek. Rákosi Mátyásra, a Kádár-korszakra visszavigyorgó ötletekkel, taktikai fogásokkal, stratégiai elképzelésekkel gyalázzák meg a legszentebb magyar ünnep előkészületeit.

Szégyen. Márciusi szégyen.”

Jegyzet a Háromszékből

HunHír.Hu