Miközben a jelenlegi határainkon túli magyarok kérdésében egy irányba húzó tehetetlen és érdektelen parlamentünk csak a szomszédok érzékenységére apellál, s hagyja, hogy mindenki belénk törölje bocskorát, addig a szomszédos országokban gyilkolják, verik, alázzák a magyarokat. A magyar diplomácia teljes csődöt mondott, a nemzetközi érdekérvényesítésünk a nullával egyenlő. Székelyországban is rekordgyorsasággal erősödik a fékezhetetlen magyargyűlölet.
Az elmúlt időszakban Délvidék után a Székelyföldről érkezett a legtöbb hír magyargyűlölet által vezérelt támadásokról. Sepsiszentgyörgyön több alkalommal bántalmaztak bandákba verődött többnyire moldvai – román fiatalok magyar ifjakat, mi több, már tanárok és az egyik iskolaigazgató vezetésével tüntettek is “a folyamatos elmagyarosítás” ellen, legutóbb pedig a csíkszentgyörgyi rendőrőrsön két rendőr hét-kilenc napos gyógyulást igénylő verésben részesített egy 1978 óta nyilvántartott szívbeteg, öt éve betegnyugdíjas székelyt édesanyja, nyelve és nemzete szidalmazása közepette, mert tolmácsot kért, ugyanis nem tud románul.
A napokban újabb magyarellenes megnyilvánulás-sorozatról értesült az Erdélyi Napló. Ezúttal csíkszeredai tanulókat félemlítettek és aláztak meg nemzeti hovatartozásuk okán román iskolatársaik egy román tannyelvű iskola területén, mindenki szeme láttára. Nemcsak az események gyakorisága megdöbbentő, hanem hatásuk is: az osztályból egyetlen lány mert nyilatkozni, ő is csak név nélkül, ugyanis mindannyian tartanak a gátlástalan nacionalista diákok bosszújától, amelyre már volt is példa. Az alábbiakban a vele való beszélgetés szerkesztett változatát közöljük.
Megkeresték az iskola vezetőségét is, az ő változatuk, helyesebben változataik is olvashatók, a döntés az olvasóé.
“Húzz rá, székely, a Himnuszra, vagy mi húzunk le a WC-n!”
A megnyitót követő napon, kedden kezdődött, kezd mesélni a lány, miután meggyőződünk arról, valóban magunk vagyunk-e egy csíkszeredai vendéglő kivilágítatlan udvarán.
A második óra utáni szünetben egy – szintén magyar – osztálytársammal beszélgettem az osztályban, amikor hirtelen beállított egy román fiú, odajött hozzánk, és megkérdezte, kik magyar nemzetiségűek az itt tanuló fiúk közül. Mi, sejtve, hogy mi készül, megjátszottuk a tudatlant, erre távozott.
Másnap bejött öt XII-es román tanuló, egyikük egy nagy román zászlóval a vállán. Mivel rögtön kicsengetés, tehát a tanár távozása után érkeztek, mindannyiunkat a padokban találtak. A katedrán volt az osztály névsora, tudniillik az első napokban napló hiányában mindenki felírja a nevét egy papírlapra, hogy a tanárok tudjanak hiányzókat és jegyeket írni. Elvették a lapot, és elkezdték szólítani a magyar nevű fiúkat. Az osztálytársaim nem akartak felállni neveik hallatán, a románok pedig egyre agresszívebben követeltelték ezt, mondván, jobb, ha felállnak, különben még nagyobb bajba kerülhetnek. Ezzel párhuzamosan a román osztálytársainkhoz is segítségért folyamodtak, de ők nem adták ki a magyarokat. Kisvártatva azonban, mikor a mieink látták, hogy a XII-esek román osztálytársaik és köztük is konfliktust akartak gerjeszteni, inkább felálltak.
Ekkor a katedrához szólították az elsőt, vállára terítették a zászlót, a kezét a szívére parancsolták, és énekelnie kellett Románia himnuszát. Ugyanezt tették a másodikkal. A látogatók közben szenvedélyesen szurkoltak, azaz hangosabb és hangosabb éneklésre buzdították őket folyamatosan. A végére szegények már ordítottak, ahogy a torkukon kifért, de akkor is üvöltötték: “mai tare, mai tare!” A harmadik osztálytársam azonban – három magyar fiú van az osztályban -, mikor rákerült a sor, felállt és kijelentette: tegyenek vele, amit akarnak, de ő erre nem hajlandó. Akkor sem mozdult, mikor komoly veréssel fenyegették. Aztán egyikük, egy hatalmas termetű, kigyúrt fiú odament hozzá és szabályosan kiemelte a padból úgy, hogy a lába nem érte a földet. Ekkor már ő is énekelt, a katedránál, az udvaron, és énekelt volna még talán a WC-ben is, de ezt szerencsére nem kérték, mikor lábánál fogva lógatták bele a fejét a működésbe helyezett WC-kagylóba. Büntetésül, amiért ellenszegült.
Az osztályban való énekeltetés a mulatságnak csak az első felvonása volt. Utána a folyosón, majd az udvaron is meg kellett ismételni a szertartást, mert a XII-esek úgy vélték, túl kevés ember volt az eseménynek tanúja. Közben videokamerával rögzítették a történteket, emlékbe, vagy hogy azoknak is megmutathassák, akik nem voltak jelen.
Egy jeggyel többet ér a magyar
– Melyik iskoláról van szó?
– A Colegiul National Octavian Goga nevű intézményről. Teljesen román iskola, magyar osztályok és tantárgyak nélkül.
– Miért mentél oda?
– Nem volt teljes mértékben az én választásom, az elosztási rendszer miatt vagyok itt. A képességi vizsgán elért eredmények alapján döntik el, ki hova kerülhet. Úgy is mondhatjuk, vannak “választási lehetőségek”, ennek értelmében több iskolát is megjelölhet a diák, majd számítógép dönti el a jegyei alapján, hol fog tanulni. Elsőnek a Márton Áront írtam be, de nem volt elég magas a jegyem, hogy ott tanulhassak.
– Miért egy román tannyelvű iskolát írtál be másodiknak?
– Mert mindenképpen nyelveket akartam tanulni, a többi magyar iskolában (Kós Károly, Venczel József, Kájoni János) sajnos nincs erre lehetőség, mivel azok szakközépiskolák, a Gogában viszont van filológia szak. De amiért magyar létemre román iskolába megyek, gondolom, nem azt jelenti, hogy rendjén való, ami velünk történt.
– Mit tettek az osztálytársaid az események alatt?
– Mégis mit tehetett volna tizenkét lány gyakorlatilag az egész iskola ellen?! Ez nem elszigetelt, titokban levezényelt dolog volt. Valamennyi X-XII-es, aki odafért, végignézte, de röhögésen kívül más reakciója senkinek nem volt.
– És a más osztályokba járó magyar diákok? Ők mit csináltak?
– Semmit. A hangzavarra rengetegen odamentek, s mikor a magyarok látták, mi történik, csendben továbbálltak vagy döbbenten hallgattak.
– Ti ezalatt hol voltatok? Miről beszélgettetek?
– A padunkban ültünk síri csendben. Az események teljesen megbénítottak, még szólni sem tudtunk. Egyszerűen képtelenek voltunk elhinni azt, ami történt. Később, amikor valamennyire magunkhoz tértünk, felvetettem, beszéljünk róla, nézzük meg, hogy jutottunk el idáig és mit tehetnénk, de a többiek csak hallgattak, majd azt mondták, ne beszéljünk róla.
– Közöny vagy félelem?
– Félelem.
– Hogyan viszonyultak a román osztálytársaid mindehhez?
– Az egyikük azt mondta, egy kicsit túlzás…
– Egy kicsit?
– Igen, így mondta. Meg hozzátette, hogy ez már rasszizmus.
– Mi történt ezután? Semmi következményt nem vont maga után az énekeltetés?
– De igen, bár ezt egy nagyobb történet részeként kell felfogni. Az “avatás” hagyomány minden iskolában. Lényege az, hogy a IX-eseknek különböző, a végzősök által kitalált próbatételeket kell kiállniuk. Így a román diákok sem térhetnek ki előle, őket viszont teljesen más jellegű, mondhatni gyerekes feladatok elé állítják. Például egy táblára felrajzolt gyertyát kell “kifújniuk”, azaz lefújni a krétaport a tábláról, amíg a gyertya eltűnik, vagy egy krétával kell a folyosó hosszát megmérniük. Amit az előbb elmeséltem, csak magyarokkal vitték véghez. Viszont a románok felavatása is annyira eldurvult az utóbbi években, hogy betiltották azokat valamennyi iskolában, s különböző büntetéseket helyeztek kilátásba arra az esetre, ha mégis folytatnák. Nos, az idei avatások híre eljutott az igazgatóhoz, valószínűleg román diák szülei emeltek panaszt. Másnap bejött az igazgató, és megkért mindenkit, név és osztály megjelölése nélkül írja le egy lapra, hogy fel volt-e avatva, ha igen, ez miből állt és kik voltak az elkövetők, amennyiben tudjuk a nevüket, ellenkező esetben adjunk személyleírást róluk. Leírtuk az igazságot. A XII-esek megneszelték az eseményeket, és két órakor a kapunál lestek a kilencedikesekre, s érkezési sorrendben vitték el őket, románokat és magyarokat egyaránt, hogy kivallassák őket. Az elmondottaktól függően ki szidalmazással, ki veréssel távozott karmaik közül.
– A verésen kívül volt következménye a vizsgálatnak?
– Pénteken délután megjelent a titkárnő, és ő is neveket kért. Később jött a hír, hogy az elkövetők tudomására hozzák a büntetésüket. Mint értesültünk, néhány napos kicsapással, egy-két téli hóhányással és magaviselet-levonással lezártnak tekintik a dolgot. A románokat avatók magaviseleti jegyéből kettőt, a magyarokat avatókéból hármat vontak le.
– Úgy tűnik, az igazgató ezzel elismerte az incidens magyarellenes jellegét. Súlyát annál kevésbé. Mi volt a többi tanár hozzáállása? Nyilvánítottak-e véleményt?
– Közvetlenül nem, történt viszont valami, ami elég sokat elárul egy tanár hozzáállásáról. A logikatanárunkról van szó. Órán afelől érdeklődött, volt-e az énekeltetők között valaki az ő osztályából. Mondtuk, hogy nem, azután a részletekre volt kíváncsi. Mikor hallotta, hogy csak magyarokat énekeltettek, elgondolkodott, majd megjegyezte: ez bizony büntetendő. Biztatónak találtuk, hogy egy nálunk tanító tanár elismeri ezt, rövidesen azonban keserűen csalódnunk kellett. A beszélgetést követően bejött néhány XII-es, a szemünkbe röhögtek, és bejelentették: ne higgyétek, hogy ki tudtok lőni velünk, a tegnap felavattunk néhány román diákot is, ahogy titeket, így nem mondhatják, hogy rasszisták vagyunk. A logikatanár köztudottan igen jó viszonyt ápol a XII-esekkel, gyakran látni a köreikben, így nyilvánvaló, mi történt…
– Hogy érzed, felelőssé tehetők a tanárok vagy az igazgató a történtekért?
– Nem, nem hiszem, legalábbis konkrétan nem. Inkább a szülők, az alaphozzáállás… nem is tudom. Végül is ez színromán iskola, összesen talán három többé-kevésbé magyar származású tanár tanít itt. Köztudott, hogy a román értelmiségiek döntő többsége minden úton-módon tudatosan dolgozik a román nemzeti eszme ápolásán, ez alól nem sok kivételt láttam. Itt van például az iskolának egy történelemtanára, aki egyszer a mi tanárunkat jött be helyettesíteni, és már első mondataiban leszögezte: Románia a románoké, ehhez tartsa magát mindenki, és azon kell munkálkodni, hogy ez ezután is és minél inkább így legyen. Hogy az ilyen jellegű “oktatás” mennyire hozható összefüggésbe a történtekkel, nem tudom, közvetett módon biztosan köze van hozzá.
Beszélgetésünk végén megkértem a lányt, adja meg nekem néhány magyar és román osztálytársának a telefonszámát, hadd mondják el ők is a változatukat vagy a véleményüket. Figyelmeztetett, ne reménykedjek, mert a magyarok nem mernek nyilatkozni, a románok pedig nem fogják “elárulni” egymást. Ennek ellenére a becsület úgy kívánta, próbálkozzam meg a feladattal.
Elsőként az egyetlen magyar lányt hívtam, akinek sikerült megszereznem a számát. Ő előbb azt mondta, nem tud semmiről, mert ott sem volt, akármi történt is. Hogy lássa, nem a tényeket akarom kiszedni belőle, röviden elmondtam, miről van szó, s csak a véleményére vagyok kíváncsi. Ekkor nem játszotta már a tudatlant, egyszerűen kijelentette, inkább nem szólna hozzá. Név nélkül, telefonon sem.
Ezt követően egy román lányosztálytársat hívtam, aki szintén ott volt. Ő nem utasított el. Azt állította, ezt a felavatást minden évben megejtik, ennek része a himnuszéneklés is, és mindenkivel ugyanúgy járnak el. Hozzátette, megérti, ha megalázó volt a magyar diákok számára, hiszen “ma már nem gyakorlat ez”, ugyanakkor újból hangsúlyozta, hogy ezen mindenkinek ugyanúgy kell túlesnie. “Talán nem gondoltak arra, hogy a magyaroknak ez kellemetlen lehet” – fejezte be mondandóját.
Megkíséreltem egy román fiút is felhívni, különösen érdekes eredménnyel. Mindkét alkalommal néhány csengés után meglehetősen erőszakos néger rapzene-hallgatásban részesített a hívott fél. Mivel nem rejtettem el a telefonszámomat sem az ő, sem az osztálytársa hívása előtt, nem nehéz erre sem magyarázatot találni.
A provokátor visszatér
Az iskola igazgatóját sikerült elérnem, ekkor kezdett a történet még érdekesebb fordulatot venni.
– Azért zavarom, mert értesüléseim szerint nem mindennapi események színhelye az Ön által vezetett iskola. Tudomásom van arról, hogy évkezdéskor a XII-esek három IX-es magyar fiúval három alkalommal is himnuszt énekeltettek, minden ünnepi külsőség tiszteletben tartásával. Ha jól tudom, őket meg is büntették, vagy legalábbis sor kerül erre.
– Egy szó sem igaz az egészből. Kivizsgáltuk az ügyet, beszéltünk a tanulókkal, és nagyon jól tudjuk, mi történt. Egy gyerekes játékot – nem a himnuszénekeltetésre gondolok – felnagyítottak, ami nem más, mint provokáció.
– Ki tehető felelőssé ezért a provokációért?
– Az ifjúsági része egy szervezetnek, nem tudom, mi az, valami Erdélyi Magyar Ifjak, akik ezt fel is tették a Világhálóra… de ezt telefonon nem tudjuk megbeszélni, a legjobb lenne, ha találkozhatnánk.
– Azt sem tudja megmondani, hol van ez a bizonyos Internetes lelőhely?
– Nincsenek nálam a szükséges papírok, de ha idejön, megmutatom.
– Az most lehetetlen, mert nem tartózkodom Csíkszeredában, de megmondaná, kérem, konkrétan melyik szervezetről van szó? Én semmit sem tudok erről.
– Mondottam már, csak személyesen. Különben is dokumentumokat kell Önnek mutatnom. Annyit viszont elmondhatok, hogy mindebből semmi, de semmi nem igaz. Ez egy eltúlzott ügy, amit etnikai ismérvek alapján értelmeztek, ez pedig igen fájdalmas és helytelen, ugyanakkor provokáció.
– Annyit legalább elmondana, konkrétan mi történt?
– Az történt, ami más iskolákban is szokás minden évkezdéskor: a gyerekek szórakoznak a IX-esek rovására, például lelocsolják őket vízzel, ráírják a homlokukra, hogy “boboc” egyik emeletről a másikra vitetik velük a szemetes kosarat, ilyesmi, de semmiképpen nem az történt, amit mondanak. Csak játék volt, semmi súlyos, nem az, amit állít. És ugyanaz történt magyarral, románnal, mindenkivel.
Végül megegyeztünk egyelőre abban, hogy másnap délelőtt felhívom, akkorra utánanéz a honlapcímnek, ahol az állítólagos provokáció található. Többszöri sikertelen próbálkozás után úgy döntöttem, inkább elmegyek és megtekintem azokat a bizonyos dokumentumokat, ezen kívül kiderítem, mi galádságot cselekedett a hátam mögött az EMI, melynek országos alelnöke vagyok. Ennek érdekében a titkárnőnek bejelentettem érkezésemet, s másnap reggel már az igazgatói irodában szürcsöltem az Octavian Goga nemzeti kollégium kávéját. Csatlakozott hozzánk az aligazgató is, aki szónoki képességekben és reagálási gyorsaságban messze fölülmúlta az igazgatónőt.
Magyarpártiság mint ködösítés. A provokátorok felszívódnak.
Aligazgató: Honnan vannak ezek az információk? Tudni akarjuk az adatforrást, mert lehet, hogy nem hiteles, lehet, hogy csak egy híresztelésről van szó.
Megtörténhet, ennek tisztázása végett vagyok itt most. Az adatközlőmről pedig csak annyit árulhatok el, hogy ebben az iskolában végzi tanulmányait.
Szeretném hallani az Önök változatát is. Mi történt? Történt egyáltalán valami? Az igazgatónő telefonon provokációnak minősítette az esetet, melyért egy ifjúsági szervezetet tett felelőssé, amelyik szerinte valamilyen anyagokat töltött fel ezzel kapcsolatban a világhálóra…
Igazgató: Ezt mi is csak hallottuk. (csend) Az pedig, amit Ön állít, egyáltalán nem igaz. Minden csíkszeredai iskolában “megkeresztelik” a IX-es gólyákat. Ez csak ártatlan játék. Ráírják a homlokukra, hogy “boboc”, leöntik őket vízzel, vagy szavalniuk kell.
A.I: Itt arról van szó, hogy néhány gyerekes dolgot rosszul értelmeznek. Ezt nem csak magyarokkal vagy romákkal csinálják, hanem maguk között. Találomra választják ki a felavatandót.
Engem konkrétan az érdekel, hogy az általam említett dolog megtörtént vagy sem. Erre válaszoljanak, ha kérhetem.
I: Ez nem történt meg…
A.I: (szavába vágva): Itt az történt, hogy abból, amit Ön mond meg amit mi is hallottunk azt szűrték le, hogy lenne egy szertartás, melynek keretében a magyar gyerekeket zászló mellett a himnusz éneklésére köteleznék. Ez nem igaz. Ebben az iskolában nyoma sincs magyar- vagy romaellenességnek. Itt ugyanolyan szeretettel tekintünk minden egyes tanulóra nemzetiségtől függetlenül. Nagyon sok olyan magyar gyerek jár ide, aki úgy gondolja, itt minden szükséges információt megkap. Van öt, hat, tíz magyar nemzetiségű tanár is. Ezen kívül vegyes házasságból származó gyerekek. Minden szülő dicséri az iskolánkat. Ide jár például Hecser, a Hargita Népe újságírójának a gyereke is, s kitűnően érzi magát nálunk. Mi az európai kultúrához akarunk felzárkózni, hiszünk a multikulturalitásban, és ugyanezt tanítjuk a diákjainknak is. Még magyar iskolába beilleszkedni nem tudó tanulókon is segítettünk már. Mi több, kitüntetett figyelemben részesítjük a magyar tanulókat, hogy érezzék, biztonságban vannak.
Köszönöm, megértettem az iskola hivatalos politikáját. Én viszont továbbra is az engem érdeklő konkrét esetre lennék kíváncsi. Tényeket mondjanak, kérem. Megtörtént vagy sem?
A.I: Mi, miután hallottunk róla természetesen felvettük a kapcsolatot az osztállyal.
És megkérték, írják le egy papírra, mit tudnak.
I: Igen.
A.I: Minden osztállyal megtettük ezt. Ők pedig azt mondják… (I-höz): Mit mondanak?
I: Azt, amit már említettem. Szövegkiemelővel felírták a homlokukra…
A himnuszos kérdésemre válaszoljanak, nagyon kérem.
I: A himnuszos, az… igen. Néhány gyerek, szám szerint négy – nem tudom, van-e köztük magyar, de három száz százalékban román – valóban elénekeltettek két sort a himnuszból, de játékból, ellenőrizni akarták, tudják-e a tanulók a nemzeti himnuszt. Az ő ötletük volt, szervezettségről nincs szó (ezt egyszerre mondják), sem nacionalizmusról vagy sovinizmusról. Nincs ebben semmi túlzás. De nem úgy történt, ahogy Ön állítja, tehát szertartásszerűen.
A.I: Tudja, milyenek a gyerekek: eszükbe jut valami és megvalósítják. Ez viszont nem rendszeres.
Én úgy tudom, hogy öt XII-es tanuló a tettes, a katedrán lévő névlistáról válogatták ki az áldozatokat, akik valamennyien magyarok voltak.
I: Nem igaz. Mi nem éppen a második, de a harmadik napon elkészítettük a naplókat. Azokat a listákat, melyeket említ, az osztályfőnökök készítették el az ünnepség után első nap, ezeket pedig délig le is adták.
Tehát nem igaz az, hogy csak magyarokkal énekeltettek himnuszt.
I: Nem. Ezért lenne jó, ha tudnánk, ki mondta ezt el, hogy szembesíthessük őket, s derüljön ki az igazság.
A.I: Valaki egérből elefántot csinál, ebből nem lehet következtetéseket levonni.
Mit tudnak mondani az igazgatónő által említett ifjúsági szervezetről? Mi a neve egyáltalán?
I: Nem tudunk semmit, nekünk is csak úgy mondták, ahogy Önnek.
Utána ismét végighallgattam a színromán iskola multikulti értékeinek bemutatását, majd az igazgató megkért, legyek tekintettel az ő nemzeti érzékenységükre, mert ’90-ben sokat szenvedtek, aztán szelíden bár, de feldobta, talán nem is kellene megírni ezt az anyagot, mert “az más dolgokat is mozgásba helyezhet.” (Ha ezek a dolgok már mozgásban lesznek, visszatérünk az ügyre.) Végül középhosszúságú jámbor követelőzés után beleegyeztek, hogy megtekinthessem a diákok által írt névtelen tanúvallomásokat. Annyi kikötésük volt éppen, hogy menjek vissza húsz perc múlva.
A húsz percből harminc lett, mire rendelkezésemre bocsátottak néhány papírlapot. Huszonegynéhány cédula volt, valamennyin vagy az szerepelt, hogy “leöntöttek vízzel”, esetleg “ráírtak a homlokomra”, vagy az, hogy “nem avattak fel”, párszor odabiggyesztve a “nem tudok semmiről semmit” félelemről árulkodó formula. Ez rendben is lett volna a “védelem” számára, csakhogy utána jutott eszembe, hogy mindegyik osztályban írattak ilyent. Akkor pedig nem kéttucatnyi papírlapnak kellett volna lenni, hanem többször ennyinek. Nem tudom leküzdeni a kínálkozó összefüggés gondolatát a hiányos bizonyíték és a harminc perc várakoztatás között… Arra pedig, miért nem látott senki semmit, a félelmen és az összetartáson kívül van egy kézenfekvő magyarázat: mikor beszélgetés után rákérdeztem, a lány, akinek ezen anyag köszönhető, elmondta, a kérdést úgy fogalmazták meg, hogy csak arra kellett válaszolni, téged avattak-e fel, ha igen, kik és hogy, azt viszont már nem kellett leírni, láttál-e valamit.
Rákérdeztem a szervezet provokációját bizonyító dokumentumokra is. A hölgy előbb tagadta volna, hogy ilyeneket emlegetett, végül kibökte, hogy biztos az előttem heverő “dokumentumokra” gondolt…
Az iskolátogatást enyhe lelkizéssel zártuk, megígértem az igazgatónőnek, hogy nem leszek gonosz. Tartom a szavam, ugyanakkor az aligazgató tanácsát is megfogadom, mely szerint ebből nem érdemes következtetéseket levonni, így ezt a részt ezennel kihagyom és átruházom az Olvasóra. Ezt megkönnyítendő, éppen néhány összefüggésre és ellentmondásra hívom fel a tisztelt figyelmüket.
Kis használati útmutató
Tisztában vagyunk azzal, hogy a beszélgetések meglehetősen részletes közlése értékes anyagokat szorított ki az újságból, ám a mellébeszélés és ködösítés olyan kiváló példánya rajzolódik ki, mikor összehasonlítjuk a lány által elmondottakat a vezetőség magyarázataival, hogy véleményünk szerint nemcsak közkincs, hanem a sumákolás szemléltető eszköze az anyag, amit valamennyi halandó okulására kell bocsátanunk.
A legszembetűnőbb az igazgatók alapviszonyulása a tényálláshoz. Mindenképpen a felnagyítást és a provokációt akarják szemléltetni, de az elején mindig megfeledkeznek, hogy a felnagyításnak valamiből ki kell indulnia, és teljes tagadással indítanak. Mind a telefonbeszélgetés, mind pedig a találkozásunk alkalmával indulásból kijelenti az igazgatónő, hogy semmi sem igaz. Később kénytelen elismerni, hogy volt valami, rájön, hogy csak ekkor tud rápattanni említett vesszőparipájára. Ennek is fokozatai vannak: a semmi után azt mondja, csak játékok voltak, majd eljut addig, hogy beismer két sort a himnuszból. Közben elszólások kezdik ki a logikai fonalat. Például egy gyerekes játékot nagyítottak fel – nem a himnuszéneklésre gondolok -, vagy a “lehet, hogy csak híresztelésről van szó”-jelenet, amikor az ember azt próbálja kipuhatolni, mennyit tud a másik fél.
Mint az szembetűnik, az aligazgató mesteri szinten míveli a mellébeszélést. Helyszűke és tapintatosság miatt csak egy kis iskoladicsérő részletet tettem be, de az egész beszélgetés alatt erre próbálta terelni a beszélgetést. Mindegyre ott lyukadtunk ki, hogy azért nem történhetett meg a beszélgetésünk témája, mert a Goga egy európai szintű, UNESCO- és Soros-oklevéllel rendelkező iskola, s mert ott tenyerükön hordozzák a magyarokat. Ezt minden áron kötelező érvényű logikai összefüggéssé kívánta előléptetni.
Elkeseredetten hangsúlyozzák a szervezetlenséget. Nem állítom, hogy a többségi Székelyföldön tiszta román iskolát szeretnének, ezért megpróbálják elvenni a magyarok kedvét az ott tanulástól, ám a logikatanár összejátszása, az ügy takargatása, valamint az, hogy a folyosón és az udvaron egy tanár sem látja, mi folyik, felébresztheti az emberben a cinkosság érzését.
Ezt alátámaszthatja az EMI belekeverése. Mi semmilyen anyagot nem raktunk fel sehova ezzel kapcsolatban, megjelent viszont a hír a levelezőlistánkon (ez keltette fel az érdeklődésemet) – az is Világháló. Ha arra keresünk választ, honnan tudhatja egy Székelyföldön élő román iskolaigazgató, mi folyik az EMI levelezőlistáján, könnyen a román hírszerzésnél lyukadhatunk ki. Ezt valószínűsíti, hogy a látogatásom alkalmával nem tudott már semmilyen szervezetről az igazgatónő, tehát valószínűleg elszólás volt az EMI említése. Akárcsak a “dokumentumok”, amelyek ahelyett, hogy a provokációt bizonyítsák és leleplezzék az azért felelős személyeket, kilencedikes félmondatokká vedlettek át (a találkozás pedig idő- és forgatókönyv-nyerésre volt jó). Ha mindez így van, péntek délelőtt az Octavian Goga iskola igazgatói irodájában a “ki játszik kivel” izgalmas kérdése körül kerengtünk.
Rájátszanak a félelemre is. Az informátor megnevezését szeretnék, szembesítést akarnak. Megjelenik a szemem előtt, amint a WC-n lehúzott IX-es rámutat az öt izompacsirta XII-esre, s azt kiáltja: “Ők voltak!” – persze, románul, románoknak, román iskolában… Ez figyelhető meg a diákok névtelen vallomástétele megszervezése esetében is. Ha mindenkinek csak azt kell leírnia, vele mi történt, könnyűszerrel azonosítható lesz az, aki beárulja a román XII-est.
Mindezek természetesen csak feltételezések a véleményszabadság égisze alatt. Az igazságot esetleg az Asztalos Csaba diszkriminációellenes tevékenysége deríthetné ki, amennyiben hivatalból eljárást indítana, mint antiszemita-gyanús ügyekben. Mi ennyit tehettünk – meghallgatni (és persze rögzíteni) és leírni a két fél által elmondottakat, megtoldva a végén egy rövid véleményezéssel. A többi egyéni szinten az olvasók, magasabb szinten pedig az illetékes szervek dolga.
(Forrás: Erdélyi Napló)
HunHír.Hu