1944-45 telén a Délvidékre bevonuló szerb és zsidó partizánok bevezették a katonai közigazgatást, és több hónapos irtó hadjáratot kezdtek a relatív többséget alkotó ártatlan magyar polgári lakosság ellen: Újvidéken, Szabadkán, Zomborban és sok más magyarlakta helységben több tízezer embert gyilkoltak le brutális kegyetlenséggel, és földeltek el jeltelen tömegsírokban. Mindmáig nem tudni pontosan, hogy hány áldozata volt a bosszúhadjáratnak. Az egész Délvidékre vonatkozóan helyi dokumentumok alapján a halottak száma meghaladhatja a harmincezret. 1945-ben ezen a napon űzték el Csúrog maradék magyarságát otthonából, és indították el őket a járeki haláltáborba.

A szerb és a zsidó partizánokat a véres bosszú is vezette, mert 1942-ben a magyar hadsereg főtisztjei razziát rendeltek el Bácskában, hogy kiiktassák a reguláris magyar seregre orvul támadó szerb partizánokat, zsidó csempészeket.

Teleki Júlia visszaemlékezése

Január 23-án van 78 éve annak a szomorú napnak, mikor a csúrogi magyarok után örökre becsukódott az otthonuk a szülőházuk ajtaja. Nagyon hideg téli nap volt, mínusz húsz fok alatti, és térdig érő hó. A reggeli órákban megjelentek a magyar házakban puskával a vállukon a szerb partizánok, vagy magukat annak valló csúrogi szerb lakosok. Öt percet adtak a csomagolásra…

Utána kihajtották a megfélemlített magyarokat a piactérre, majd a késő esti órákban elindították őket gyalogosan a térdig érő hóban Járek felé. Aki nem tudott menni azt puskatussal verték. Csak néhány kisgyerekes családot raktak a marhavagonokba. Csúrogtól Járek 30 kilométer távolságra van. Ezek az emberek főleg nők, gyerekek, és öregek voltak, mivel 1944 őszén az életerős férfiakat már kivégezték, minden nemű bírósági végzés nélkül. A bűnük a nemzetiségük volt, mint azoknak, akiket kiűztek a faluból. Magyarok voltak.

Ez volt a magyar holokauszt.

Mindent megsemmisítettek, ami magyar volt. Ledöntötték a katolikus templomot, feldúlták a katolikus temetőt.

A kiűzött magyarokat koncentrációs táborba zárták, ahol nagyon sok volt a halott, közöttük sok gyerek. Az első halott egy kisbaba volt, aki megfagyott az édesanyja karján. A hó alá temették.

Kegyetlen embertelen sorsban volt részük a tábor lakóinak. Úgy bántak velük, mint az állatokkal, mondván, hogy ha minden nap meghal száz ember, akkor jobb sora lesz a túlélőnek. Sótlan, csutkástól darált kukoricalisztet kaptak, evőedények nélkül. Mindenki abból evett, amit a padlásokon vagy a szemétben talált az elhagyott német házaknál, ahova betelepítették a magyarokat, nem nézve, hogy a családok együtt vannak-e.

Nyolc kegyetlen hónap után, papírt adtak a megalázott, csontig lesoványodott magyarok kezébe, hogy szabadok lettek, mehetnek, ahova akarnak, csak éppen haza nem a szülőfalujukba.

Ezt a határozatot az akkori Vajdasági Képviselőház hozta meg a belügyi szervek javaslatára.

Így váltak hontalanná, földönfutóvá ezek a csonka magyar családok. Mindenükből kifosztott bűnösnek kiáltott magyarok oda mentek, ahol a munkájukért befogadták őket. Közöttük özvegyen maradt édesanyám is, négy gyerekkel.

Mi soha nem kaptunk semmit, csak megvetést és megaláztatást, hisz rongyosak, hajléktalanok voltunk. A házainkban még ma is mások laknak, a földjeinket mások szántják.

1946 februárjában a zsablyai Népbíróság hozott egy határozatot, mely kimondta, hogy alkalmazni kell a magyarok felett a kimondott kollektív bűnösséget. Ez a határozat pecséttel aláírással hitelesített. Ezzel a határozattal fosztották meg a magyarokat véglegesen a házaiktól és a földjeiktől, és osztották szét egymás között, vagy adták el.

Erre a kegyetlen sorsra jutottak az életben maradt zsablyai, és mozsori magyarok is.

Azóta sok idő elmúlt. A kollektív bűnösség azonban még mindig rajtunk van. Akkor kollektív bűnösnek kiáltottak bennünket a csecsemőktől az aggastyánokig, egyénileg kell kérnünk a rehabilitációt.

78 év után végre itt volna az ideje, hogy rehabilitálják mindazokat, akiket ártatlanul kivégeztek, és akiket ártatlanul meghurcoltak, kifosztottak, földönfutóvá tettek.

Azonban addig míg Csúrogon az iskolában ott lóg a tábla a szerb partizánok és közöttük több ártatlan szerb nevével, oda írva, hogy a magyar fasiszták áldozatai, és a gyerekek minden nap ezt látják, számukra a magyarok mind fasiszták. Ha valahol azt a magyar névsort is elolvashatnák, akiket a szerb partizánok végeztek ki akkor talán kevesebb lenne bennük a gyűlölet, és talán egyszer megérnénk azt is, hogy az ártatlanul kivégzett magyarok emlékére állított kereszt a helyén maradna.

A kiűzött csúrogi és zsablyai magyarok már lassan mind meghaltak vagy megöregedtek, és senki nem kárpótolta őket az elvett vagyonukért a kiontott életekért, a boldog gyermekkorért és az elveszett ifjúságért.

Soha nem szabad elfelejteni, hogy mi történt velünk, hogy volt magyar holokauszt.

Meg kell ismerni a múltunkat, azért, hogy soha ne ismétlődjön meg sem velünk sem mással, ami 1942-ben és 1944/45-ben történt.

Az újvidéki bíróság 2011-ben, három évvel beadványuk után rehabilitálta a délvidéki Teleki Júliát és családját. Az Óbecsén élő író, nyugalmazott tisztviselő, békeharcos egyike azon magyar tízezreknek, akik hozzátartozójukat veszítették el az 1944 végén, 1945 elején lefolytatott bosszúhadjáratban.

Emlékezzünk a Délvidékre!

Emlékezzünk a Délvidékre, Szerémségre, Drávaszögre, Bánságra, Bácskára, a népellenes és háborús bűnös, vérszomjas vörös csillagos gyilkosok által meggyilkolt ártatlan mártírokra!
Csúrog egész magyar lakosságát – csecsemőtől aggastyánig – 1945. január 23-án indították el a járeki haláltáborba. Nagyon fontos kimondani, ami ma már biztos: ezek a kivégzések Tito tudtával és beleegyezésével történtek, a legtöbb helyen szervezetten, kommunista partizánalakulatok aktív részvételével.

A zsablyai bíróság 1946-os határozata kimondta, hogy alkalmazni kell a csúrogi magyarok felett a kollektív bűnösséget. Ezzel a határozattal osztották szét vagy államosították el a magyarok vagyonát. Mindez a katonai közigazgatás és Tito beleegyezésével. Ezek az emberek soha nem kaptak kártérítést. A házainkat mások lakják, földjeiket mások szántják.

Ki kell mondani, hogy nemcsak “benesi dekrétumok” hanem “titói dekrétumok” is voltak.

Hunhír.info