A liberális és baloldali sajtó nagy hírverése mellett kerül sor rendszeresen minden évben az 1945 február 11-13. közötti kitörési kísérletre történő jogszerű és méltányos megemlékezések elleni szélsőbaloldali, antifa és anarchista ellentüntetésekre.

Ismeretes, hogy Budán a Várban a bekerített német-magyar csapatok e napokon tettek két irányban is kísérletet a katlanból történő kitörésre, és a saját erőkkel történő egyesülésre. Tudjuk, a kitörési kísérlet tragédiába fulladt, csak csekély erők tudták elérni a saját vonalakat.

Érdekes lenne kielemezni, értékelni a megemlékezés elleni demonstrációk, demonstrálók hátterét. Kik is lehetnek a meglehetősen nagyhangú tüntetések meglehetősen magabiztos, és elszánt résztvevői, megalapozottak-e megállapításaik?

A 90-120 évvel ezelőtti szélsőbaloldaliak és anarchisták főként a periférizálódott rétegek, a lumpenproletáriátus soraiból kerültek ki. A mai utódaik viszont a középosztály minden bizonnyal a nem legrosszabb helyzetű rétegeiből. Nem jelentéktelen részük meglehetősen elkényeztetett családi helyzetből jön, vélelmezett igazságaiknak akarnak hangot adni.

Azért röviden érdemes röviden áttekinteni ideológiájuk, elveik, társadalom-felfogásuk.

Gondolatiságuk, értékrendszerük számos belső ellentmondást, összeegyeztethetetlen elemet tartalmaz.

A régebbi, több évtizeddel ezelőtti, bizonyos pozitív értékeket is felmutató európai baloldaltól(eurokommunizmus, szociáldemokrácia) is eltérően felkarolnak mindenféle társadalmi, etnikai, szexuális devianciát. Fő ellenségként a nemzet, a kereszténység, a nemzetállam, a hozzájuk kapcsolódó lelki, morális, jogi elvárások jelennek meg számukra. Ezeket azonosítják a”fasizmus” és „nácizmus” általuk vélelmezett fogalmaival.

Itt finoman érdemes jelezni, eszmeiségük leginkább az 1968-as újbaloldali mozgalmakból származik, egybekapcsolódva az egzisztencialista filozófia bizonyos hallucinációival. Mondvacsinált ellenségképet kreálva küzdenek tehát szinte minden, nemzeti, keresztény és általános morális érték ellen. Téves fogalmat, definíciót kialakítva, egy papírsárkány szerű ellenségképbe összekapcsolva támadnak mindent, ami az említett fogalomrendszerhez tartozhat.

Csak rövid kiindulópontként, részletek nélkül lehet megállapítani, fogalmuk sincs, példaképp a két világháború közötti un. szélsőjobboldali mozgalmakról és rendszerekről. Pedig meglehetősen sok eltérés van példaként a nemzetiszocializmus, a fasizmus, a falangizmus (JONS), a hungarizmus, a Vasgárda, Tűzkereszt stb. között.

Talán tehát nem is tudják pontosan definiálni, mi ellen is tüntetnek, vagy kifejezni, melyek is a céljaik. Azonban könnyen beláthatjuk gondolataik ellentmondásait. Példaként a migráció, a roma szubkultúrák támogatása nem egyeztethető össze – az agresszív feminizmust leszámítva – a helyesen értelmezhető női egyenjogúsággal. Ugyanis mindenki tudhatja, hogy egyes roma szubkultúrák, vagy az iszlám szélsőséges értelmezései, körei a nőket alárendeltként kezelik, tekintik. Csak megemlítjük, a nemzetiszocializmus és fasizmus rendszerében a nők meglehetősen emancipáltak voltak, dolgoztak, középiskolába, egyetemre jártak, sportoltak stb.

Azt sem képesek felfogni, hogy a tömeges közel-keleti és afrikai migráció elég gyorsan pontot tehetne a nemi devianciák általuk abszolutizált „szabadságára”, bármiféle „másságra”.

A hősies kitörés értékelése kapcsán is elfeledkeznek bizonyos szempontokról. Még jogos is lenne a tüntetésük, ha példaként valaki a Pártszolgálat egységeibe bekerült, kegyetlen és egyébként elítélhető tetteket elkövető lumpen elemekre szándékozna emlékezni. Olyanokra, akik minden rendszerben, történelmileg válságos szituációban megjelennek.

Azonban messze nem erről van szó. Budapest német és magyar hősei azáltal, hogy 52 napig védelmezték a magyar fővárost, gyakorlatilag Nyugat-Európát is védték a szovjet lerohanástól. Ahogyan példaként – mint a korszakot megért idős emberek elmondták – aminek akkor a szovjet haderő, tagjai hangot adtak, céljuk az Atlanti-óceán elérése volt.

Ha ez esetleg bekövetkezik, akkor nincs tovább európai szélsőbaloldal, szabadkőművesség, anarchizmus stb., csak a sztálini bolsevizmus.

Ugyanis Nyugat-Európában is megvoltak Sztálin reprezentánsai, akik valószínűleg gyors tempóban üdülni küldték volna az említett, a sztálini bolsevizmustól eltérő baloldali, vagy más politikai irányzatok képviselőit.

Mint ezt jugoszláv, olasz, görög stb. partizánmozgalmak történetéből tudhatjuk, elég gyorsan leszámoltak a tőlük eltérő irányzatokkal.

Kicsit elvonatkoztatva, legalábbis gondolatban utazzunk közel 400 kilométert délnyugati irányba. Miképpen hazánkban, Észak-Itáliában sem képesek bizonyos politikai erők a lényeges szempontok megkülönböztetésére.

Ismeretes, hogy Itáliában az 1943 szeptemberi kiugrási kísérlet kudarcát követően az olasz államiság rövid időre szétesett. Ezt követően szövetségesek által megszállt területen a Badoglio-kormány vezette un. Déli Királyság működött, az északi területeken pedig a németek által támogatott Olasz Szociális Köztársaság – Repubblica Sociale Italiana (RSI) Az északi területen sokszínű, sokszor egymással is konfliktusba kerülő partizánmozgalom bontakozott ki a Nemzeti Felszabadító Bizottság(CNL) irányításával. Az ellenállási mozgalom balszárnya együttműködött a Tito vezette jugoszláv partizánhadsereggel, amely célja egyes olasz területek: Isztria, Dalmácia, Trieszt, Venezia-Giulia Jugoszláviához történő csatolása volt.

A megfontolt Badoglio tábornok intései ellenére a partizánmozgalom merényleteket kezdett a németek és az RSI katonai és politikai képviselői ellen, melyeknek sok esetben differenciálatlan megtorlások lettek az eredményei.

Már az 1943 szeptemberi politikai válság alatt is megkezdődtek a partizánakciók. A baloldali partizánok szinte első áldozata a geológia és a földrajztudomány területén ígéretes, tehetséges egyetemista lány, Norma Cosetto(1920-43) lett, akit elraboltak, megerőszakoltak, meggyilkoltak és többekkel együtt egy foibába(karsztos szakadék) dobtak Isztriában. 

Ez első tragikus terrorcselekmény azonban nem maradt büntetlen, a lány testvére felismerte a jugoszlávbarát olasz kommunista partizánokat. Az 1943 decemberében kiemelt holtestek, mint bizonyíték szolgáltak, a németek az elfogott partizán banda tagjait arra kötelezték, hogy agyonlövésük előtti éjjel virrasszanak áldozataik mellett. Hajnalra többen megőrültek közöttük. Ennyit a partizánromantikáról…

Nino Arena és Pietro Pisenti történészek szerint az RSI fő szerepe az olasz államiság fenntartásában és a szélsőbaloldali partizánok elleni védekezésben áll.

A Tagliamento-ezred, és parancsnoka Ermarcora Zuliani (1897-1958) ezredes legfontosabb feladata a leleti határok védelme volt. Ha ez nem történik, a titóista erők Észak-Itália jelentős részét elfoglalták, és Jugoszláviához csatolták volna.

1945. április 25. tehát a partizánmozgalom győzelmét követően elszabadult a pokol. Új hullámban következett be a foibák tragédiája, nem tudhatjuk pontosan, de a becslések szerint 3-10.000 fő sorsa lett ez. Az RSI szimpatizánsai közül több mint 10.000 fő esett a partizán terror áldozatául. A tényszerűséghez tartozik, közel ennyi ellenálló eshetett áldozatául a németek és az RSI egységei megtorlásainak, átfésülő akcióinak.

Mindezek tükrében meglehetősen megdöbbentő, hogy az olasz szélsőbaloldal elképesztő egyoldalúságot tanúsít az emlékezetpolitika területén. Lefestik a tragikus sorsú Norma Cosetto emléktábláját, tüntetnek a foibák áldozataira történő megemlékezések ellen. A kérdésben kevésbé tájékozott olvasóink kedvéért megjegyezzük, az olasz törvényhozás törvényt alkotott a foibák szerintük közel 10.000 áldozata, és az Isztriából és Dalmáciából elüldözött mintegy 300.000 nemzettársuk emlékére. (2004/92. számú törvény, 2004. március 24.) Talán megkockáztatható kimondani, a kérdésben még a 60-as és 70-es évtizedben is nagyobb volt a konszenzus. Ismeretes, hogy az 1946-os Togliatti-, az 1953-as Pella-, az 1966-os Aldo Moro-féle amnesztiák fátylat akartak borítani a mindegyik oldalon elkövetett különböző súlyú bűnökre. Egyébként az említett törvényt a volt kommunista, akkori államfő, Giorgio Napolitáno is támogatta. Egy évtizeddel azelőtt Silvio Berlusconi kormányzata is megpróbált egyensúlyt, megbékélést teremteni a kérdésben. Mi lehet a történetpolitikai viták, a gyűlölet mai felerősödésének az oka?

Mikor sokan a „fasizmus” ellen tüntetnek, elgondolkoznak-e azon, hogy a ventennio (20 év 1922-43 között) emberek milliói lakásviszonyait javította a rendszer, három millió gyermeket mentett meg a tuberkolózistól, munkát, nyugdíjat biztosított milliók számára. A felsorolást a végtelenségig lehetne folytatni. És mint említettük, a nemzeti államterületet védte 1943-45 között is.

A fasizmus szitokszóként használt kifejezés az Ilaria Salis-szerű, az önkényes lakásfoglalókat, a migránsokat támogató demagógok szájából.

Még egy feltűnő aránytalanságra talán érdemes felhívni a figyelmet.  A márványbányáiról híres Carrara városában a baloldal szobrot emelt Ernesto Che Guevara argentin orvos, kubai forradalmár emlékére. Ismeretes, hogy Che neve a kubai forradalom egyik vezéreként megtorlásokkal hozható összefüggésbe. Miután 1958. december 31-én a felkelők Santa Clara körzetében győztek Batista elnök nem nagy kedvvel harcoló hadserege ellen, másnap elfoglalták Havannát, Batista elnök elmenekült. Rögtön elkezdődtek az előző rendszer vezetői, parancsnokai gyors perei, kivégzései. Ebben Che jelentős szerepet játszott. Maria Werlau történész egy könyvet írt Che nem kevés számú elfeledett áldozatáról. 

Csak zárójelben, az egyes álláspontok szerint a kubai vezetés által is ejtett Che 1967-ben Bolíviába ment, hogy gerillacsapatával forradalmat robbantson ki. Az itteni kommunista párt nem támogatta az egyébként elszánt és bátor akcióját. A bolíviai hadsereg Gary Prado Salmón (1938-2023) ezredes vezette egysége bekerítette őket, majd egy tiszthelyettes Barrientos elnök utasítására pontot tett az argentin forradalmár életére. Egyébként e körzetben az indián parasztok nem beszéltek spanyolul, a katonai junta pedig földreformot hajtott végre.

Itt csak az összevetés miatt érdekes, Carrarából származott Renato Ricci(1896-1956), a korporációk minisztere, az ifjúsági Balilla mozgalom vezetője, akinek a nevéhez számos szociálpolitikai intézkedés köthető. Neki nincs szobra szülővárosában.

Hazánkban is sokan átveszik a téves történelmi értelmezéseket, példaként a MAZSIHISZ közleménye is a „fasizmus borzalmairól” beszél. Valóban borzalom, hogy az olasz állam területe sok tízezer balkáni zsidó számára menedéket jelentett különféle szláv milíciák ellen, hogy Giovanni Palatucci (1909-45) Fiume fiatal rendőrkapitánya több ezer jugoszláv zsidót rejtett el a hajdani magyar kikötővárosban, mely tettéért Dachauba került, ahol tífuszban meghalt.

Nem tudom, a MAZSIHISZ köreiben mennyire ismeretes, hogy számos fiumei autonómista sorsa is a foibákba végződött. Köztük volt a zsidó származású Angelo Adam (1900-45) és felesége is, akik szintén Dachauból hazatérve be akartak kapcsolódni a város önrendelkezésért folytatott küzdelmébe.

Talán még egy-két szót érdemes említeni az eszmei elődnek tekintett anarchisták, néhány tettéről, messze a teljesség nélkül. 1921. március 23-án a milánói Diána Színházban 21 halálesetet és 80 sérülést előidéző robbantást hajtottak végre, pedig az akkor még ellenzéki Mussolini is kiállt a börtönben éhségsztrájkot folytató Errico Malatesta anarchista vezető kiszabadulása mellett. 1933-ban egy olasz anarchista Chicagóban rálőtt Franklin Delano Roosevelt, a nagyszabású szociális reformokat elindító elnökre, helyette, a város polgármesterét ölte meg. Lehetne még folytatni hosszasan a sort… 

Látják kedves olvasók, a kitörés kérdésétől indultunk, és meglehetősen messze jutottunk…

Általánosságban tehát a történelem önkényes átértelmezésével találkozhatunk, hazánkban, Olaszországban, Németországban, Belgiumban és sok helyen másutt is.

Természetesen mindenki kifejezheti politikai vagy társadalompolitikai értékítéletét, álláspontját. Az alapértékek megkérdőjelezése, rombolása, téves mítoszok felépítése viszont nehezen elfogadható.

Károlyfalvi József – Hunhír.info