Ma a keresztény világ a Golgotára figyel. Jézus kínszenvedésére és kereszthalálára. Amikor Jézus megjelent a világban, feléje irányult a világ gyűlölete. Azért gyűlölték, mert már puszta jelenlétével is elítélte a bűnt. A világosságot, az igazságot gyűlölték benne. János evangéliuma szerint Jézus így beszélt: „Aki engem gyűlöl, Atyámat is gyűlöli. Ha nem műveltem volna közöttük olyan tetteket, amilyeneket senki más nem művelt, nem volna bűnük. De most láttak, s mégis gyűlöltek engem is, Atyámat is” (Jn, 15, 23-24).
Akkor, azon a napon a gyűlölet, s bűn sötétsége keresztre feszítette a világosságot. A keresztény hit tanítása szerint az Isten fiát. Aki egy volt közülünk. S aki a keresztény tanítás szerint magára vette a világ bűneit, hogy megváltsa az embert a bűn rabságából.
A fiatalon elhunyt erdélyi költő, Dsida Jenő egyszerű versben rajzolta meg a názáreti alakját. Az alanti költeményben olyan Krisztus-portrét rajzol, amely nem a dicsőséges Istenfiát, hanem a szenvedőt, a kitaszítottságot és megaláztatást átélő Jézust állítja elénk. Aki egy volt közülünk, ahogy a vers mondja: „szürke, fáradt és hozzánk hasonló”. S aki arra is intette híveit, hogy ki-ki vegye föl a saját keresztjét. Húsvétvárásként – miközben köröttünk ma is tombol a gyűlölet – ezt az egyszerű Dsida-verset küldjük a kedves Olvasónak. Hogy egy kis csöndet teremtsünk a nem lankadó farizeusi hangzavarban.
KRISZTUS
Krisztusom,
én leveszem képedet a falról. Torz
hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase
tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan
derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.
Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két
parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei.
Hunhír.info