75 év a történelemben is jelentős idő. Hazánk, de a Magyarországi Református Egyház történetében egyaránt. Rendszerek, szervezeti struktúrák, személyi keretek nagy ívű változásaival. Károlyfalvi Józsefné Birkás Lenke visszaemlékezése.
75 éve, tehát 1948 augusztusában egészen más volt hazánk és a református egyház helyzete egyaránt. Az ország és az egyház a koalíciós időszak vége felé közeledett, baljós előjelként körvonalazódott az egyházi intézményrendszert felszámoló Rákosi-rendszer.
Ettől függetlenül az akkori fiatalok – mint minden fiatal korosztály – a háborút követő nehéz feltételek ellenére is optimista módon tekintettek előre, és tudtak örülni még az egyszerű lehetőségeknek is, melyeken a mai hasonló korosztály legfeljebb mosolyogna…
A protestáns fiatalok számára jelentős hitmélyítő, de közösségi lehetőséget is teremtett a református SDG (Soli Deo Gloria – Egyedül Istené a Dicsőség) ifjúsági szervezet. Bibliaórák, hitmélyítő konferenciák, kirándulások mind az ige szellemében tették szebbé, gazdagabbá, boldogabbá a mindennapokat, erősítették az akkori fiatalok lelkiségét, építették a közösséget.
Az 1921-ben alapított, Balatonszárszón működő SDG-tábor e tekintetben jelentős szerepet töltött be, hiszen a fiatalok számára a találkozás, hitmélyítő alkalmak mellett kellemes üdülési, ismerkedési, barátkozási lehetőséget is biztosított. A nemzeti történelembe az 1943 augusztusi konferencia révén írta be magát, azonban a fiatalok konferenciái jelentették a tábor fő profilját.
Az orosházi SDG tagjaiként nagy izgalommal készültünk az utazásra.
1948. augusztus 14. Ez a nap mélyen a szívemben van, évről évre átélem és az ezt követő eseményeket is. A háború utáni nehéz években voltunk, tele veszteségekkel, megpróbáltatásokkal és nehézségekkel és szegénységgel. Mi, az akkori fiatalok mégis tele voltunk jókedvvel, bizakodással.
Így történt tehát, hogy Orosházáról, a helyi református SDG lelkes kis csapata – mintegy 15 fiatal – Szalai Gyula vallástanár és felesége, Inci néni kíséretével – elindultunk a kéthetes ifjúsági konferenciára Balatonszárszóra.
Nehéz szívvel váltam el édesanyámtól, látva aggódó tekintetét, s megígértem, hogy vigyázni fogok magamra és sűrűn fogok írni.
A háború utáni viszonyok miatt sokkal nehézkesebb volt a vasúti közlekedés a MÁV és alkalmazottai hagyományosan magas színvonala és igényessége ellenére. Vasárnap kora este indultunk Békéscsabán keresztül a Keleti pályaudvarra. Csabára érve megcsodáltuk a szép kupolás állomásépületet. Ki hitte volna akkor, hogy hét év múltán itt lesz leendő férjem munkahelye. Átszálltunk a Budapestre induló vonatra, ami egész éjszaka döcögött velünk. Nem sokat tudtunk aludni, a vonat minden állomáson megállt, és a kalauz hangosan kiáltotta az állomás nevét. Már világosodott, lehetett hajnali öt óra, mire a Keletibe értünk. Ott várakoztunk mintegy órányit, és következett, ami mindnyájunknak nagyon fárasztó volt, átjutni a pesti forgatagon a Déli pályaudvarra. A zsúfolt villamosok, a munkába siető emberek látványa maga is fárasztó volt nekünk, akik egy kisváros csendes nyugalmában éltünk.
Átérve a Délibe, megkerestük vonatunkat és beszálltunk, vártuk az indulást. Kitekintve az ablakon megdöbbenve láttuk a sok romos, belőtt épületet. Ezek még a háború következményei voltak, a helyreállítás nem fejeződött be.
Végre elindult vonatunk és kis csapatunk fellélegzett. Átjutva az alagúton, közelebbinek éreztük úti célunkat, Szárszót. Fáradtak voltunk és nagyon álmosak. Alig tudtam a szemeimet nyitva tartani. Kimentem a vasúti kocsi nyitott részére, és a friss szellő egyből eloszlatta fáradtságomat. Közben jött a jegyvizsgáló, és közölte, hogy rövidesen elérjük a Balatont.
Valóban Aligánál voltunk és csodálatos kép tárult elénk. Az égbolt kékségéből kibontakozott egy türkizszínű sáv, apró fehér pontokkal. Közelebb érve megpillantottuk a reggeli Balatont a fehér vitorlásokkal. Szép, gyönyörű volt ez a látvány, soha nem lehet elfelejteni. A szinte félálomban vonatozó társaságot a kalauz kedves „idegenvezetése” ébresztette fel a szendergésből, mikor közölte, a szemünkbe tűnő kékség nem az ég, hanem már a Balaton.
Gyorsan telt az idő, és máris Szárszón voltunk. Kedves fiatalok vártak bennünket az állomáson.
A már itt táborozó SDG-s fiúk vártak minket, felkapták bőröndjeinket és szinte futólépésben tették meg a dimbes-dombos utat az SDG épületéig, a táborig. Mi pedig szinte vánszorogva mentünk. Nem is tudom, a fáradtság, vagy az éhség volt nagyobb bennünk, mindenesetre jól esett az ebéd, amivel vártak minket: a bableves és a krumplis tészta. Ezután következett az elhelyezkedés.
Volt néhány kőépület emeletes ágyakkal, mi, lányok ezekben lettünk elszállásolva. A fiúk sátrakban és barakkban laktak.
Szűk, pici szobák voltak, de azért elfértünk. Összebarátkoztunk az új szobatársakkal. Az ország minden pontjáról voltunk, körülbelül százan. A tábor vezetője Balla Péter zenetanár volt. Első látásra szigorúnak tűnt, de ahogy megismertük, kiderült, hogy egy nagyon jó, melegszívű ember. Ott volt felesége, Vilma néni is, aki szintén zenetanár volt. Velük volt két kisgyermekük, az akkor hétéves Péter és a hároméves kis Vilma, mindnyájunk kedvence.
A tábor lelkész vezetője Orgoványi György volt, akit munkájában szintén segített felesége.
Megvolt a napi program, amelyhez alkalmazkodnunk kellett. Reggel hét órakor keltünk, fél nyolckor énektanulással kezdődött a nap. Ezek az alkalmak az ebédlőben voltak. Az ebédlő egy fából készült nyitott épület volt, deszkaasztalokkal és padokkal, nyitott eleje vadszőlővel befuttatva. Itt étkeztünk és itt került sor az előadásokra is.
Visszatérve az énektanulásra, volt egy kis énekfüzetünk, szép evangéliumi énekekkel. Ezek nagy része belekerült az 1951-ben kiadott új református énekeskönyvbe. Ezeket az énekeket tanultuk, gyakoroltuk, néhányat megemlítek: Itt van Isten köztünk, Csak vezess Uram végig és fogd kezem!, Hinni taníts Uram, kérni taníts!
Ezután következett a reggeli, mely többnyire egy szelet vajas kenyér, esetenként szalonna és egy csésze tejeskávé volt. A reggeli után csoportokra bontva bibliai témájú beszélgetésekre került sor. A fő téma, a fiatal keresztény emberek helye, szerepe, küldetése az akkori magyar társadalomban. A kérdésfelvetés mintha a következő több mint 40 év vallásellenes berendezkedése előérzete lett volna. Érdekes és fontos kérdések, szempontok merültek fel. Csoportunkat egy teológus lány, Jósvai Éva vezette.
Utána volt egy kevés szabadidőnk, tetszés szerint el lehetett menni a postára vagy vásárolni. Ebéd után mindenki maga választotta meg a programját. Lehetett pihenni vagy lemenni fürdeni a Balaton-partra. Én általában az utóbbit választottam. Ez akkor egy mindenki által igénybe vehető, lényegében nem kiépített partszakasz volt. A partot a dombba vájt lépcsőn keresztül lehetett elérni. E partszakaszt még a az 1970-es években is így láttam viszont, akkor már családommal.
Délután öttől tudományos előadásokra került sor, lelkészek, egyetemi tanárok, teológiai professzorok szereplésével. Csia Lajos lelkipásztor szolgálatára töredékesen, de azért visszaemlékezem. Utána volt a vacsora, és ezt követően az esti evangelizáció. Mindnyájunk számára talán a legfontosabb alkalom. Jó néhány napon keresztül az eltévedt juhról és a jó pásztorról volt szó, a pásztorról, aki otthagyva a 99-et, elment, hogy megkeresse és visszahozza azt az egyet, amely elveszett. Az előadást nem lelkész, hanem egy középkorú mérnök tartotta, Bartha Ferencnek hívták. Halkan beszélt, de szavát mégis megértettük, mert az a szívünkig ért.
A témához kapcsolódóan szép finn éneket tanultunk: „Mesze szakadtam ó pásztor a nyájtól..”, melyet Balla Péterné fordított magyarra. Azt hiszem, talán mindnyájunk szívét megérintette azon az estén Isten igéje. Döntések, elhatározások születtek, és egy új életút Jézus Krisztussal.
A mi kis orosházi csoportunkból is az egyik fiú, talán akkor döntött úgy, még az érettségi előtt, hogy a lelkészi szolgálatot választja élethivatásul. Terve megvalósult, mert elvégezte a teológiát, és a későbbi évtizedekben Szegeden a Honvéd téri gyülekezetnek volt a lelkipásztora. Ő volt Papp László. Nem csak ő, de mindnyájan hűségesen jártunk az alkalmainkra, lélekben gazdagodtunk, növekedtünk. Pedig nehéz idők következtek ezután, a továbbtanulás, elhelyezkedés gondjai szorongattak bennünket.
Azért maradjunk még kicsit a szárszói emlékeknél! A résztvevők be voltak osztva a tábor munkáját segíteni. A fiúk fát vágtak, mi lányok pedig a konyhában dolgoztunk, előkészítettük az ebédhez szükséges dolgokat, példaként zöldséget tisztítottunk, majd a szakácsnők elkészítették az ebédet. Az ebéd sok esetben a Svédországból ajándékba kapott halkonzervből készült, amit felszeletelve, kirántva, vagy fasírozottnak elkészítve kaptunk a főzelékhez, vagy a krumplipüréhez. Ez fejedelmi ebédnek számított. Nagyon örültünk az egyszerű lecsónak is, amihez csak rizst kaptunk. Tehát nagyon egyszerű étkezés volt, de ezért is nagyon hálásak voltunk.
Megemlítem még röviden azt a liliomos kertet, amely számomra nagyon emlékezetes maradt. A vasútállomást és az SDG-tábort a Keleti-villasor kötötte össze. Itt jártunk-keltünk, akár a postára, akár bevásárolni menet. Szép régi villák voltak itt, egy részük bizonnyal a XIX. században épült. E villák egyikében tartózkodott József Attila is több mint egy évtizeddel azelőtt, az épületben ma már emlékmúzeum működik. Nos, e villasoron egy ház, illetve kert nagyon elbűvölt. A kert közepén egy hatalmas hársfa állt, alatta egy asztal padokkal, körülötte nyíló liliomokkal. Ez csodálatosan szép volt.
Későbbiekben mikor megadatott, hogy családommal kertes házban lakjunk, ültettem sok-sok liliomot, ami augusztusban kinyílik, és levelével, virágjával díszíti a kertünket.
Sok szép emlék él még bennem, de nem tudom mindet papírra vetni. Volt, amikor a délután folyamán kisebb kirándulást tettünk öten-hatan. Főként az orosházi SDG-csoport tagjaival, lényegében korosztályos barátnőkkel. Néhány nevet azért megemlítek: Regős Ila, Óvári Gizi, Mucsi Eszti, Gulyás Ica, és velünk tartott még Jósvai Éva, a csoportunkat vezető teológus lány is. Bejártuk a dimbes-dombos vidéket, szedtünk a mező virágaiból, énekeltünk, persze beszélgettünk is. Még szép emlék az is, amikor a délutáni szabadidőben összeültünk beszélgetni. Szabó Dénes (ő is orosházi volt) szorgalmasan festegetett. Gyönyörű könyvjelzőket készített, és megajándékozott mindnyájunkat.
Sajnos a napok gyorsan teltek, elérkezett augusztus 28., amikor már készülődtünk a másnapi hazautazáshoz. Este tábortűz mellett került sor az evangelizációra. Nehéz volt elbúcsúzni az új barátoktól, a Balatontól, a tábortól, mely két hétig az otthonunk volt.
Reggel még sötét volt és hűvös, amikor kiindultunk az állomásra. Néhány debreceni diák, tanáraikkal kikísértek bennünket, ők csak később indultak, e gesztusuk nagyon kedves volt.
Felszálltunk a vonatra és még egyszer búcsút intettünk az ébredő Balatonnak.
Magunkkal hoztuk annak a két hétnek minden szépségét és lelki gazdagságát. Ott, akkor megtanultuk, hogy a Bibliát, Isten igéjét naponta kell olvasnunk, mert csak így maradhatunk kapcsolatban Jézus Krisztussal. Ez a megtartó erő, bármilyen nehéz is az élethelyzetünk. Mert, mint ahogy a korábbiakban is említettem, nehéz idők következtek. Még egy-két évig működhetett a szárszói tábor, és elnézték a hívő fiataloknak a hitéletgyakorlását, és a közösségi formák megélését. Azután azonban mindent elkövettek, hogy kiszorítsák, megsemmisítsék a fiatalokban azt a tudatot, amit a hit megélése jelentett számukra. Még akkor pár évig együtt volt a helyi SDG kis csapata, de azután szétszéledtünk, legfeljebb a vasárnapi istentiszteleten találkozhattunk.
Mindennek ellenére, Isten szeretete szinte mindnyájunkat megtartott a hitben, a hozzá való hűségben. Most, az életút végén, csak hálával és köszönettel tudok megállni a Mindenható Isten előtt, aki annyi szépet és jót készített számunkra akkor Balatonszárszón.
Károlyfalvi Józsefné Birkás Lenke
Akkor Orosháza ─ most Kecskemét
Hunhír.info