A tábornokok közül senki sem aludt ezen az éjjelen. Az üdvözlések után a szokásos vallási szertartásokat megkezdték. Majd az ég Urához imádkoztak összekulcsolt kézzel a halni készülő, ha nemzetiségüket tekintve nem is mind, de szívükben kivétel nélkül magyar tábornokok.

„S ők élni fognak, élni mindörökkön,
Szent lesz, örökké szent a sírgödör,
A míg az eszmény ki nem hal e földön
Míg magyar szellem még magasba tör,”(Palágyi Lajos)

A fegyverletétel

1849. augusztus 10-én minisztertanácsi megbeszélésre hívták az Aradon táborozó Görgeyt, aki akkor még nem volt a magyar hadak fővezére. Kossuth és Görgey közt döntő megbeszélés zajlott. Miközben Temesvár alatt Dembinszky és Bem döntő csatát vívtak az osztrák fősereggel. A csatát elvesztettük.

1849. augusztus 11-én Aradon két kiáltványt tettek közszemlére. Az egyikben Kossuth Lajos tudatta a nemzettel, hogy a nemzet életének megmentése egyedül a hadsereg fővezérétől, Görgeytől várható, akinek a kormány átadta a legfőbb polgári és katonai hatalmat. „Az igazság és a kegyelem istene legyen a nemzettel!” – fejeződik be Kossuth kiáltványa. A másik hirdetményben Görgey tudatta mindenkivel, hogy a kormány lemondott, és minden hatalom az ő kezében összpontosul. Augusztus 12-én már egyeztetések folytak Világoson a Bohus kastélyban a cári hadi követtel a feltétel nélküli fegyverletételről, a fegyverletételt Görgey közölte a tábor tisztjeivel is.

Másnap 1849. augusztus 13-án Görgey táborkarával Rüdigerhez indult, hogy tájékoztassa a feltétel nélküli fegyverletétel elfogadásáról. Már naplemente volt, amikor Rüdiger megérkezett a két harcvonalba fölállított sereghez. Ellentmondás nem lehetett. A gyalogság gúlákba rakta fegyvereit, a huszárok leszálltak lovaikról, az ágyúk legénység nélkül egymás mellett sorakoztak. Az annyi küzdelmet, vereséget és győzelmet látott „Mária-zászlók” (Fehér mezőt körül ölelő piros és zöld farkasfogakkal szegélyezett nemzeti zászlók, melyek közepén Magyarország Nagyboldogasszonya van a gyermek Jézussal) a lefegyverzett magyar csapatok előtt a földön hevertek. Rüdiger gróf szemlét tartott, és ettől a pillanattól kezdve a magyar fősereg nem volt többé, foglyok lettek. A lefegyverzett legénységet a számukra kijelölt táborba kísérték. Görgeyt 13-án a kisjenei orosz főhadiszállásra kísérték, ide érkeztek meg másnap a tisztek is. Innen – a terv szerint –15-én Nagyváradra, Paskievics orosz fővezér főhadiszállására kellett volna érkezniük. Görgeyt oda is kísérték, a tiszteket azonban Nagy-Szalontáról Sarkadra, majd Békés-Gyulára kísérték őket, és az összes tisztet átadták az osztrákoknak. Görgey példáját – más választás nem lévén – előbb-utóbb követte a többi hadtestparancsnok is. Damjanich is föltétel nélkül föladta az aradi várat a muszkáknak, akik kiszolgáltatták őket az osztrákoknak.

A beláthatatlan következményekkel járó fegyverletétel az egész nemzetet megrázta. Népdalként szállt a hír:

„Sírok pajtás, sírni fogok örökre
Míg élni hány a jó Isten kegyelme;
Világosról hozom e nagy bánatot
Mert hazámnak ott egy mély sír ásatott.”
(Varga Otto)

Utolsó napok az aradi várban

A világosi fegyverletétellel meghalt a szabadságharcunk. Gyuláról már a hatalmas gyászmenet indult, amikor a tiszteket az osztrákokhoz vitték, hogy átadják nekik. Aradon pedig már megtörtént a nagy temetkezés.

Az aradi vár Arad városától keletre a Maros folyó bal partján terül el. Három oldalról a folyó kanyarulata övezi. Akkoriban Magyarország egyik legerősebb vára volt. A vár déli oldalán lévő kazamatákba a világosi fegyverletétel után több száz foglyot börtönöztek be, közülük sokan rabságukat is itt töltötték le. Sok elítélt, vagy kegyelmet kapott halálraítélt Kufsteinban és más császári börtönben raboskodott.

A 13 tábornok a vár közepén található négyszögletes emeletes épületbe, a főőrház négyszögbe került. Ezzel szemben volt a vár- és térparancsnokság, innen 50 lépésnyire a templom. Mindegyikük külön szobában volt elhelyezve. A hat lépésnyi hosszú deszka padlózatú szobákban tábori ágy, egy szék, egy fiókos asztal (melyen ettek), egy kis asztal, melyen mosdótál s egy kancsó víz állott, valamint egy tükör volt. Szolgálatukra öt megbízható közlegényt rendeltek ki, akiknek kötelességük volt mindenről jelentést tenni a főporkolábnak, amit nekik a tábornokok esetleg mondtak.

A tábornokokat a hadbíróság szeptember 21-én és 26-án hallgatta ki, ahol példás méltósággal viselkedtek. Ernst hadbírósági elnök példás büntetést ígért, mivel a császárhoz hűtlenek lettek. Mindkét napon ítéletet hoztak.

21-én: Kiss Ernőt golyóra, Vécsey Károly grófot akasztófára ítélték. 26-án a többiek fölött ítélkeztek. Schweidel József kivételével mindenkit akasztófára ítéltek. Mind a 13 tábornokot felségárulásért ítélték el. A Haynauhoz eljuttatott kegyelmi kérvényeket elutasították. Mindössze annyi változás történt, hogy kegyelemből Dessewffy Aristid és Lázár Vilmos halálos ítéletét golyó általira változtatták.

1849. október 5-én 9 órakor a hadbíróság ítélete Haynau által megerősítve felolvastatott. Az elítéltek mellé lelkészeket rendeltek, és a várban rendkívüli intézkedések léptek életbe. Teljes készenlétet, kijárási tilalmat, megkettőzött őrséget rendeltek el. A másnap végrehajtandó halálos ítéletekhez negyed 6 órára a Wocher-zászlóaljat rendelték ki. A várban még a helyőrség is abban a hiszemben volt, hogy mindössze két személyt fognak kivégezni. Ennyi gyilkosságra senki sem gondolt, arról csak a hadbírák tudtak.

Október 5-én délután 2 órakor a minorita atyák megjelentek a várban, és az elítéltekhez vezették őket. Kivétel nélkül valamennyien levélírással foglalkoztak, hogy utolsó búcsút vegyenek szeretteiktől. A szobákban két őr volt, az asztalokon két-két égő gyertya között feszület adott néma, kísérteties, ünnepélyes légkört a sötét börtönszobáknak. Damjanich kivételével – akinek lábtörése ezt nem tette lehetővé – mindenki tábori ágyáról felugorva, az ajtóban fogadta a lelkészeket, akikkel több órai barátságos beszélgetést folytattak.

Damjanich János tábornok első kérdése Kossuthtal volt kapcsolatos, de a pap nem tudott rá választ adni. „Csak legalább őt óvja meg Isten a mi sorsunktól, így legalább még marad némi remény, hogy hazánknak még egyszer fölvirrad!” „El vagyok készülve, lelkem tiszta s az Isten a tanúm, hogy amit tettem, nem magamért, hanem mint becsületes patrióta a hazáért s mindnyájunkért tettem. Elvakítottak, megcsaltak benneteket. Bocsássa meg nektek az Isten!” Nemsokára őt is meglátogatták a minoriták, akiket lelkesülten fogadott, Kossuthról, Klapkáról, Bemről és a haza sorsáról beszélgettek egyfolytában.

Nagy-Sándor József tábornok lángoló gyűlölettel nyilatkozott Görgey eljárásáról és az osztrákokról. „Eleget figyelmeztettem Kossuthot, fájdalom, ő nem hitt nekem, míg ideje volt…”

Leiningen-Westerburg Károly gróf, tábornok szeretett feleségéről, rokonairól beszélgetett a lelkésszel, és németül a következőt is mondta: „Százszor inkább a csatában elesni, mint egy percig osztrák fogolynak lenni!”

Vécsey Károly gróf, tábornok imádott feleségéről és egészségi állapotáról beszélgetett többnyire, és megjegyezte: „hogy inkább meghalni akarok, mint e helyen egy esztendeig ülni”.

Lázár Vilmos tábornok is gyöngéden, szeretettel leginkább feleségéről és gyermekeiről beszélgetett, és több tábornok-társa felől tudakozódott.

Lachner György és Pöltenberg Ernő tábornokok utolsó gondolatai a családjukhoz szóltak.

Knézich Károly tábornok volt talán a legkomorabb, alig szólt. Imádkozott.

Török Ignácz tábornok saját, várerődítményekről szóló munkáját olvasta németül. A lelki atyától Komárom sorsa felől érdeklődött. De mivel a minorita-atya nem tudta, hogy előző nap már letették a fegyvert, csak annyit mondott, hogy ők is letenni készülnek a fegyvert. Török Ignácz felsóhajtott, és megjegyezte:”Hát hiába erősítettem meg úgy!”

Kiss Ernő tábornok volt a legkevésbé nyomott hangulatban. Utolsó kívánságai közt az szerepelt, hogy „csak legalább egy csatában vezényelhetne még..”. Ő is Kossuth sorsáról tudakozódott.

Schweidel József tábornok könnyezve, öleléssel fogadta Bardócz-atyát. Elmondta, mint rendelé a bécsi főhaditanács Budára, hogy harcoljon Jellachich serege ellen. Pesten letette az esküt a magyar kormányra katonáival együtt, és mint igaz, hű, magyar hazafi harcolt az esküjéhez és a magyar nemzethez híven. Ártatlannak tartotta magát. Aggodalommal töltötte le, hogy fia, aki kapitányként harcolt, szintén az ő sorsára jut majd, és így feleségének és gyermekeinek nem marad támasza. Fia tőle nem messze volt bebörtönözve, de nem kapott engedélyt, hogy elbúcsúzhasson tőle. Nála lévő pénzét – miután a pap az őröket kiküldte – átadta a papnak, aki azt a későbbiekben eljuttatta a családjának.

Aulich Lajos tábornok a gyertyaláng mellett Horatiust olvasott. Hallgatag volt, ítéletével nem foglalkozott. Amikor lelkész-vendégét meg akarta kínálni szivarral, látta, hogy mindössze egy szivarja maradt. „Sajnálom, ezzel meg nem kínálhatom, kell a reggeli útra.”

Már délután 5 óra volt, amikor a lelkészek elvégezték a lelki gyakorlatokat. Mindannyian áhítattal imádkoztak, és arra kérték a papokat, hogy másnap reggel, amennyire lehetséges, korán jöjjenek. A papok Howiger várparancsnoknál jelentkeztek, aki frivol hangon érdeklődött, a „pacienseikről”, majd tréfálkozva megjegyezte, már csak egy alkalom van hátra.

Ezt követően Damjanich, Lahner, és Vécsey tábornokok feleségeinek megengedték, hogy férjeiket meglátogathassák. Ekkor tudták meg a szerencsétlen asszonyok, hogy utoljára láthatják férjeiket, mert másnap kivégzik őket.

A tragikus hajnal

Éjjel két óra tájt a lelkészek visszaindultak a várba, nem tudtak aludni, nehogy elkéssenek. Sietségük másik oka az volt, hogy a tábornokok közül többen is arra kérték őket, hogy szeretteikhez juttassák el leveleiket és emléktárgyaikat. Hűvös éj volt, a hold világított a sötét úton. Összeszorult szívvel mentek át a Maros hídján, és azon gondolkodtak, hogy amikor visszafelé jönnek majd, a magyar nemzet legjobbjait már gyalázatos halállal megfosztották életüktől. A várkapuhoz érve egyikük öklével háromszor zörgetett. A csikorgó kapu kitárult, ők előmutatták engedélyeiket és nehéz szívvel elindultak az áldozatokhoz.

Winkler Bruno minorita Lázár Vilmost és Nagy Józsefet, Sujánszky minorita: Pöltenberget és Aulichot, Bardócz Sándor minorita: Schweidelt és Törököt, Pléva Balázs minorita: Lachnert és Knézichet, Marchot Eduard szent-Ferenczi áldozár: Kiss Ernőt és Vécseyt, Baló Béni helvét lelkész: gróf Leiningent és Dessewffyt, Szombathy Balázs görög keleti lelkész Damjanichot voltak hivatva az utolsó útra lelkileg felkészíteni.

Damjanichnál volt hajnali négy óra körül a brünni hóhér, akivel a tábornok kivégzése előtt beszélni akart, amikor még megkereste Sujánszky, akivel utoljára még politikáról, Kossuthról, és indulatosan Görgeyről beszélgettek. „Görgey gyalázatosan megcsalt bennünket, ő csak a maga élete biztosításáról gondoskodott, bennünket cserben hagyott! Leginkább vitéz bajtársaimnak sorsa szomorít engem… nem félek a haláltól – hisz ezerszer néztem én a szemébe; ámde mégis fáj, hogy felső helyről azon kegyelmet sem nyerhetők, miszerint katonához illőleg – golyó által végeztessenek ki.-„

A tábornokok közül senki sem aludt ezen az éjjelen. Az üdvözlések után a szokásos vallási szertartásokat megkezdték. Majd az ég Urához imádkoztak összekulcsolt kézzel a halni készülő, ha nemzetiségüket tekintve nem is mind, de szívükben kivétel nélkül magyar tábornokok. Sujánszky minorita a későbbiekben elmondta, hogy

valami oly szellemi s földöntúli kifejezés volt az összekulcsolt kezekkel imádkozó tábornokok szemeiben, hogy ő teljesen feledvén állását s kötelmeit, szenteket hitt maga előtt látni, és zokogva hozzájuk imádkozott.

A tábornokok átadták a lelkészeknek a búcsúleveleiket és emléktárgyaikat, hogy azokat juttassák el szeretteikhez.

A kivégzés

1849. október 6-a szombatra esett. Ködös reggel volt. Sötét, sűrű felhők borították be az eget. Sehol egyetlen halvány napsugár. Negyed 6 órakor dobpergés és tompa moraj között állt fel a kivégzéshez a Wochner-ezred egyik zászlóalja. A várban fogva tartott több, mint hatszáz fogoly a cellájába zárva ki sem mozdulhatott. A bástyákra ágyúkat vontattak fel, mellettük égő kanócokkal a tüzérek várakoztak.

Fél 6-kor a főporkoláb két alfoglár kíséretében kivezette a négy golyó általi halálra ítélt tábornokot: Kiss Ernőt, Lázár Vilmost, Dessewffy Aristidet és Schweidel Józsefet. Szemtanúk szerint, amikor kijövet megpillantották egymást, kezet szorítottak egymással, de a megindultságtól szólni nem tudtak, az égre néztek. Egy-egy lelkész vezette őket karonfogva. Mind a négy tábornokon fekete attila, hófehér ing, fekete nadrág és kesztyű volt. A zászlóalj kettévált és a négy halálraítélt hőst két oldalt körbefogva kísérték a vesztőhelyre. Amikor odaértek, a nyolc-nyolc katona elvált a tábornokoktól, és velük szemben felsorakozott zászlóaljhoz csatlakozott. A négy tábornok a lelkészekkel imádkozott, majd a hadbíró felolvasta az ítéletet. A lelkészek visszavonultak. Felhangzott a parancsszó. A négy tábornokot a zászlóaljtól 15, egymástól 5-5 lépésre állították, attilájukat és mellényüket levették, szemüket fehér zsebkendővel bekötötték. A tábornokok térdre ereszkedtek. A sorból 12 katona kivált, 3-3 a tábornokok előtt megállt, majd amikor a parancsnok kardjával jelt adott, eldördültek a lövések. Hárman azonnal meghaltak. Kiss Ernő mozdulatlanul térdelve maradt, mert csak a vállán érte a lövés. Erre három közlegény odarohant, és közvetlen közelről agyonlőtte. Schweidel kezében feszülettel halt meg. Kiss Ernő utolsó szavai a következők voltak: „Szegény hazám! Vége mindennek! Isten büntesse meg hóhérainkat!” Lázár a lelkészt arra kérte, ha a lövés nem ölné meg azonnal, ne engedjék kínlódni. Utolsó szavai: ”Istenem! Nőm és három gyermekem.” voltak. Dessewffy utolsó szavával is azt kérte, hogy levelét feleségéhez juttassák el.

Ezalatt a porkoláb, az alfoglár és brünni hóhér szilvapálinkát iszogatott a foglyok szomszédságában lévő szobában.

Hat óra volt, amikor a zászlóalj a négy tábornok holtteste mellett két őrt hátra hagyva visszaindult a többi, kilenc áldozatért. Arcukon meglátszott az itt eltöltött négy hét. Mindegyikük lábán és egyik kezén bilincs volt. Elsőnek Nagy-Sándor József ért ki, utolsónak lábtörése miatt Damjanich érkezett. A nyolc tábornok hozzá, a legnagyobbhoz közeledett. Damjanichot egy parasztszekérrel vitték a kivégzőhelyre, de arra felsegíteni a parancsnok csak a hóhértól engedte, aki Damjanich kérésére mellé ült a szekérre. Az odarendelt magyar parasztember sírva hajtotta lovait az akasztófákhoz. A menet elindult, az elítéltek két oldalán 20-20 közlegény képezte a korlátot. A tábornokok hat sorban kettesével, közöttük egy-egy lelkésszel egymás mögött haladtak, mögöttük döcögött a szekér Damjanichcsal és a díszbe öltözött bakóval. Negyedórai út után megérkeztek a durván faragott 8 lábnyi facölöpökhöz, a kivégzőhelyre. Amikor Vécsey, aki életében csak kétoszlopú akasztófát látott, megütközött, hogy ilyen akasztófát ácsoltak számukra. Az egyik lelkész a megindulástól zokogni kezdett. Damjanich egész úton utolsó szivarját szívta.

Az oszlopok előtt 12 lépésre állt meg a katonaság, és háromszöget alkotott, és így a lelkészek és elítéltek középre kerültek. A kilenc oszlop 3-3 lépésnyi távolságra volt egymástól felállítva. Alattuk zsámolyszerű kis emelvény, melyet az adott pillanatban kirúgtak az akasztott alól. A híd mindkét oldalán lovas őrök vigyáztak Új-Arad felé pedig egy dragonyos osztály volt felállítva, hogy senki ne juthasson át. Mégis 50-60 embernek sikerült a hely közelébe jutnia.

Leininger gróf kérésére együtt imádkoztak, majd fél 7-kor felolvasták a halálos ítéleteket.

„A leggyalázatosabb koholmányok”

– jegyezte meg Damjanich.

Vécsey Sujánszky lelkészhez lépett, s arra kérte, szóljon az érdekükben a bakónak, hogy emberségesen bánjon velük. Majd az előírásoknak megfelelően a porkoláb Tichy vezénylő őrnagy elé lépett, és az elítéltek számára háromszor kegyelmet kért. A válasz mindhárom esetben: ”Istennél a kegyelem!” volt. Ezt követően a porkoláb tisztelgett, majd az elítéltekhez lépett, és mindegyiket az osztrák hadseregben betöltött tisztségén szólította meg. Elővette kulcsait, hogy a tábornokokat sorban megszabadítsa bilincseiktől és a hóhér rendelkezésére bocsássa őket.

A tábornokok akasztása

Először Pöltenberghez lépett, aki egy perc halasztást kért, a kocsin ülő Damjanichhoz lép, megszorítja a kezét, mire Damjanich lehajol hozzá, és „Isten áldjon meg barátom!” üdvözléssel megcsókolja. Erre Pöltenberg minden tábornok társát és a lelkészeket megcsókolta, amit azok könnyes szemekkel viszonoztak. Visszatérve a bakóhoz, az arra szólítja fel, hogy kösse ki nyakkendőjét, és mellénye felső részét is gombolja ki, és lépjen fel a bitófa alatti emelvényre. Még egy utolsó Isten hozzádot int, majd megkötözik a kezét, nyakába ujjnyi vastagságú kötelet tesznek. Pöltenberg bal karjával arcát elfedte, és egy perc múlva már hősi halottunk lett. A második áldozat Török Ignácz tábornok. Ő ugyanúgy búcsúzott társaitól, és a többiek is, mint Pöltenberg. Minden akasztás előtt ugyanaz a ceremónia ismétlődött. Sorrendben Lachner György, Knézich Károly tábornokok következtek. Nagy-Sándor József tábornok ötödikként leírhatatlan büszkeséggel lépett az akasztófa alá. Már nyakában volt a kötél, amikor utolsó erejével kiáltotta: „Éljen a haza!”. Gróf Leininger-Westerburg térdre ereszkedve még utolsó búcsúszavakat írt feleségének, akitől olyan levelet kapott, melyben kegyelemről biztosították.

„Négyen már függnek előttem… mindennek vége van… Isten veled!…”

Mindössze 30 éves volt. Ő volt az egyetlen, aki honvéd egyenruhában jelent meg a kivégzésén. Tichy őrnagytól engedélyt kért, hogy a katonasághoz néhány szót intézhessen. Miután megkapta, délcegen a honvéd-tábornoki egyenruhájában előre lépett, és németül szólt a katonasághoz arról, hogy a róla terjesztett rágalmak, miszerint Buda ostrománál orrozva osztrák tiszteket megölt volna, nem igaz, de bebörtönzése nem tette lehetővé, hogy a rágalmakat megcáfolhassa. Isten ítélőszéke elé kerülve mindezeket rágalomnak vallja. Majd kezet szorít társaival, s a hóhért kézen fogva a bitófához lép. Nyakán a kötél, amikor a következő szavakkal búcsúzik: ”Isten veletek bajtársak! Nemsokára egy más, igazabb bíró előtt fogunk állani, ki igazságosabban fog felettünk ítélni!” Damjanich e közben Sujánszky minoritát azzal vigasztalta, hogy Krisztus is az igazságért feszíttetett meg. Aulich Lajosra hetedikként került sor.

Nyolcadiknak a legnagyobb következik. Damjanich tábornok a magyar hadsereg bálványa, és a csatákban az ellenség réme volt. A porkoláb amikor megáll előtte, tiszteleg s így mondja: „Ich bitte, Herr Hauptmann!” A hős tábornok, akinek annyi győzelmet köszönhettünk megvető tekintettel válaszol a címre, és a lelkészekhez fordulva így szól: „Azt gondoltam már, hogy én leszek az utolsó, ki a csatában mindig első voltam.” Leoldott fekete nyakkendőjét Sujánszkyval küldi szeretett Emiliájának utolsó emlékül. Könnyező papok emelik le a szekérről. Két mankója segítségével indul a bitófa felé. Szürke kabát, barna nadrág, sárga házicipő az öltözéke. Egy pillanatra megállt. Rendkívüli hatást tett mindaz, ami lényéből sugárzott, még az ott fölállított osztrák katonaságra is. Osztrák tisztek és közlegények között többek szemében könnyek csillogtak. Még a vezénylő őrnagy is hátrébb vonult lovával. A lelkész az akasztófáig kísérte. Damjanich homlokon csókolta, majd az emelvényre lépett. Amikor a hóhér nyakára teszi a kötelet figyelmezteti: ”Kérem, vigyázzon a szakállamra, össze ne kuszálja, mindig kedves volt előttem”. Utolsó leheletével mondja: “Édes Emiliám! Éljen a haza!” És szíve megszűnt dobogni.

Gróf Vécsey Károly volt az utolsó, akinek még az a szomorú sors is kijutott, hogy végig kellett néznie tábornoktársai akasztását. Szándékosan akasztották utolsónak, mivel nagyon haragudtak rá a temesvári ostromzár és a délvidéki hadsereg magyar részen való megtartása miatt. Az akasztást követően a szíve még egy percig dobogott.

A kilenc hős tábornokot, a magyar szabadság vértanúit estig nem vették le az akasztófáról. A látvány számos tisztet és közlegényt kiborított. A bakó dolga végezte után félrevonult. Az őrnagy imát vezényelt, majd beszédet mondott, melyben feltétlen engedelmességre szólított, majd néhány őr hátrahagyásával a katonaság visszavonult. A lelkészek letérdeltek a bitófák elé, és a halottak lelki üdvéért hosszan imádkoztak. Az akasztófák alatt aradi parasztokkal gödröt ásattak, és este a hőseinket „eltakarították”. Este nyolc órára a közlekedést helyreállították, és a nép tömegegesen megindult a magyar Golgotához. Mindenki sírt, aki az oszlopokon függő hősöket látta.1849. október 6-a azóta gyásznap a magyar történelemben.

A vár egyik tisztje Vécsey Károlynéhoz egy föliratot juttatott el. Ebben az írásban a szavak kezdőbetűi a 13 aradi vértanú nevének kezdőbetűit adják vissza. A német szöveg így szól:
Pannonia! Vergiss Deine Todten Nicht, Als Klager Leben Sie.

Magyar fordítása:
Magyarország! Ne feledd halottaidat, mint vádlók élnek ők.

Ezen a napon, este 5 óra után a pesti „újépület”-nek nevezett kaszárnya mögött – mivel az akasztás akadályokba ütközött – golyó általi halállal végezték ki gróf Batthyány Lajost, az első független magyar miniszterelnököt.

Azóta 172 esztendő telt el. Harcok és küzdelmek közepette emlékük költeményekben, irodalmi alkotásokban, történetekben szájhagyomány útján is fennmaradt. Arad városa Varga Ottó tanár szerkesztésében díszes albumot adott ki pótolhatatlan dokumentumokat közölve az 1880-as években, majd 1890-ben. Az albumba Kossuth Lajos is írt néhány sort 1883. március 15-én. Az albumban helyet kapott Klapka György 1890. augusztus 22-én írt fájdalmas, keserű hangvételű levele is. Az aradi szabadságszobor, mely az aradi vértanúknak állít emléket, sokáig nem állhatott Arad közterén.

Október 6-a nemzeti gyásznap, melyről az iskolákban megemlékeznek. Azonban a 13 hős tábornok hivatalos rehabilitálása a mai napig nem történt meg. De ez soha sem befolyásolta a köztudatot. Ők a magyar nép szívében hősök, vértanúk voltak mindig, és azok is maradnak. Az aradi tizenhármak a nemzet szabadságharcának legnagyobbjai, akiknek gyalázatosan kiontott élete a Habsburg uralkodót és kormányát terheli sok más mellett, amit soha nem lehet jóvátenni, és amit nem szabad soha elfelejtenünk.

Kossuth kézzel írt levelének szó szerinti közlése:

„ Az ősök keresztet iktattak állam címerébe a vérrel szerzett Magyar hazának, mely ma is ország de nem állam.
Arad pedig a Magyar Golgota.
Legyen a honszabadság mártírjainak halálával megszentelt földjének minden porszeme termékeny hon szeretetben, miszerint a polgár erények törekvése által igazoltassék a Magyar szabadság diadalában, a mint a hit kitűzése által igazolva lett a keresztény vallás diadalában, hogy a kereszt a feltámadás jelvénye.
Amen!”

E sorokat írtam 1883 Mártius I5 kén Arad Városának midőn 80 dik életévem betöltésének keserű poharát a szives megemlékezés mézével megédesíté.
E sorokat ismétlem most azon szobor leleplezésének alkalmára, melyet Arad Városa a Magyar Golgotán legyilkolt vértanúk emlékének szent kegyelettel emelt, hogy legyen emlékeztető a hűségre, a kötelességre a Magyar Haza szabadsága iránt melyért ama megdicsőült hősök mártyr halált haltanak.
Ha meg hallja e Nemzet a velőkig ható szózatot mely „Hungaria” alakjának néma ajkairól feléje zeng?… Ha meg hallja-e?- – –

Kossuth Lajos
volt magyar polgár

Orbán Éva – Hunhír.info