Elhallgatott a portál. Keserűen bámult a semmibe, s várta hogy felocsúdjon. A Hunhír.info lelke, szellemi atyja és hűséges talpasa 17 év szolgálat után eldobta a billentyűzetet, hogy égi kürtön hirdesse tovább: csak felemelt fejjel érdemes magyarnak és embernek lenni. G. Kirkovits István feladta a stroke-kal négy és fél éve tartó küzdelmét. A mindig örökmozgó, nyüzsgő, érdeklődő és élettel teli ember a testét-lelkét bénító betegséget soha nem tudta elfogadni, nem akart másképp, nem akart kevesebbként élni, nem akart beletörődni.

G. Kirkovits István – dacolva a fizikai korlátokkal – az utolsó pillanatig dolgozott, mielőtt visszaadta lelkét teremtőjének. Persze volt ebben némi önzés is, hiszen imádott újságot írni, mi pedig örültünk, hogy vigaszt talál munkájában, hogy lankadatlan a figyelme és az éleslátása, szelleme betegsége után sem változott. Ő saját maga legnagyobb kritikusaként másként érezte.

A szocializmus derékba törte karrierjét bő 10 évre. Megfigyelt és üldözött volt. Szeretett munkahelyéről a Petőfi Irodalmi Múzeum megbecsült kiállításrendezőjét politikai véleménynyilvánítása miatt eltávolították, Budapestről kitiltották. 1980. március 15-e után az imádott állásából a Rába Gyár udvarára penderítették, ahol segédmunkás lett, emellett el kellett viselnie a rendőrség és a bíróság zaklatásait.

Az új élet esélye a rendszerváltozás után kopogtatott be hozzá. Ekkor kapott munkát a Kis Újságnál, Pártay Tivadar főszerkesztő jobbkeze lett. A látásában korlátozott Pártay félregépelt sorait sokszor úgy egészítette ki, hogy mikor visszaolvasta, Tivadar bácsinak fel sem tűnt, azokat nem ő írta. Tehetsége, gyors észjárása, szédítő memóriája, végtelen szorgalma és teherbírása az „új világban” hamar a csúcsra emelte az újságírók között. Számtalan lapnál dolgozott főmunkatársként. Legtöbbet talán az egyik szíve csücske Esti Hírlapot emlegette, ahol végre elismerték munkáját és tehetségét, de belpolitikai főszerkesztő-helyettesként felnéztek rá az Új Pest Megyei Hírlapban, olvasták érdekfeszítő riportjait a Story magazinban, ami szintén egy egészen más műfaj volt, és ahol azt mondták, „te ide túl jó vagy, butítsd a cikkeidet”.

Elképzelését arról, hogy a szubkultúrák képviselőit, követőit a maguk felületén kell megszólítani és meghódítani a magyarság eszméletére, a Wild motorosoknak szóló magazinjában és a Tattoo tetováló magazinban is éveken keresztül nagy sikerrel közvetítette.

Politikai újságíróként 1999-től munkatársa volt sok más mellett a Magyar Fórumnak, a Magyar Jelennek, a Kárpátiának, a Magyar Mércének, a Demokratának, a Nemzetőrnek. Szívén viselte és bemutatta az elszakított magyar területeken élők sorsát, jogfosztottságát és eltiprását, gyalázását, Trianon fájdalmát már akkor, amikor ez még nem nyert létjogosultságot, de éppúgy elsők között mutatott rá az olajmaffia zűrös ügyeire a rendszerváltozás hajnalán is.

Megszámlálhatatlan elismerést kapott az ORFK-tól, a BRFK-tól, a VPOP-tól, a Mentőszolgálattól, de újságírói pályázatokat nyert a MÁV-nál és a Katasztrófavédelemnél is.

Alakulásától elhallgattatásáig oszlopos tagja, főszerkesztő-műsorvezetője volt a Pannon Rádiónak. Tőle származik a nemzeti rock műfaj elnevezése. A nemzeti rock országos térnyerését 2000-ben a Pannon Rádió Rockszerda című adása indította el. Az adásnap főszerkesztőjeként G. Kirkovits István az általa nemzeti rocknak nevezett és később ebben a formában meghonosult zenei irányzatnak hatalmas lehetőséget adott a rádiós műsorok, beszélgetések, interjúk, riportok, megemlékezések zenei alátámasztásával. G. Kirkovits István a „nemzeti rock hármashalmának” az Ismerős Arcok, a Kárpátia és a Romantikus Erőszak zenekarokat nevezte. Mint fogalmazott, „ezek az együttesek időszakunk globalista kihívásai közepette sajátos eszközökkel próbálják bemutatni a hiteles magyar múltat, és megéneklik a 20. század magyarság számára fájdalmas, döntő sorscsapásait”.

A 2000-es évek elejétől nemzetirock-koncerteket, rendhagyó, látványos történelmi kirándulásokat tervezett, szervezett és vezetett Székelyföldre és Kárpátaljára egészen 2015-ig. Kriza Bori, a Dübörög a nemzeti rock című dokumentumfilm rendezője egy interjújában így nyilatkozott erről: “G. Kirkovits István (…) jól ismeri az erdélyi helyeket, és mint idegenvezető ő vezeti be ezeket a magyarországi fiatalokat az erdélyi, székelyföldi emlékhelyekkel, mítoszokkal, szimbólumokkal teli világba. Egy picit ideológiai képzés is ez, munícióátadás azok számára, akik részt vesznek benne.”

A szociálliberális kormány ellen szervezett eseményekről, tüntetésekről elsőként tudósította a hazai sajtót, nem tudták a percről percre műfajában megelőzni. Látta az összefüggéseket, ismerte az arcokat, a helyszíneket, mint a tenyerét a politikai szereplőket. Értett és értette a munkáját. Hívták, ha információ, tanács, elérhetőség kellett. Több százezer hír, tudósítás, riport, interjú, glossza, groteszk, jegyzet, publicisztika fűződik nevéhez. A Hunhír.info első radikális hírportálon egy személyben, különböző írói álneveken számtalan stílusban és műfajban alkotott 2002-től. Lírai hangvételű riportjai, publicisztikái sírásra, groteszkjei fanyar nevetésre késztették az olvasót.

Váratlanul és hirtelen jött, hosszan tartó betegségét nem tudta feldolgozni, fájlalta, hogy későn érkezett, imádott lánya mellett nem tud teljességgel lenni, odaadását, tudását, gondolatait csorbítatlanul átadni.

A 60-es évektől hippiként, az utak királyaként ugrotta a buktatókat, s bölcs nemzetben gondolkodóként zárta 2019. szeptember 2-án.

G. Kirkovits István 65 évet élt. Munkáját, szellemiségét, éleslátását, önzetlen segítőkészségét, vívódásait, harcait szeretettel őrizzük.

George, nyugodjon megfáradt lelked békében!

***

A fentebb említett dokumentumfilm itt tekinthető meg: