A genetika nem tudja megjósolni, hogy egy személy a saját neméhez vonzódik-e – állítja a Popular Science folyóiratban közzétett új kutatás. A közel félmillió embert vizsgáló tanulmány megállapította, hogy bár vannak gének, amelyek valamelyest befolyásolják az ember szexualitását, mindegyiknek csak csekély szerepe van – a társadalmi és környezeti tényezőknek sokkal nagyobb szerepe van ebben.

„Ez az eddigi legnagyobb és legalaposabb vizsgálat az azonos nemű szexuális viselkedés genetikájával kapcsolatban” – mondja Ben Neale, a Broad Institute genetikusa, a Massachusetts Általános Kórház Analitikai és Transzlációs Genetikai Egységének docense. A tanulmány felhívja a figyelmet a genetika kicsi szerepére, ugyanakkor a biológiai tényezők összetettségére is.

„Ez a tanulmány cáfolja azt a felfogást, miszerint létezik egy »meleg gén«” – mondja Darren Whitfield, a Pittsburgh-i Egyetem adjunktusa, aki az alternatív nemi vonzódások egészségügyi vonatkozásait tanulmányozta. A szerzők hangsúlyozták, hogy LMBTQ érdekképviseleti csoportokkal is együtt dolgoztak a munkafolyamat során.

Félnek a homofóbia megerősödésétől

Whitfield megjegyezte: „Vannak aggályok, hogy ezeket az adatokat később fel lehet használni az LMBTQ-közösség ellen. Ezeknek az eredményeknek ugyanis ráhatásai lehetnek a homofóbia megerősödésére, és megerősítheti az azonos nemű vonzódáshoz kapcsolódó bármilyen rendellenesség gondolatát.”

A tanulmány közel 500 000 ember génjeit elemezte. Az adatkészlet csak az európai ősökre vonatkozott. A kutatók ezután összefüggéseket kerestek a résztvevők génjei, és az azonos nemű vonzalmukról szóló jelentéseik között. A tanulmányba nem vontak be a melegeken túl más nemi identitású személyeket, például transzneműeket. A tanulmány megállapította, hogy az azonos neműekhez való szexuális vonzódás csak 8–25 százalékban magyarázható genetikával, azaz a genetikának csak mellékes, döntőnek semmiképp nem nevezhető szerepe van az ember szexuális orientációjának kialakulásában, amire túlnyomórészt a környezet és a társadalmi tényezők vannak hatással.

„Azt hiszem a kutatás aláhúzza, hogy létezik egy biológia elem, és hogy van egy környezeti elem” – mondja Neale, kissé elbagatellizálva a kutatás eredményét. A tanulmány kitér arra is, hogy az azonos nemű szexuális viselkedéshez kapcsolódó gének átfedésben vannak az olyan mentális, egészségügyi rendellenességek génjeivel is, mint például a skizofrénia és a depresszió.

Eddig se volt bizonyíték a veleszületettségre

Fontos tudni, hogy a meleg génekről vagy a homoszexualitás veleszületettségéről eddig sem volt tudományos konszenzus, még pontosabban semmiféle kutatás nem állt elő a veleszületettségre való bizonyítékkal. A homoszexualitás veleszületettségére vonatkozó kutatásokat magyarul Szilvay Gergely, a Mandiner főmunkatársa A melegházasságról – Kritika a klasszikus gondolkodás fényében című, 2016-os kötetében foglalta össze magyarul.

Mint a kötet vonatkozó fejezetében olvasható: Ikervizsgálatokat már az ötvenes években is végeztek; a hetvenes években a hormonális összefüggések vizsgálata volt divatban, de nem sikerült kimutatni különösebb összefüggést a hormonok hatása és a szexuális irányultság területén; a nyolcvanas években pedig elterjedtek a homo- és heteroszexuálisok közti, agyfelépítésben, -fejlődésben mutatkozó esetleges különbségeket kutató vizsgálatok. Utóbbi legismertebb kutatója az amúgy meleg Simon LeVay volt, aki egy apró agyi sejtcsoportról feltételezte, hogy hozzájárulhat a homoszexualitás kialakulásához, de végül más eredményre jutott. Mint akkor nyilatkozta: „Fontos leszögezni, hogy mit nem találtam. Nem bizonyítottam be, hogy a homoszexualitás genetikus, nem találtam genetikus okot a homoszexualitásra. Nem mutattam ki, hogy a melegek így születtek, ez a leggyakoribb félreértés a munkámmal kapcsolatban.”

1993 nyarán megint arról szóltak az újságok szalagcímei, hogy rábukkantak a meleggénre. Az amerikai Nemzeti Rákkutató Intézet munkatársa, Dean Hamer kutatócsoportja bejelentette: összefüggés van a homoszexualitás és az X-kromoszóma felépítése közt. A bejelentés azonban elhamarkodott volt, s mint kiderült, módszertanilag aggályos volt a kutatás. Hamerék 2005-ben is folytattak hasonló vizsgálatokat Azonban nem sikerült statisztikailag szignifikáns kapcsolatot találniuk a DNS-szerkezetek és a homoszexualitás között. Az amúgy meleg Hamer egyébként maga is hangsúlyozta, hogy ha van is genetikai tényező, ettől még nem lesznek az emberek homoszexuálisok, mivel a személyiség biológiája ennél sokkal összetettebb.

William Byne és Bruce Parsons, a melegjogokat egyébként támogató kutatók 135 vonatkozó publikációt vizsgáltak át 1993-ban, s megállapításuk szerint sem a pusztán biológiai, sem a pusztán pszichológiai magyarázatra nincs megfelelő bizonyíték. Szerintük a kilencvenes évek elejének biológiai okok iránt való érdeklődése inkább a pszichológiai magyarázatokkal való elégedetlenségnek volt köszönhető.

Martin Dannecker, a Frankfurti Egyetem Szexuáltudományi Intézetének professzora, a melegmozgalom egyik fő alakja egy 2000-es publikációjában, amelyben a német kormány felkérésére foglalt állást a kortárs gén-, agy-, hormon- és ikerkutatásokra vonatkozóan, beismerte: min den addigi kísérlet, ami biológiai magyarázatot akart adni a homoszexualitásra, kudarcot vallott: „Minden olyan múltbéli kísérlet, amely arra irányult, hogy a homoszexualitást biológiai magyarázattal támassza alá, kudarcot vallott. Mostanában is több jelentős kutatás irányult arra, hogy bebizonyítsa: a saját nem felé forduló kizárólagos szexuális és erotikus érdeklődés biológiailag meghatározott késztetés… Ezek pszichoendokrinológiai és genetikai, agy-, valamint egy- és többpetéjű ikreken végzett kutatások (…), melyek mindeddig nem vezettek megbízható és konzisztens eredményekhez. (…) A biológiai irányultságú homoszexualitás-kutatás immanens kritikája azonban kiegészítésre szorul. Ez a kutatás, melynek az a célja, hogy a szexuális irányultságot primer biológiai jelenségként állítsa be, a szexuális irányultság teljesen redukcionista felfogásán alapul. (…) A szexuális irányultság azonban olyan rendkívül összetett dolog, melyet csak akkor lehet megfelelőképpen megérteni, ha biológiai, fejlődéslélektani, interperszonális szempontból, az élettörténet tapasztalatain alapulóként és szociális konstrukcióként fogják fel.”

S. Marc Breedlove, a kaliforniai Berkeley Egyetem pszichológia tanszékének munkatársa 2012-ben úgy nyilatkozott: habár szerinte részint van biológiai oka is a homoszexualitásnak, nem találtak még homoszexualitást okozó gént, emellett pedig ahogy a gének, a szexuális viselkedés is okozhat változásokat az agyban.

Richard Pillard, a nagy visszhangot kiváltó, 1991-es ikervizsgálatokról ismert professzor, aki az egyik első, homoszexualitását nyíltan vállaló tudós volt, egy 2010-es interjúban elismerte: „Igazán nehéz bármilyen végleges állásfoglalással előállni a helyzetet illetően. Szerintem valamennyi genetikai hatás eléggé valószínűnek tűnik, de ezen túl mit mondhatnánk? A válasz: nem sok mindent.”

Elmondható tehát, hogy a közvélekedéssel ellentétben eddig sem volt bizonyíték a homoszexualitás veleszületettségére, ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy az szabad választás eredménye volna.

mandiner