Hálát adhatunk a rendszerváltozásra áhítozó magyarok bölcsességének, hogy anno Antall József kulcspozícióba emelésével megakadályozta az SZDSZ kormányzati szerepbe kerülését. A változásban reménykedő egykori szavazóknak ugyanis legfeljebb csak sejtésük lehetett arról, hogy a szabad demokraták harsány antikommunizmusa mögött aljas csapda húzódik.
Ám Antall József szűk körben már akkor elmondta a szabad demokratákkal kapcsolatos kormányfői ars poeticáját, amely egyszerűen így hangzik: megakadályozni, hogy ezek a gengszterek hatalomra kerüljenek.
S hogy milyen fontos volt az egykori kormányfő akkori szembenállása a látszólag szintén a pluralista világért küzdő szabad demokratákkal, annak harminc évvel később is ékes bizonyítékát adja az egykori SZDSZ-elnök, Pető Iván minapi nyilatkozata (168 Óra). Petőnek ugyanis még emberöltőnyi távlatból sem jut eszébe töredelmesen bocsánatot kérni pártja akkori hazug magatartásáért, holott ma már többé-kevésbé vita nélkül elfogadott álláspont, hogy ennek a hangos látszatellenzéki magatartásnak mi volt a politikai célja.
Titokban szövetkezni az állampárt utódjával, közösen alakítani át kvázi demokratikussá a politika szemétdombjára küldött kommunista világot, használva ugyanazt a hatalmi hálózatot, amely a diktatúrában működött. Ennek megakadályozására kellett Antall József, aki az akkori politikusi garnitúrából szinte egyedüliként volt alkalmas ennek a veszélynek legalább a kezdeti négy éven keresztül tartó elhárítására.
Persze ahogy az SZDSZ 1990 táján, úgy Pető Iván ma is gátlástalanul valótlant állít az akkori viszonyokról. Szerinte ugyanis: „Minden körülmény azt sugallta, hogy a magyarok liberális demokráciában akarnak élni. Mára kiderült, hogy ez illúzió volt.”
Ez a sunyi liberális álláspont azt érzékelteti, hogy a mucsai magyarok elutasítják a működő nyugati mintákat. Pető még most is leplezi, hogy a „liberális demokrácia” Magyarországon nem más, mint az SZDSZ és a régi komcsik, az MSZP összefogásával megvalósuló látszatdemokrácia, amely ragyogóan beilleszthető lett volna Nyugat-Európa liberális demokráciájába.
Ahhoz, amelyik éppen az elmúlt években – a migráció kapcsán – mutatta ki leginkább a foga fehérjét. Kihasználva a nyugati társadalmak jóléti elkényelmesedését, a jobb- és baloldali erők közötti határvonalak fokozatos halványulását. Elhitették a polgárokkal, hogy bármely politikai erő szerez többséget a választásokon, az lényegében mindegy, mert az ő életminőségük változatlanul magas színvonalú marad.
S közben nem vették észre – sokan a mai napig nem is akarják észrevenni –, hogy a birodalmasodni vágyó, migránsbarát politikát folytató Európai Unión keresztül az országok veszíthetnek szuverenitásukból. S a magát időközben a hatalomba bebetonozó politikai elit az európai polgárok feje fölött átnyúlva az egy központból irányítandó Európai Egyesült Államok létrehozatalát – nevezhetjük akár birodalmi diktatúrának is – igyekszik mindenáron megvalósítani. Dobrev Klára és a Demokratikus Koalíció, az SZDSZ egyik – a Momentum mellett – mai legmarkánsabb megtestesítője az EP-kampány idején ugye másról sem beszélt, csak erről a liberális álomról.
A magyarok 1990-ben azonban egyáltalán nem ezt akarták. Szabadságra, függetlenségre, nemzeti önrendelkezésre vágytak, és vele együtt természetesen nyugati életszínvonalra. Ők nem érzékelhették a liberális demokrácia címkéje alatt húzódó csapdát. Pedig Soros György már akkor is próbálta a politikai életet a saját szájíze szerint alakítani Magyarországon, igyekezett például a szocik által felhalmozott államadósság fejében minél nagyobb szeletet kihasítani a nemzeti vagyonból.
Akkor csak Antall volt képes a fenyegető SZDSZ-dominancia feltartóztatására. Ellenállása nélkül nem következhetett volna be az igazi rendszerváltás, amelyet végül Orbán Viktornak és a Fidesznek 2010-ben sikerült megvalósítani.
Pető Ivánék azt szerették volna, ha a magyarok elfogadják kitatarozott népi demokráciaként azt a gyalázatos szövetséget, amelyet az SZDSZ 1994-ben a szocikkal váratlanul megkötött, amikor boldogan vették ismét birtokukba a négy évig nélkülözött fő hatalmat.
Ugyanis az összes többi hatalmi hídfőállás – rendőrség, hadsereg, bíróság, média, kultúra, az időközben a saját érdekeik szerint privatizált gazdaság – 1990 után is változatlanul a kezükben maradt. Húsz év alatt a nemzeti vagyon jelentékeny részét el is privatizálták, az államadósságot az egekbe emelték, az országot kiszolgáltatták a Nyugatnak.
Pető a mai napig nem bocsátja meg a magyaroknak, hogy rájöttek arra, az SZDSZ mekkora tályog a nemzet testén, amiért ki is hajították a Parlamentből. S bár a kialakult helyzetért természetesen az autokratának titulált Orbán Viktort okolja, de – mint mondja – „Orbán felelőssége nem takarhatja el a magyar társadalom felelősségét”.
Pető szavaiból kiderül, hogy a magyarokról alkotott felfogása mit sem változott. Ma is mélységesen lenéz bennünket, ahogy a Momentum színeiben politizáló, revansra vágyó SZDSZ-utódok is. Emlékezetes, Kerpel-Fronius Gábor kirostált főpolgármester-jelölt korábban agyhalottnak és a hárommillió droid országának nevezte hazánkat.
A liberálisok szerint tehát a jelenlegi rendszer annak ellenére autokrácia, hogy háromszor egymás után kétharmaddal győzött választáson a Fidesz, illetve 2006 ősze óta minden létező országos voksolást megnyert.
Ez pedig nem más, mint a népakarat színtiszta érvényesülése. Ezt inkább támogatni kellene, mint folyamatosan gyűlölködni ellene, az Európai Unióban pedig rendre támadásokat vezényelni vele szemben.
Horváth K. József
Magyar Nemzet
A szerző újságíró
