1526. augusztus 29. szomorú nap a magyar történelemben. A mohácsi csatamezőn, röpke másfélóra alatt, a Magyar Királyság hadserege katasztrofális vereséget szenvedett I. (Nagy) Szulejmán szultán hadseregétől. A valóban sorsdöntő ütközetben, mely évszázadokra meghatározta Magyarország sorsát, II. Lajos magyar király is odaveszett.
„A csatában és a futás közben a királyon kívül elvesztek az egyházfők közül: Szalkai László esztergomi érsek, Tomori Pál kalocsai érsek és fővezér, Perényi Ferencz váradi, Móré Fülöp pécsi, Paksi Balázs győri, Csáholi Ferencz csanádi, Palinai György boszniai püspök; a főurak közül: Zápolya György szepesi gróf, a másik fővezér, Drágfi János országbíró, Ország Ferencz főudvarmester, Korlátkői Péter és Trepka András főajtónállók, Horváth Simon királyi főpinczemester, Szécsy Tamás, Perényi Gábor, Sárkány Ambrus, Palóczi Antal, Czetrini Mátyás, Frangepán gróf, Bánfy Zsigmond, Hampó Ferencz, Batthyányi János, a cseh Schlick István s több más cseh és morva úr. Az oirszág birtokos nemesei közül: Balázsi Ferencz, Tarczay Miklós, Paksy János, Istvánfy János, Várady Imre, Podmaniczky Mihály, Orlovsics György zengi kapitány, Aczél István pozsonyi várnagy, Pogány Zsigmond, Tornally János, Kállay János és István, Forgács Miklós.
Ezeken kívül körülbelül 500 birtokos és nemes. A gyalogságból három vagy négy ezernél nem igen maradt több életben, pedig vagy 12-13 ezer gyalogos volt, ezeknek vezérei közül Cyprusi Hannibalon kívül alig menekült meg valaki. Az összes ágyúk, ágyúsok, a melyek a seregnél voltak, valamint azok is, melyek a hajón maradtak, az ellenség kezeibe kerültek.” – Brodarics István: Igaz történet a magyarok és szulejmán török császár mohácsi ütközetéről (dr. Szentpétery Imre fordítása)
A vereségben azonban talán a legfájóbb, hogy az ütközet után a szultán egész éjjel fegyverben tartotta hadseregét. Várták a magyar főerőt. Azt hitték holmi előhaddal vívtak csak nem túl jelentős csatározást és az igazi, a nagy harc még előttük áll.
Aztán másnapra kiderült: ennyi volt. Akkor és ott: ennyi volt a Magyar királyság minden bevethető ereje.
Beszélik, hogy Szapolyai János önérdekből, szándékosan „késett el” a csatából. Ennek tán ellentmond az, hogy magyar táborban néhányan javasolták, hogy ne ütközzenek meg a törökkel, várják be az erdélyi vajda seregét. Annál is inkább, mert úton volt már a királyi fősereg felé Frangepán Kristóf is, a horvát-szlavón bánság haderejével. Cseh segédcsapatok is masíroztak szorgosan észak felől, de a magyar sereg fővezérei, a nemrégiben kinevezetett Tomori Pál és Szapolyai György mégis a csata mellett döntöttek.
A döntés okairól azóta is vita folyik. Addig rendben, hogy túl közel volt már a gyors török lovasság, elég nehéz lett volna előlük harc nélkül visszavonulni. És persze, az akkori hírközlési viszonyok ismeretében, hadihelyzetben, senki sem mert volna megesküdni arra, hogy tényleg időben befutnak a segédcsapatok. De az utókor szemszögéből tán mindegy is már, hogy miért döntöttek a csata mellett.
De ha már hoztak egy – valószínűleg – elhibázott döntést, mintha meg akarták volna fejelni. Szépen felállították a magyar hadrendet, csak kissé korán… A katonák békésen elácsoroghattak az augusztus végi napsütésben, csaknem naphosszat, hiszen maga a tényleges ütközet csak olyan délután három óra körül kezdődött el.
A két haderő között létszámban nem is volt olyan nagy a különbség. A népszerű legendákban szereplő százezres török sereg talán hatvanezer főből állhatott, a 24-25 ezres magyar haddal szemben. Az is tény, hogy a törököknek vagy kétszer több ágyújuk volt. A nagy számok törvénye alapján kétségkívül elmondható: „nekik állt a zászló”. Csakhogy… A magyar történelemben eléggé közismert bizonyos Hunyadi János neve, aki olykor sokkal hátrányosabb feltételek mellett vezette győzelemre hadait. Vagy a másik Hunyadi… Mátyás király.
De hol voltak ekkor már a Hunyadiak… És hová tűnt az ő hadseregük!
Pedig nem is kezdődött rosszul…
“A mint a támadásra jelt adtak, az első csatarendben állók hevesen összecsaptak az ellenséggel; elsütötték összes ágyúikat. A támadás nem sok kárt okozott az ellenségben, bár sokkal hevesebb volt, mintsem katonáink számától várni lehetett volna; az ellenség részéről többen estek el, mint a mi részünkről. Végre is az ellenség vitézül küzdő katonáink elől hátrálni kezdett, vagy azért, mert a mieink támadása visszaszorította őt, vagy azért, hogy közelebb csaljon bennünket ahhoz a helyhez, a hol ágyúi voltak felállítva. Ekkor sebes vágtatva érkezett a királyhoz Báthory András és jelentette, hogy az ellenség meghátrált, s miénk a győzelem; előre kell nyomulni, s támogatni kell az ellenséget üldöző csapatokat. Erre árkon-bokron át mi is előre siettünk, s mikor arra a helyre értünk, a hol kevéssel előbb folyt a harcz, ott láttuk a mieink közül sokaknak, az ellenség közül még többnek a holttestét a mezőn szerteszét heverni; némelyek még életben voltak, s még leheltek. Vitézeink még mindig keményen helyt álltak, s hősiesen küzdöttek az ellenséggel. Mig azonban a király csatarendje nagy sietséggel nyomult előre, már a mennyire a pánczélosokkal sietni lehetett, a jobb szárny hátrálni kezdett és sokan futásnak eredtek erről a szárnyról; azt hiszem, az ellenség ágyúi rémíthették meg őket, a melyek csak akkor kezdtek működni. Ez a körülmény, s azon kívül a gyors tüzelés – a lövegek már nekünk is, a kik a király mellett voltunk, fejünk fölött röpködtek, – nagy rémületet keltett mindenkiben.
(…)
Bár a király serege, mint mondottuk, erősen megzavarodott s futásnak eredt, még azután is tovább folyt a harcz, de már nem azon a széles síkságon, hanem közvetlenül az ágyúk előtt; ezek már annyira közel voltak hozzánk, hogy alig tíz lépésnyi távolság választott el bennünket tőlük. Ekkor azután nemcsak a rémület, hanem az ágyúk füstje következtében is, a mely mindent betöltött s a látást is akadályozta, a sereg nagy része kénytelen volt az említett mocsarak mellett elterülő völgybe ereszkedni, mig a többiek vitézül küzdöttek tovább az ágyúk előtt. Mikor azonban azok, a kik a völgybe húzódtak, ismét visszatértek s harczolni kezdtek, az ágyúzás és a füst annyira elviselhetetlenné vált, hogy a sereg nagy része futásnak eredt, s az ágyúkkal harczolók is kénytelenek voltak menekülni. Egytől-egyig mindenki futásban keresett tehát menedéket; futott, ki merre látott, jobbára azokon a helyeken át, a melyeken az imént győzelmet remélve jöttünk, s a tábor helyén keresztül, a melyet az ellenség annyira feldúlt és elpusztított, hogy csak romjai maradtak; szerteszéjjel hevertek azok holttestei, a kik a táborban maradtak vissza. Mikor az ellenség futásunkat látta, azt hitte, hogy ez csak cselből történik, ezért, vagy talán mert a harcz kifárasztotta őket, sokáig csatarendben maradtak, s az éj sötétjének leszállta előtt tartózkodtak az üldözéstől.” Brodarics István: Igaz történet a magyarok és szulejmán török császár mohácsi ütközetéről (dr. Szentpétery Imre fordítása)
Miután Szulejmán megértette az érthetetlent, és elhitte a hihetetlent, hogy csakugyan övé a diadal, megindult Buda felé. Nem akadt már, aki elébe állhatott volna. Még a – szokás szerint – szorgosan rabló, pusztító szétrajzó török csapatokat se „zaklatták”.
A csatavesztés híre már augusztus 30-ára megérkezett a fővárosba. A királyi udvartartás hősiesen – de főként óvatosan – Pozsonyba vonult vissza. Érthető okokból, nem igazán voltak kíváncsiak a törökre. Ha menekülni kellett, hát a lakosság sem volt rest, nem hagyat cserben urait. Szinte mindenki követte őket…
„… a Budun várában lakó hitetlenek nem bízván várukban és a szent harczczal foglalkozó hadsereg támadásának ellentállni nem levén erejök : kényszerűségből megszöktek, a várat üresen hagyták…” – írta az arcpirító sorokat Ferdi efendi, török történetíró beszámolójába.
Nem csak a csata, de a főváros, az ország is elveszett.
Cabe Ferrant – Hungary First
