Ő volt a magyar Jimi Hendrix, aki a fogaival is jobban pengette a legendás Gibson gitárját, mint a kortársak jelentős része kézzel. Irigyelték is érte, ahelyett, hogy az őt megillető helyre került volna, a haláláig egy szoba-konyhás lakásban élt az anyukájával, ahol a kredenc mellett volt az ágya és a kamra a könyvtárszobája. Radics Béla, a zseniális gitáros viszont idővel feladta, 36 évesen inkább „átitta magát” a túlvilágra…
Ösztönös zseni volt, aki recsegő magnófelvételek alapján kezdett el Jimi Hendrixet játszani. Aki hallotta élőben, azt mondja, mindent tudott a gitárral, eggyé vált vele koncert közben. Ennek ellenére szinte csak keserűségben volt része a rövid élete során.
Mert például hiába tombolt 1969-ben kilencezer fiatal a Sakk-Matt koncertjén a gellérthegyi Jubileumi Parkban (Demjén Ferenc volt az énekes), lemezszerződésről szó sem lehetett. Az újságok is csak elvétve írtak a virtuóz gitárosról, ehhez képest 1970-ben, amikor az Ifjúsági Magazin megszavaztatta az olvasókat, hogy szerintük ki volt az év szólógitárosa, fölényesen Radics Béla nyert.
Akkor már 8 éve ott volt a színpadokon, az Atlantis-szal, a Sakk-Mattal, aztán a Tűzkerékkel, a reflektorfényből neki viszont nem jutott, ellentétben másokkal, akik tehetségből jóval kevesebbet kaptak odafentről, viszont tudták kire kell mosolyogni. A közönség Radics Bélát választotta a legjobbnak, jellemző módon viszont a szakmai zsűrinél nem ő, hanem Barta Tamás lett az év legjobb szólógitárosa (ő is fájdalmasan korán halt meg).
Radics tisztában volt vele, hogy tehetséges. A gitárral mindent tudott, viszont ha lement a színpadról, sebezhetővé vált. Mert megmondta a véleményét és mert képtelen volt menedzselni magát. 1972-ben a Tükör című magazin szólaltatta meg. És ha már beszélhetett, kimondta a lényeget.
„Rengeteg az ellenségem, mert irigylik a sikereimet. Persze mindenki pletykál, hogy én részeg vagyok. Irigyek, mert mindig telt ház van ott, ahol fellépek. Majd a szakmának is odaszúrt: „Aki azért zenél, hogy sok pénzhez jusson vagy jó legyen a lányoknál, az nem igazi művész.”
Ekkor már a Taurusban pengetett, de az amúgy kiváló zenekar sem tudott érvényesülni az egyre inkább tinglitangliba forduló magyar könnyűzenében. 1972-ben Budapesten, a Kisstadionban adott koncertet a kor egyik közkedvelt hard-rock bandája, az angol Free, és a Taurus volt az előzenekar. A brit banda menedzserét lenyűgözte Radics gitárjátéka, az angol lapokban pedig megjelent, hogy egy igazi showman ez a gitáros, hiszen amikor a szájával játszott még vérpatront is használt a hatás kedvéért. A valóságban elvágta a száját a gitár egyik húrja, ám így is tovább zenélt…
A Taurus felbomlása után aztán az önkéntes száműzetést választotta, elege lett abból, hogy egyre inkább az a döntő a sikerben, hogy kinek van jobb technikája és azt is vallotta, rossz irányba indult a hazai könnyűzene.
Aztán évek múltán visszatért és 1978-ban az Ifjúsági Magazinban a következőket mondta:
„Egész egyszerűen nem voltam hajlandó beállni, a véres kenyérharcot folytató zenészek sorába. Az, amiért az egészet elkezdtük, az őszinte, tiszta szellem, az igazi lelkesedés egész egyszerűen megszűnt. Ettől minden hazuggá, hamissá vált. Mindenhol az üzletről esett szó, soha nem a zenéről. Kivártam az időt és tudtam, egyszer csak vége lesz ennek a zenei mészárszéknek.”
Azt gondolta véget ért, pedig…
Az interjúból az is kiderült, a zenésztársai sem álltak mellé miután gödörbe került. Egy buszos példával érzékeltette a viselkedésüket: „Jön a busz, már vannak rajta és mindenki ül. Mit mondanak, akik fenn vannak?
Ne álljunk meg, hiszen mi már ülünk. Ez van.”
Aztán ez a visszatérés sem sikerült. Radics Béla pedig pénz és jövőkép nélkül Angyalföldön vegetált egy szoba-konyhás lakásban az édesanyjával. Az anyuka lakott a szobában, a gitárzseni a konyhában. A kamrában pedig a könyvtárszobáját rendezte be. Magányos lett, befelé forduló. Rengeteg időt töltött a budapesti Állatkertben, ahol az állatokat etette és büszke volt rá, hogy megszelídített egy vaddisznót, amely már a kezéből evett. Az emberek helyett inkább az állatok között érezte jól magát…
Az anyukáját semmi pénzért nem hagyta volna el. Pedig 3000 márkás havi fizetéssel és két évig tartó európai koncertturnéval csábították. Nem ment. Mert naivan hitt abban, hogy a tehetségét itthon is elismerik végre egyszer.
Nem történt meg. Radics Béla pedig ekkor már valóban az italba menekült, így próbálta elviselni a mellőzöttség kínzó érzését. „Miért adminisztráljam magam, ha mindenki tudja, hogy jó vagyok?” – kérdezte az újságírótól. Nem is várt választ. Közben pedig a középszerű gitárosok nagylemezeken játszhattak, a rádióban, mindenhol.
A legjobb viszont otthon ült a szoba-konyhában. Még volt néhány fellépése, aztán 1982. október 18-án, csupán 36 évesen örökre elköltözött erről a sokszor gonosz világról.
Tudom, hogy ma már jó helyen van odafent. Jimi Hendrix mellett áll a színpadon, a stadionban százezer néző, majd belekezd egy örült másfél perces szólóba, a közönség tombol, Hendrix pedig ránéz és csak ennyit mond: zseni vagy fiú, hol voltál eddig?
Lent.
A magyar tehetségtemetőben.
ujságmúzeum
