Egy év híján száz év távlatából ma már úgy tűnhet, a trianoni országvesztés a vesztett világháború elkerülhetetlen következménye volt. Mégis, a 18 novemberében aláírt padovai fegyverszünet és az 1920. június 4-én életbe lépett trianoni diktátum között eltelt másfél évben magyar hazafiak ezrei próbálták megállítani az ország sorsának végzetbe rohanó szekerét.

Előbb a tehetetlen Károlyi, majd a tomboló bolsevik uralom országvesztő tevékenységét látva több fegyveres szervezet, hazafias csoport alakult. Közülük talán a legismertebbek, a mai értelemben vett gerilla-hadviselés első magyar hírmondói, a Rongyos Gárda katonái.

Első ízben, 1919 áprilisában, Kecskeméttől nem messze, Héjjas Iván repülős főhadnagy otthonában gyűltek össze a tettre kész magyarok. Voltak közöttük gazdák, munkások, diákok, katonák, a nép egyszerű, de tenni akaró, áldozatkész fiai. Héjjas hét pontban foglalta össze terveit az egybegyűlteknek, az egyik így hangzott:
Magyarország határai nem a maiak, hanem a háború előttiek. Ezekért és magyar fajunkért készek vagyunk bármelyik pillanatban éltünket adni.

A Monarchia veresége után a területrabló szomszédok azonnal akcióba léptek, a magyar közvéleményből azonban különösen nagy megdöbbenést váltott ki, hogy a háborút velünk együtt végigharcoló osztrákok is bejelentkeztek, hogy harapjanak egyet az ország testéből. A fegyverszünet után alig egy héttel, a frissen megalakult Német-Ausztria, élén a Karl Renner vezette államtanáccsal bejelentette igényét az általuk Német-Nyugat-Magyarországnak nevezett területekre.

Az osztrákok a mai Győr-Moson-Sopron és Vas megyék jelentős részére, azaz a Dunántúl hagyományosan Őrvidéknek nevezett régiójára tartottak igényt.

A béketárgyalásokon az osztrák vezetés mintegy 5400 négyzetkilométernyi területet követelt, hivatkozván a német nemzetiség túlsúlyára. Többek között Kőszeget vagy Szentgotthárdot is német többségű városként tüntették fel.

Végül azonban csak kb. 4000 km2-t kaptak meg, ez a vidék ma a Burgenland nevet viseli, a tartomány székhelye Kismarton (Eisenstadt) lett, és ma is az.

A békét végül 1919. szeptember 10-én írták alá Saint Germainben. Az osztrák nemzetgyűlés ezt pár héttel később ratifikálta, és várta, hogy Budapest átadja a területet. Tartva a magyar kormány ellenállásától Renner kancellár kihez máshoz, mint Eduard Benešhez fordult. A csehszlovák külügyminiszter természetesen támogatásáról biztosította Bécset. A magyar vezetés 1920 februárjában népszavazást kért a kérdéses területre, amit pár hónappal korábban még az osztrák fél is elfogadott, most azonban már hallani sem akartak erről.

Az elkövetkező időkben a magyar kormány ugyan igyekezett kihasználni az osztrák belpolitikai változásokat, de nem jártak sikerrel. Az átadandó területet 1921 augusztusában ki kellett volna üríteni. Augusztus 27-én Sopronban a Széchényi téren hatalmas, feketébe öltözött tömeg búcsúztatta a honvédeket.
Ekkor azonban már komoly szervezkedések folytak a háttérben. A térségben megjelentek a rongyosok, mozgolódtak a Selmecbányáról elűzött diákok, a bánya- és erdőmérnöknek készülő főiskolások több szász behívót küldtek szét: „A haza hív!”

Magyaróváron a gazdasági akadémia diákjai gyülekeztek, akik már hónapok óta toborozták az országért fegyvert fogni hajlandóakat. A felkelés felfegyverzését többek között a fölöstömi (fürstenfeldi) osztrák fegyverraktár kirablása biztosította, amit Francia Kiss Mihály osztaga hajtott végre. Több ezer puskát, mintegy 30 gépfegyvert és nagy mennyiségű töltényt zsákmányoltak.

Sopront augusztus 28-án kellett átadni az osztrákoknak, ez azonban nem történt meg. A városba megérkezett a Kismartonból kivonult csendőrzászlóalj Ostenburg Gyula őrnagy vezetésével, aki kijelentette gr. Sigray Antal főkormánybiztosnak: “Élve nem hagyom el Sopront.”

Kitört a nyugat magyarországi felkelés, a Bethlen-kormány nyilvánosság előtt ugyan nem támogathatta a felkelőket, a háttérből azonban igen. A bevonuló osztrákokat Ágfalvánál Héjjas Iván és 120 embere puskatűzzel fogadta.

Embereit három 40 fős csapatra osztotta Francia Kis Mihály, Maderspach Viktor és Kaszala Károly parancsnoksága alatt. Robert Dawy, a terület Bécs által kinevezett skót származású kormánybiztosa irataival együtt a gárdisták fogságába esett, a bevonuló területfoglalók pedig megfutamodtak.

A felkelés első lövését Zubornyák Mátyás adta le, az első hősi halottunk pedig Baracsi László, egy kecskeméti hentes fia volt. Ágfalván emlékműve van, melynek avatásán a lelkész a következőt mondta: „A hely ahol állunk kicsi pont, de határkő egy nemzet életében!”

A lobbot vetett szikrát nem lehetett megállítani, az elkövetkező hetekben a rongyosok kiűzték az osztrákokat Őrvidékről. A Bécs által egyszerűen csak banditának nevezett felkelők kisebb csoportokban portyáztak, gerilla harcmodort folytattak, rajtaütéseket hajtottak végre, a háború a török idők végvári harcainak korát idézte. Önfeláldozásuknak köszönhetően Nyugat-Magyarország végül felszabadult.

A harcok eredményeként október elején aztán az olasz kormány mint közvetítő lépett fel Ausztria és Magyarország között. Az osztrákok beleegyeztek a tárgyalásokba, mert teljesen kiszorultak a területről, sőt Prónay Pál, a felkelők egyik vezére október elején Felsőőr fővárossal kikiáltotta Lajtabánságot, mint független államot. Állami jelképei, sőt saját bélyege is volt az újdonsült országnak.

A felek Velencében ültek tárgyalóasztalhoz, ahol az a megegyezés született, hogy a rongyosok kivonulása után a terület nagyobbik része Ausztriáé lesz, de Sopron és környékének lakosai népszavazást tarthatnak a hovatartozásukról. A december 14-e és 16-a között megtartott soproni szavazás eredménye ismert, a Hűség városa a miénk maradt, mindez a rongyosok nélkül nem történhetett volna meg.

A Rongyos Gárda tagjai később is aktivizálták magukat, 1938-ban az első bécsi döntés előtt átszivárogtak a Felvidékre, Kárpátaljára, mintegy előkészíteni a talajt.

Sok mindent elmond róluk a következő történet. Egy ismeretlen rongyos gárdista sírja előtt, az első bécsi döntés, a Felvidék felszabadulása után lerótta kegyeletét a felvidéki származású Zórád Ernő, a magyar képregény megteremtője. A következő év tavaszán mikor a sírt kihantolták a magyar hatóságok, kiderült, hogy a saját édesapja sírja előtt hajtott fejet pár hónappal ezelőtt.

A Rongyos Gárda a szovjet-finn háborúba is bekapcsolódott. Néhány tucat tagja a háború hírére azonnal északra indult, hogy kisegítsék a szorult helyzetbe került finneket, bár konkrét harci cselekményben már nem vehettek részt, a harcok véget értek. A Rongyosokat később ott találjuk a lengyelek oldalán is, a háború vége felé a Honi Hadsereg, a lengyel ellenállás oldalán küzdöttek a német, majd szovjet megszállók ellen.

Pomichal Richárd – ma7.sk

Hunhír.info