A Benes-dekrétumok néven ismert rendeletcsomag leginkább jogfosztó rendelkezése 1945. augusztus 2-án lépett életbe. Az 1945 áprilisában nyilvánosságra hozott kassai kormányprogram már elővetítette az Edvard Benes nevéhez köthető dekrétumokat, ugyanis a felvidéki városban közzétett dokumentum VIII. pontja a magyar és német népességet kollektív háborús bűnösnek nyilvánította.

A május 14-e után hozott jogfosztó rendeletek elsősorban a németek ellen irányultak – őket hamarosan ki is telepítették az új német határon túlra –, de Benes a magyarságot sem kímélte, utóbbi kisebbséget az 1938-as bécsi döntés nyomán bekövetkezett revízió, valamint a széthullás fő felelősének nyilvánították.

Az új csehszlovák politikai vezetés már az ország felszabadulása előtt igyekezett kiaknázni a magyar háborús vereséget, tehát az 1920 után tapasztalt erőszakos asszimilációs programnál is agresszívabb fellépést tervezett.

A beolvasztás első állomása a nem szláv nemzetiségek kollektív jogfosztása volt, Benes és a csehszlovák politikusok abban bíztak, hogy a mostoha körülményekkel elüldözhetik majd a kisebbségek jelentős hányadát, az ottmaradókra pedig deportálás és erőszakos asszimiláció „lehetőségei” vártak. Ennek jegyében az 1945 májusa és októbere között hozott 143 rendelet közül 13 közvetlenül, 20 közvetetten a nem szláv kisebbségek ellen irányult.

A Benes-dekrétumok már május 19-én vizsgálat alá vették a magyarok és németek vagyonát, június során döntöttek a mezőgazdasági tulajdon elkobzásáról, július 20-a után pedig a prágai kormány már a magyar területek kolonizálásáról – azaz szlovákok és csehek betelepítéséről – határozott. Mindeközben a csehszlovák hivatalok elbocsátották a magyar köztisztviselőket, száműzték az egyetemekről a magyar diákokat, továbbá megszüntették a magyar oktatási intézményeket. Szerte az országban „magyar perek” indultak, melyek a kollektív bűnösség elve alapján ezreket ítéltek el – Kassán például egy eljárás során 600 embert találtak vétkesnek.

Kitelepített magyarok

A jogfosztó program csúcspontja az 1945. augusztus 2-án hatályba léptetett 33. dekrétum volt, mely valamennyi magyart és németet megfosztott állampolgárságától, vagyis de facto kizárta őket a társadalomból, így ellehetetlenítette életüket.

A rendelet kiadásában nagy szerepet játszott, hogy a júliusban tartott potsdami konferencián a győztes nagyhatalmak nem támogatták a magyarság egyoldalú kitelepítését, ezért a csehszlovák kormánynak más módszert kellett találnia arra, hogy megszabaduljon nem kívánt kisebbségéről. Erre a legcélszerűbb eszköz a lakosságcsere volt, amit Vladimir Clementis csehszlovák külügyminiszter egyezkedés és zsarolás – a felvidéki magyarok egy részének deportálása a németek által elhagyott Szudéta-vidékre – árán 1946 februárjában egyezményben, 1947 tavaszán pedig a gyakorlatban is elért. A Benes-dekrétumok időközben – 1946 tavaszán – törvényerőre emelkedtek, és egészen az 1948-as, Klement Gottwald nevéhez fűződő kommunista hatalomátvételig a kisebbségi politika fő oszlopát képezték.

A világháború és a Gottwald-féle fordulat közötti három évben a helyi magyarságtól elvették életlehetőségeit, vagyonát, igyekeztek erőszakkal kitoloncolni az országból, majd a párizsi béke megkötése után kitelepítésekkel, kényszermunkával és az úgynevezett reszlovakizációval próbálták megtörni a kisebbségi öntudatot. A benesi időkhöz képest már az 1948 októberében hozott törvény is enyhülést jelentett, mely hűségeskü fejében valamennyi kérvényezőnek megadta a csehszlovák állampolgárságot. Mindennek dacára a szocializmus évtizedeiben a magyarságot „revizionista” és „reakciós” kisebbségként kezelték, ennek megfelelően önálló nemzeti identitásának ápolására a mindenkori kormányok próbáltak minél kisebb teret hagyni.

A Benes-dekrétumok számos ponton sértették az alapvető emberi jogokat, mivel nemzetiségi alapon diszkrimináltak, kényszermunkát vezettek be, és önkényesen rendelkeztek milliók tulajdonáról. Mindennek dacára a jogfosztó törvényeket mind a rendszerváltás utáni Csehszlovákia, mind a szétváló cseh és szlovák állam – egyes rendeletek kivételével – megőrizte jogrendjében, sőt,

2007 során az utódállamok még azt is elérték, hogy azok az Európai Unió lisszaboni szerződésének keretein belül is hatályban maradhassanak.

A Benes-dekrétumok fájó emléket jelentenek az egykor jogfosztottak – és utódaik – számára, érvényben tartásuk máig feszültséget eredményez a közép-európai nemzetek között.

(Rubicon)

Hunhír.info