…Lehet mondani, hogy miközben politikailag szinte megsemmisült a korábbi balliberális tábor, és az itteni utódnemzedékük még most is csak alig éledezik, addig a kulturális szektorokban és az akadémiai-egyetemi szférában – legalábbis a társadalomtudományi részlegekben – szinte érintetlen a dominanciájuk… Ezért érdemes felhívni a figyelmet a kulturális táborvédelem két teljesen eltérő irányára és szektorára, mert miközben a közvetlen politika színpadán a jobboldal szinte vetélytárs nélküli, és ugyanígy a polemikus háttér-értelmiségi harcokban is már nagy hadállásokkal rendelkezik, addig a hatalmi erőforrásokat jelentő társadalomtudományi részlegeknél szinte teljes mértékben eszköztelen.
A 89-es váltás után áttértünk a politikai pluralizmusra, de hazai politikai elit táborrá szervezve – gazdasági, kulturális alépítménnyel együtt – csak egy volt. Ráadásul ez az egyetlen szervezett elit erősen be volt kapcsolva a nyugati, elsősorban az USA privilegizált szellemi-politikai elitjének intézményeibe, míg az ezen kívüli szórványos irodalmi vagy még kisebb mértében akadémiai-egyetemi elit-részek igazán nem tudtak politikai táborrá egyesülni.
A rendszerváltó átmenet véletlenjei ugyan ezt a jobboldali konzervatív, töredékes elitet juttatták kormányhatalomhoz, de lényegében ez semmit nem tudott tenni kormányzása alatt a táborrá szerveződéséhez – a gazdasági és a kulturális alépítmény létrehozása értelmében. Így az állami vagyon akkor végrehajtott privatizációjának kb. nyolcezer milliárd forintos állománya (mai áron kb. negyvennel megszorozva!) egy részét illetően a jelzett egyetlen bal-balliberális elit gazdasági hátteréhez került, illetve még nagyobb része az amerikai és német nagytőkések csoportokhoz. Ezek pedig a jelzett egyetlen elit-tábor tagjaival összefonódva még inkább a hazai monopolelit képletét erősítették meg.
A politikai pluralizmus tehát egyszerűen nem rendelkezett gazdasági és kulturális téren plurális alépítményekkel, és ott csak monopólium létezett. Ezt aztán a legfájóbban megérezte az 1998-as kormányváltással ismét több-kevesebb véletleneknek köszönhetően hatalomra jutott nemzeti jobboldal. A mainstream média és a kulturális-gazdasági elit állandó támadásai közben vesszőfutást jelentett számára az a négy év, és bár kormánysegítséggel némi médiát (Hír TV, Heti Válasz és a Magyar Nemzet napilap stabilizálása) már fel tudott mutatni a töredékes politikai jobboldali elit, de komoly gazdasági illetve akadémiai-kulturális bázist nem mondhattak magáénak ekkor sem.
Ilyen háttérrel történt meg 2010-ben a jobboldali kétharmados kormányhatalmi pozíciószerzés – és ez is véletlen volt annyiban, hogy az őszödi-beszéd nélkül a kétharmad feltehetően nem ment volna -, mely az egész közjogi rendszer feletti rendelkezést átengedte a jobboldal számára. Az időközben teljes mértékben centralizált struktúrát felépíteni képessé vált kormánypárt már a korábbinál jóval tudatosabban tudta megcélozni a hazai pluralizmus alapbetegségének felszámolását, és a legkövetkezetesebben egy hazai tőkésréteg felépítését emelte egyik prioritásává az állami pénzekből történő gazdaságfejlesztés területén. Az ennél háttérbe tolt balliberális elit és háttérértelmisége, illetve az ezzel összefonódott akadémiai elit ezt „maffiaállam”, „járadékos-feudális elitépítés” stb. címkék alatt tárgyalva támadja, de a lényeget ennél sokkal inkább a nemzeti-jobboldali „ellenelit” fokozatos felépítése jelenti.
Amit például a lengyeleknél az erős katolikus kulturális intézményrendszer már történelmileg megtett elitépítés terén a baloldali/balliberális elittel szemben állami rásegítés nélkül – és így eleve létező plurális társadalmi-kulturális előfeltételekkel érkeztek a 89-es politikai pluralizmushoz -, arra Magyarországon csak erős állami segítséggel utólag lehetett vállalkozni.
Majd a jövő dönti el, hogy az így felépített új gazdasági elit milyen teljesítményorientáltságot és versenyképességet tud majd felmutatni, és válik stabil képződménnyé a magyar társadalom átfogó térképén, de a kulturális „ellenelit” esetében már ma is látható, hogy a politikai építési mód sajátos torzulásokat hozhat létre. Ez egyszerűen abból adódik, hogy a demokratikus versengő politika logikája szükségszerűen egy rövid távú teljesítménykényszer alatt áll, és elsősorban a politikai táborvédelemnek azt a kulturális- és médiaoldalát igyekszik felerősíteni, mely közvetlenül az ellentábor háttérértelmiségének a politikai támadásaival szemben fejti ki tevékenységét.
Így az új jobboldali részlegeknél egyrészt a bal/balliberális politikai tábor médiasíkon megszerveződött szellemi verőlegényeivel szembeni közvetlen hadakozások és visszacsapások, másrészt a szembenálló politikai tábor szellemi-kulturális jellegű támadásaira történő történészi, politológiai és szociológiai ellencsapások jelentik a kulturális táborvédelem főirányait.
Ám a jóval hosszabb időt igénybe vevő elemző részlegek kiépítése és ezek stábokkal ellátása – például az alkotmányjog, a politológia, a szociológia és a morálfilozófia területein – szinte alig indult még el. Így e területeken – melyek pedig a fő tudáshatalmi forrásokat jelentik a társadalom feletti dominálásban! – szinte rezzenetlen dominancia figyelhető meg a bal/balliberális politikai tábor háttérértelmisége köré szervezve.
Lehet mondani, hogy miközben politikailag szinte megsemmisült a korábbi balliberális tábor, és az itteni utódnemzedékük még most is csak alig éledezik, addig a kulturális szektorokban és az akadémiai-egyetemi szférában – legalábbis a társadalomtudományi részlegekben – szinte érintetlen a dominanciájuk.
Ezért érdemes felhívni a figyelmet a kulturális táborvédelem két teljesen eltérő irányára és szektorára, mert miközben a közvetlen politika színpadán a jobboldal szinte vetélytárs nélküli, és ugyanígy a polemikus háttér-értelmiségi harcokban is már nagy hadállásokkal rendelkezik, addig a hatalmi erőforrásokat jelentő társadalomtudományi részlegeknél szinte teljes mértékben eszköztelen.
Hunhír.info
