…Még 1923. december 10-én történt. Ő Hódmezővásárhelyre utazott a Katholikus Nőegylet meghívására lelkigyakorlat tartásra, én Vele, hogy a lelkigyakorlatot megelőzőleg tartandó kultúrest műsorában énekemmel szerepeljek. Verőfényes, gyönyörű decemberi nap volt. A fülke ablaka nyitva, azon beáramlott a Nagymagyar Alföld minden illata és szépsége…
A kiüldözött nagy orosz írónak, Dimitrij Merezskovszkinak „Örök útitársaink” című könyvét olvasgatom mostanában. Csupa nagy név, hatalmas szellemóriás, agy-titán mesteri tanulmányokban megrögzítve. Egyik helyen – Goethéről írván – így szól: „Bármilyen mélyre vetjük is a kritika mérőónját, sohasem fogjuk a fenekét érinteni. Talán nincs is feneke. Se lenn, se fönn, sem a magasban.” Letéve a könyvet, Ottokár püspök jutott eszembe. – Ilyen nagy volt Ő is. Ki volt, mi volt, megírták, elzengték százan, hogy milyen mélységes űr maradt utána, mindenki érzi, hogy milyen magasságban áll, senki nem tudja fölérni.
Én most nem akarom Őt méltatni, boncolgatni, igazán sokoldalú lelkét bármilyen szemszögletből elemezni, csak egy felejthetetlen epizódját akarom elmondani életemnek, amikor olyan szerencsés voltam, hogy Vele utazhattam és – azóta is párszor – egy napot tölthettem királyi lelkülettel, isteni ihlettel megáldott személye társaságában.
Még 1923. december 10-én történt. Ő Hódmezővásárhelyre utazott a Katholikus Nőegylet meghívására lelkigyakorlat tartásra, én Vele, hogy a lelkigyakorlatot megelőzőleg tartandó kultúrest műsorában énekemmel szerepeljek. Verőfényes, gyönyörű decemberi nap volt. A fülke ablaka nyitva, azon beáramlott a Nagymagyar Alföld minden illata és szépsége. Szemben ültünk. Ő a vidéket nézte, én Őt… Gondolkoztunk s egyszerre csak recitálni kezdte a Poverello örökszép „Naphimnuszát”… Ezt nem felejtem soha. Azután beszélni kezdett a költészetről, a legnagyobb költőről: Istenről… Úgy beszélt, ahogyan csak Ő tudott beszélni. Ő a legutolsó nagy Egyházatya, az Ágoston, Ambrus, Aquinói Tamás és Bonaventura nagy szenteknek és tudósoknak tejtestvére. Minden szavát nem tudtam megjegyezni. Ki képes a sas röptét figyelni? De két dolog máig is élénken él a lelkemben: „Isten legnagyszerűbb hőskölteménye: Assisi szent Ferenc, aki egy szál ibolyában megtalálta azt, mit mások könyvtárak átolvasása után sem tudnak meglelni – Isten fenséges lelkét.”
A vonat döcögött s Ő csak beszélt s egyszer azt mondja: „Kegyed megért engem, mert a kultúrát az élővizek forrásából meríti, nem korhadt dézsák mosogatólevéből…”
Megérkeztünk. Autogram-könyvecskémet átnyújtottam s Ő karakterisztikus betűivel beleírta ezt a pár szót: „A művészet hatalmával is megtámasztani a gyenge nemzetet.”
A pályaudvaron a küldöttség ibolyacsokrot adott neki. Este a kultúrestélyen az ibolyákról beszélt, amelyek a hegyek lankáin pihennek, illatoznak… s a Kárpátok csúcsairól álmodoznak… Szem nem maradt szárazon…
A sas eltűnt az örökkévalóság ezüst veretű felhőiben. Szárnysuhogása nyomán még kavarog a levegő…
Utoljára is ibolyák közt láttam: a halottas ágyon… Pihent, mint az örök hegyek ibolyája s az elérhetetlen csúcsokról álmodott…
Kezemben az autogramos-könyvecske, a falon az Ő autogramos arcképe, gyászkeretben. Ahogy nézem, minden eszembe jut… a könnyeimen keresztül visszaint a Végtelenségből a „birétumos Apolló” – ahogy egyik szónok aposztrofálta és találóan – s nem tudom elfelejteni Őt, aki művészi pályámnak programot adott a vonatfülkében, mikor a Poverellóról és az ibolyáról beszélt nekem s én hallgattam, mint gyermek szokta hallgatni a tündérmeséket… A mesemondó elhallgatott örökre, de a lelkem antennáján jön a mese és olyan jó hallgatni az igaz meséket…
Laurisin Lajos
(Ferences Közlöny. A szerkesztésért és kiadásért felel: P. Borsányi Balázs OFM. 1927. május. 133-134. old.)
Hunhír.info