…Az áttörés csak akkor és csak úgy (lenne) elképzelhető, ha az európai ember végre belátná, és ki is mondaná, tudatában van annak, hogy a liberális demokrácia egy ellene irányuló világ-összeesküvésre épülő diktatúra, és hogy eddig ő maga is kiszolgálta ezt a diktatúrát. Részben tudatlanságából, részben gyávaságából, megalkuvásából és erkölcstelenségéből adódóan. Tehát, hogy eddig sem tudása, sem bátorsága, sem kitartása, sem becsülete nem volt, de most hajlandónak mutatkozik majd azokra a roppant dimenziójú áldozatokra, amelyek segítségével visszaszerzi ebbéli erényeit, s ezen erények visszaszerzése által az önmagával való azonosságát, amelyet felelőtlenül odahagyott…
Tájkép csata után
Az önmagát önként kivégző Jobbik, MSZP és LMP agóniája a végső fázisba jutott, a „karizmatikus vezér” mitológiájának paródiájaként tételezhető DK képes volt felszívni a többiek maradványait
A magas, egyes országokban igen magas részvételi arány azt jelzi, hogy az európai választópolgár valóban
tudatában volt annak, hogy nagyon is van/volt tétje a mostani európai parlamenti választásoknak. Most, a nagy csata után és az újabb, még durvább csaták előtt érdemes talán eltöprengeni kissé arról, hogy mit is jeleznek a választás alapvető trendjei, és mire számíthatunk a jövőben.
Igazán nagy meglepetés nem született, a drámai változások, átrendeződések előrejelzése többé-kevésbé pontos volt, csak olyan következett be, ami nagyjából sejthető is volt. Bár az európai választópolgárok elég drasztikus jelét adták elégedetlenségüknek, főként Franciaországban, Olaszországban és az ironikus módon az Európai Unióból kifelé tartó, de a mostani választásokon mégiscsak részt vevő Egyesült Királyságban, de ettől a nagypolitikai status quo még nem változott meg alapvetően.
(Németországról majd később.)
Úgy kellene talán tekintenünk erre a mostani választásra, mint a nagy történelmi áttörés első lépésére, amelynek nyomán az igazán nagy drámai átrendeződés feltehetőleg a következő, 2024-es európai parlamenti választásokon megy végbe.
A meginduló, de áttörést elérni most még nem tudó változások legfontosabb tanulsága talán az, hogy a fennálló uralmi rend ellen joggal lázadó erőknek egyelőre nincs olyan koherens elbeszélési módjuk, amely őszinte és mindenki számára érthető módon beszélné el a helyzetet, s tenne javaslatot a teendők megbeszélésére. A bevándorlás, helyesebben fogalmazva a bevándoroltatás megalapozottan került a tematizációs piramis csúcsára, de az erre irányuló narratíva még nem volt képes összekötni ezt egy ennél is fontosabb mozzanattal.
Azzal tudniillik, hogy a szervezett migrációs nyomás két ok miatt tud ilyen drámai erejű lenni. Az egyik, hogy a világot egy „láthatatlan”, mi több „nem létező” erő irányítja (ő a bevándoroltató), amely erő a liberális demokrácia nevű uralmi konstrukciót globális diktatúrája eszközeként használja csupán. A másik, hogy ez az erő csak azért képes ezt a most már alig rejtett globális diktatúráját gyakorolni, mert az európai keresztény fehér ember, legalábbis eddig, engedelmes munkaerőként és fogyasztóerőként kiszolgálta/kiszolgálja ezt az erőt. Leginkább azzal, hogy fokozatosan adja fel önazonosságának összes döntő fontosságú elemét, például azt, hogy világra hozza, és testi-lelki egészségben felnevelje a következő nemzedéket.
Az áttörés csak akkor és csak úgy (lenne) elképzelhető, ha az európai ember végre belátná, és ki is mondaná, tudatában van annak, hogy a liberális demokrácia egy ellene irányuló világ-összeesküvésre épülő diktatúra, és hogy eddig ő maga is kiszolgálta ezt a diktatúrát. Részben tudatlanságából, részben gyávaságából, megalkuvásából és erkölcstelenségéből adódóan. Tehát, hogy eddig sem tudása, sem bátorsága, sem kitartása, sem becsülete nem volt, de most hajlandónak mutatkozik majd azokra a roppant dimenziójú áldozatokra, amelyek segítségével visszaszerzi ebbéli erényeit, s ezen erények visszaszerzése által az önmagával való azonosságát, amelyet felelőtlenül odahagyott.
Bár vannak változások, de az a nagy áttörés, amely az erre épülő elbeszélési módot általánossá tehette volna Európában, most még nem ment végbe. Az előttünk álló évek során tehát minden eddiginél jobban elmélyül majd a narratívák háborúja. Az uralkodó beszédmódot minden áron megőrizni akaró erők ma mindhárom nagy pártcsaládban (néppárti, szocialista, liberális) többségben vannak, és ők várhatóan mindent meg fognak tenni azért, hogy semmiképpen ne alakulhasson ki, de legalábbis ne válhasson uralkodóvá a lázadás egységes elbeszélési módja. A „lázadók” pedig, bár most már sokkal többen lesznek, mint eddig, még mindig nem lesznek elég sokan, és főként nem lesznek abban a helyzetben, hogy elbeszélési módjuk eléggé egységes és világos legyen ahhoz, hogy az áttörés végbemehessen.
Mindez különösen a mégiscsak meghatározó jelentőségű Németországban érzékelhető leginkább. A német választópolgárok többsége láthatólag változatlanul nem tud, akar, mer („tudjuk, merjük, tesszük”) szembenézni végzetes történelmi helyzetével. Talán azért, mert „kollektív tudatalattijában” még mindig az a végzetes tévhit uralkodik, hogy, ha minden önazonosságát feladva engedelmesen belesimul a liberális demokrácia globális diktatúrájába és vígan dagonyázik tovább a multikulturalizmus híg moslékában, akkor a „gazda” megkegyelmez neki. A „sertés elvtársak, szavazzatok a böllérre” megalkuvása egyelőre még meghatározónak bizonyult, kérdés meddig, hiszen a „negyedik német birodalom” egyre brutálisabb megalázása, stratégiai érdekeivel való szembefordítása napi rutinná vált.
És, hogy végül a magyar fejleményekről is szóljunk, a 2010 óta zajló szellemi ébredés folytatódott, a Fidesz elbeszélési módja meghatározó, tartós fölénye meggyőző erejű. Az önmagát önként kivégző Jobbik, MSZP és főként LMP agóniája a végső fázisba jutott, és a „karizmatikus vezér” mitológiájának paródiájaként tételezhető DK képes volt felszívni a többiek maradványait. Ami az átrendeződésben igazán fontos, az az, hogy újabb fázisába lépett a New SZDSZ felépítése. A Momentum most még nem jelent semmilyen komoly veszélyt, de a jakobinus, majd a bolsevik álruhája után a „reformer” mezt magára öltő SZDSZ iszonyú pusztító munkájából tanulni kellene. Már persze, ha el akarjuk kerülni azt, hogy az SZDSZ egy minden eddiginél pusztítóbb változatát emelje maga fölé a nemzet, ahogy azt 1990-ben egyszer már megtette.
Bogár László – mho
Hunhír.info
