Perlekedünk magunkkal, másokkal, a körülményeinkkel, legtöbbször hangosan felemelt hanggal, ordítással, kegyetlenül, önmérséklet nélkül. Nem kímél az ilyen ember sem közelit, sem távolit, sem mellettit, vagy vér-szerintit avagy éppen idegent. De ordít bizony a szusszal nem bíró, visszaordítani nem tudóval,az alattvalóval, az idősebbel -mostanában igen gyakori-, vagy éppen a sokak által még tiszteletre méltóval is.
Aztán ha nem is erősen vagy emelt régiókban, de még a belső hang is hanggal jön.
A boldogság pedig csenddel jár. A béke ha ránk száll, némán telepedik ránk. A szeretet áradása is csendes szívnyugalommal tölt el és nesztelen léptekkel ölel körül. A csend teli van mindig nagy mondanivalókkal, a csend nem üres, a csend a lelket nyugtatja, a csendben akár kitágul, akár zárul a tér, a csend a gondolatod világának színkavalkádja, a csend a tied, a csendre szükséged van, hogy holnap meg tudj szólalni. Hogy jót tudj holnap szólni.
Talán az ordítás is csenddé válik néha és csendes szeretetté szenderül és akkor a nagyon nagy dolog, a csendben megtörténik.Talán pozitív emberi érzelemmé válik.
Hunhír.info