…Minden jel arra utal, hogy a lázadás gyújtózsinórja mentén robbanások sora megy majd végbe szerte Európában. A két nagy politikai alakzat, a konzervatív és szocialista pártcsaládok jelentős mértékben meggyengülnek, mert az ingerült európai polgár, amúgy joggal, elsősorban rajtuk kéri számon drámai helyzetének elbeszélhetetlenségét…
Mindezt jól jelzi az is, hogy a konfliktusok örvényeinek brutalitása sem mérhető egyetlen, ezt megelőző választáséhoz sem. Ausztria politikai „bedöntése” egyúttal azt is egyértelművé tette, hogy az összeesküvés nem elmélet, hanem gyakorlat immár.
De mi is volt itt a tét? Nos, Európa és földrészünk „őslakossága”, vagyis az európai keresztény fehér ember ma 1400 éves történetének legkritikusabb időszakát éli át. E hatalmas időtáv első felében szakrális kultúraként hozott létre egy rendkívüli szellemi teljesítményekre képes létberendezkedést, ez volt a „katedrálisok kora”, amikor az egekbe törő tornyok azt hirdették, hogy e létberendezkedés legfőbb célja szellemi természetű, az üdvösség, az Isten szerint való élet méltósága. A kor embere persze akkor is gyarló volt, sokszor vétkezett, de legalább tudott erről, igyekezett megérteni ennek legmélyebb okát, és arra törekedett, hogy minél kevésbé tegye mindezt. Ám e másfél ezer éves korszak felénél drámai fordulat ment végbe, és minden megváltozott, „per-versio”, vagyis átfordulás következett be, megjelent, és egyre inkább uralkodóvá vált a „másság”.
Ez a „másság” reneszánsznak, vagyis újjászületésnek nevezte magát, a görög kultúra újjászületésére utalván. Arról azonban mélyen hallgatott (hallgat máig is), hogy az ősi görög kultúrának nem a szakrális hagyományaira építette a megváltozott létberendezkedést, hanem a már ott is fellelhető deszakrális mértéktelenségre. Ettől kezdve a megszülető modern Nyugat már nem szellemi lényegre építkezik, hanem a fizikai élvezetek kielégítésére alkalmas anyagtömeg korlátlan növelése válik új berendezkedésének célfüggvényévé.
Carpe diem, vagyis ragadd meg a perc minden gyönyörét, élj a mának, hisz nincs is holnap, ha pedig mégis lenne, akkor az is csak örök jelenként létezne. Csak elgondolhatóság és megvalósíthatóság van, mindenféle folytathatóság nélkül, vagyis nincs és nem is lehet más, csak „meg nem gondolt gondolat”. A kor embere már nem tud róla, hogy gyarló és vétkezik. Igaz, cseppet sem érdekelné, ha tudna is róla, hisz arra van a „búcsúcédula”, hogy a bűnökből szerzett pénzzel könnyedén megvásárolhassuk a bűnök alóli hamis feloldozást.
Ezt a pusztító és élősködő létberendezkedést a modern Nyugat brutális erőszakstruktúráival univerzális civilizációként kényszerítette rá a világra, így ma ez a globális berendezkedés talapzata. (A magát „felvilágosodásnak” nevező tudatos elsötétítés aztán „racionális” magyarázó ideológiát is ad a pusztítás legitimálásához.) Ez az a talapzat, amelyet az európai keresztény fehér embert e végzetes tévútra vezető, „nem létező világerő” most az európai keresztény fehér ember maradékának felszámolására igyekszik felhasználni.
Az ok egészen egyszerűen az, hogy a valaha szakrális létet teremtő, de később a deszakrális lejtőn egyre inkább e pusztító világerő engedelmes eszközeként, sőt fegyvereként működő fehér ember „túl sokat tud”, így mintegy „bűnjelként” igyekszik most eltüntetni őt ez a világerő. Túl nagy ellenállásba nem ütközik ez a végfelszámolás, sőt népesedési értelemben a fehér ember készségesen igyekszik is élére állni önmaga megsemmisítésének. És mivel a tartós vákuum elképzelhetetlen demográfiai értelemben is, így az „üresen” maradó létmezőkbe „avatott kezek” már el is kezdték beszívni azt az éppen általuk létrehozott globális roncstársadalmat, amely primitív élősködőként a maradékát is felszámolja majd mindannak, amit valaha Európának hívtak.
Ám mindennek az elbeszélése ma még felfoghatatlan erejű nehézségekbe ütközik. A „nem létező” világerő globális véleménydiktatúrájának tömegpusztító fegyvereként üzemeltetett média terrorgépezete eddig is mindent megtett, és ezután is mindent meg fog tenni azért, hogy semmiképpen ne épülhessen fel az a narratíva, amely mindezt elbeszélhetővé tehetné. Az utóbbi egy-két év reménykeltő fejleményei azonban arra utalnak, hogy vannak változások, és a világ meg benne Európa népei ébredezőben vannak.
Ám ez igen keserű ébredés, a nyugati jólét kényelmében felnőtt polgár számára brutális ütések sorozata jelzi, hogy a kényelem és biztonság odavan. És éppen azok vették/veszik el tőle cinikus gátlástalansággal és kegyetlenséggel, akik kényelmének és biztonságának legfőbb őreiként igyekeztek feltüntetni magukat. Minden jel arra utal, hogy a lázadás gyújtózsinórja mentén robbanások sora megy majd végbe szerte Európában. A két nagy politikai alakzat, a konzervatív és szocialista pártcsaládok jelentős mértékben meggyengülnek, mert az ingerült európai polgár, amúgy joggal, elsősorban rajtuk kéri számon drámai helyzetének elbeszélhetetlenségét. Azt, hogy nemcsak a helyzet stratégiai megoldását nem képesek megtalálni, de még elemi kezelését sem, hisz a helyzet elbeszélésével is adósak maradtak, mi több, éppen ők igyekeztek mindent megtenni azért, hogy ez az elbeszélés ki se alakulhasson.
A „büntetés” tehát elkerülhetetlen, de kit fog majd „megjutalmazni” átrendezett bizalmával az európai választó? Nos, ez már nehezebben megválaszolható kérdés, mert NEM-et mondani minden bizonnyal tud majd az európai szavazópolgár, de IGEN-t mondani egyelőre még nem nagyon. A lázadás a fennálló hazug és korrupt uralmi szerkezetek ellen minden bizonnyal végigvonul majd Európán. Akárhogy is, a megmaradás egyetlen feltétele a dolgok néven nevezése lehet.
mho
Hunhír.info