Mit várjunk az ellenségeinktől, amikor a velünk egy ívásúak is olyan taposó akna tüskéket helyeznek el útjainkon, hogy minduntalan rálépni kényszerülünk. Kerüljük, kerüljük, de azt a sávot, ahol teljesen elkeskenyedik az út, már nem tudjuk kikerülni és először botladozva, aztán tehetetlenül belezuhanunk a vitriolba mártott bozótba.
Szomorú! A tolerancia sokszor inkább némaságot követelne, a valamiféle barátság pedig tapintatot és beszélgetést. Kibeszélést egymás között. Nem nyilvánosan, mintegy az ellenségtől is jó pontokat remélve, hanem átbeszélni, ha valakivel gondunk van.
Szent-Györgyitől olvastam a gazdagság és a szegénység örömforrásáról. A szegényről, aki gazdag! Ekkor az Ő általa mondottak analógiájára jutott eszembe a tolerancia, amit nagyon sok bajtárs elvár a másiktól, nem pedig élezi a helyzetet ami aztán bajtársiatlanságot generál…
Gazdag az, akinek sok barátja van és szegény az, aki sok barátot szeretne, de még ha vannak is neki, azokat sem tudja hosszú távon megtartani.
Manapság nincs tolerancia. Az emberi vélemények még a hasonló érdeklődésű és gondolkodású emberek között is gyanúsak, valamiért nem érthetők egyenesen, a kimondott szó eredeti értelmében, mert felmerül a kérdés: mi lehet a kérdés mögött?.
A szellemi szeretet – kivált képpen ha közös véleményen állunk – tartalmazza a tiszteletet, a toleranciát, a rugalmasságot és a szellemi nagylelkűséget is.
Mi történik ezzel szemben? Már képtelenek vagyunk egymás nyelvén beszélni. Mindenki a magáét fújja, mesterséges vasrács mögé zárja a másikat. Csakis az ÉN véleményem számít. Speciális magyar, vagy generális emberi (elme?) baj?
(GundyS)
Hunhír.info