Százhetven esztendővel ezelőtt, 1849. május 21-én Görgei Artúr vezérőrnagy élete legnagyobb győzelmét aratta, amikor diadalittas honvédei bevették a budai várat. Ezen esemény a szabadságharc csúcspontját és egyben élet-halál harcának kezdetét is jelentette, hiszen ugyanezen a napon Varsóban I. Ferenc József osztrák császár kért és kapott orosz segítséget.

A történelmi hagyomány szerint letérdelve és kezet csókolva kérte minden oroszok cárja segedelmét, de már megalázkodó kérése is jelezte a világ számára: Ausztria egymagában képtelen térdre kényszeríteni a honvédsereget.

A főhadszíntéri eseményekkel párhuzamosan bonyhádi Perczel Mór vezérőrnagy a Temesköz felszabadítására indult. A hadműveleti terv szerint ebben Józef Bem altábornagy erdélyi segélycsapatai és gróf hernádvécsei és hajnácskeői Vécsey Károly vezérőrnagy Aradot ostromló V. hadteste volt segítségére. A IV. hadtest támadása mellett Bem erői függetlenül operáltak. Perczel április 21-én egyik hadosztályával a Bácskából átkelt a Tiszán, ahol csatlakozott hozzá a Szegedet védő hadosztálya. A császáriak hiába várták Óbecsénél a honvédeket, azok április 23-án Mokrinnál lepték meg a rácokat, és szétkergették tízezres seregüket.

Aztán Kuzman Todorović császári vezérőrnagy rácaival április 29-én Melencénél akarta útját állni Perczelnek, de az összecsapás döntetlenül végződött. Bem csapatai a Bega-csatorna mentén közeledtek, ahol Facset és Vaskapu között a temesvári védősereg gróf Christian zu Leiningen-Westerburg vezérőrnagy – a magyar oldalon küzdő gróf Leiningen-Westerburg Károly unokafivére – vezette dandár akarta megállítani, ám Vajszlovánál áttörte védelmüket, így a császáriak Temesvár alá hátráltak. Feltartóztatásukra Vécsey csak egy dandárt küldött, így az ellenség akadálytalanul vonulhatott be Temesvárra.

A Temesköz megtisztítása

A két magyar tábornok április 30-án Zsombolyán találkozott, s abban állapodott meg, hogy Bem az Orsovánál ismét betörő Ignaz Dammwalden von Malkowsky császári altábornagy ellen vonul, Temesvárt zárolja, míg Perczel Todorovićcsal veszi fel a harcot. Per­czel május 7-én Tomasevácnál támadta meg a rácokat, szuronnyal piszkálta ki az ellenséget, amely fejvesztve menekült. A felbomlott csapatok a Szerémségbe és a Szerb Fejedelemségbe hátráltak, a népfelkelők hazaszállingóztak. A honvédek bevonultak Pancsovára, ahol rengeteg rác menekült tartózkodott, de háborítatlanul szabadon engedték azokat. Közben Bem sem tétlenkedett. Előbb Malkowsky és a rác-császári erők egyesülését akadályozta meg Fehértemplomnál. Másik dandára a Temesvár előtti Teregovai-szorost zárta le, az erőd alatt háromezer honvéd megfigyelésre maradt vissza. Bem maradék erőivel maga is Fehértemplomba tartott. Vécsey erejének zöme északról zárolta Temesvárt, kisebb része Arad alatt maradt. A temesvári védők május 3-án Freidorf mellett kísérletet tettek a bekerítés áttörésére, de nem jártak eredménnyel, így visszahúzódtak a várfalak mögé, amelyet a szabadságharc végéig magyar ostromgyűrű vett körül. Miután Bem Todorović egyik különítményét szétszórta, Malkowsky rájött, hogy a honvédek az oldalába és a hátába kerülhetnek, így elhagyta az ország területét. Bem harc nélkül szorította ki az ellenséget, május 16-án Orsova is magyar kézre került.

Az orosz intervenció ügye

A magyar politikai vezetés már tavasz óta érzékelte, hogy a Kossuth által 1848. július 11-én vizionált orosz intervenció bármikor bekövetkezhet. Az 1833. évi münchengrätzi egyezmény értelmében Ausztria számíthatott az oroszokra, de nem óhajtotta lekötelezni magát, ráadásul Anglia és Franciaország jóváhagyása nélkül e fegyveres akció nemzetközi konfliktust robbanthatott ki. A magyar fél arra számított, hogy a dunai fejedelemségek orosz megszállása és a cári csapatok erdélyi megjelenése angol és francia nemtetszést von maga után. Március végére Bécsben is rájöttek, hogy a császári hadsereg egyedül nem birkózik meg a honvédsereggel. Előbb úgy vélték, a bukovinai és a galíciai császári csapatok helyébe kérnek orosz erőket, ám Alfred zu Windisch-Grätz herceg tábornagy legalább 50 ezer cári katonára számított. A tavaszi hadjárat magyar sikere, párosulva a trónfosztással, angol és francia intervenciós jóváhagyást eredményezett, mivel egyikük sem akarta az európai status quót felborítani. Az előkészítő tárgyalások március vége óta tartottak, miközben több alkalommal kérték a cár segítségét. Az osztrákok egy pár tízezer fős, császári parancsnokság alatt működő segélyerőt igényeltek, mert úgy vélték, hogy ha a Habsburg Birodalom „idegen segítség igénybevételével elismeri, hogy képtelen a saját házában rendet teremteni, akkor bel- és külföldön elveszti minden hitelét”. A cár azonban úgy döntött, akkora erőt küld, amely önmagában is képes a magyar hadsereget legyőzni, így 200 ezer katona küldését határozta el, 60 ezret pedig készültségbe helyezett. Maga I. Miklós erről így írt: „Ha már nem boldogulnak egymagukban, s a mi segítségünket kérik, engedjék meg, hogy én döntsem el, hogyan segítsek rajtuk. Beavatkozásunknak erőteljesnek, mindent elsöprőnek s nem részlegesnek kell lennie.” Az oroszok megállapodtak a törökökkel, egyenlő jogokat biztosítanak számukra a dunai fejedelemségekben. Anglia attól tartott, további orosz expanzió következik be a Balkánon, de a magyarok ellen indítandó cári támadás megnyugtatta a szigetországot, mert érdeke volt, hogy a Duna-medencében Habsburg-uralom maradjon. Lord Palmerston brit külügyér ekkor mondta az orosz nagykövetnek: „Talán igazuk van, de végezzenek velük [mármint a magyarokkal] gyorsan.” Vagyis segítsenek az osztrákoknak, és rögvest húzódjanak vissza határaik mögé.

Időközben Komárom alól a magyar fősereg május 4-én érkezett meg Buda alá. Az erősséget ötezer katonájával Heinrich Hentzi von Arthurm császári vezérőrnagy tartotta. Görgei felszólította az erősség átadására, mire a védők parancsnoka válaszul bombázni kezdte és rommá lőtte a klasszicista pesti Duna-sort.

A honvédeknek csupán tábori tüzérségük volt, előbb azokkal próbáltak rést törni a várfalakon, aztán a Komáromból megérkezett és a Nap-hegyen tüzelőállásba vont ostromlövegek kezdtek romboló munkába. Május 17–18-án sikertelen rohanták meg a várat, így a fővezér május 21-ére tűzte ki a döntő roham idejét. Ennek kezdetéről szentkirályszabadjai Karsa Ferenc, a hajdúsági 52. honvédzászlóalj hadnagya így írt: „Éjfél után 3 óra. A Svábhegyről három rakéta száll fel; a magasban mind a háromból csillagok lökődnek ki. Mi volt ez? Erre az ostromágyúk, valamint a környös körül felállított ütegek háromszor egymás után sortüzet okádnak. A honvéd zászlóaljak tömegeiből felhangzik a jelszó: Éljen a magyar! Az Isten és a szabadság nevében »előre, honvéd!«” Az I. hadtest a Fehérvári rondellától délre húzódó rés megmászására készülődött, a II. hadtest a vár déli része, míg a III. hadtest a Bécsi kapu és az Esztergomi rondella közötti falszakasz ellen indult, Kmety György ezredes önálló hadosztályának feladata pedig a vízivárosi védmű megrohanása volt.

Szűzmáriás lobogó Buda ormán

Görgei a svábhegyi Óra-villa teraszán felállított távcsövén keresztül figyelte az eseményeket. „Négy óra lehetett. A hajnal első sugárai már kisütöttek. Ott, ott! mond Görgei, pillanatra kigyúlt arczczal, ott lobog a nemzeti tricolór! Éljen a honvéd!” Nagysándor József vezérőrnagy I. hadteste csak nehezen jutott fel a falakra, mert rohamozó honvédeit szemből és oldalról is tűz alatt tartották. Ettől függetlenül reggel 5 órakor jelentette: „Ha Isten is úgy akarja, tartani fogjuk magunkat a várban, melynek egy részét, az istállók táját kilenc zászlóalj hadtestemből már elfoglalta.”

A debreceni 28. honvédzászlóalj zászlóaljsegédtisztje, Rónay János főhadnagy az elsők között jutott be a várba. „Hiába volt ekkor már minden védelem és romboló törekvés, a rés bevétetett – emlékezett vissza –, s ott lengett a Teleki-ház közelében a várfalon Püspöky Grácián 47. zászlóaljbeli zászlótartó által már elébb, a felvonulás után feltűzött trikolór. Ekkor kezdődött a kemény és irgalmatlan megtorlás. Különösen az említett rondellában, honnan azt megelőzőleg tömérdek kő, gerenda s kézigránát dobatott reánk, s nagy pusztítást tett közöttünk. Itt nem volt kegyelem.

S bár a rés és az a körüli falak be voltak véve, a falakról és a résről leszorított ellenség beljebb mégis, bár csekély ellenállást próbált.”

A II. hadtest csapatai is ekkor jutottak be a várba a nyugati nagy falközben húzódó várkertnél, ahol az ostromlók egymás vállára állva mászták meg a falakat, miközben bajtár­saik szétroncsolódott holttestei és a sebesültek között bukdácsoltak. A Ferdinánd kapura létrákon keresztül jutottak, attól keletre a lerontott várfalat mászták meg, s itt a császáriak rövidesen megadták magukat. A III. hadtestet Knezić Károly tábornok helyett – aki nem vállalta a végső rohamot, mert öccse a védők között szolgált – gróf Leiningen-Westerburg Károly ezredes vezette, és a „borzasztó tüzelés és rettenetes golyózápor” dacára bevették a Bécsi kaput. Honvédei az Úri és az Országház utcán keresztül törtek előre a Szent György tér irányába, ahol a császáriak két tűz közé kerültek. Hentzi kivont karddal vezényelte a téren összetorlódott négy század gyalogságát, „Csak előre! Rohamra, fiúk! Kell, hogy kidobjátok őket” – kiáltotta, amikor a halálos sebet okozó puskalövést kapta. Emberei oroszlán módjára verekedtek, de reggel 7 órakor megadták magukat, Hentzi is ekkor esett fogságba. A vízivárosi védművet Kmety foglalta, miközben Alois von Allnoch ezredes megpróbálta a levegőbe röpíteni a Lánchidat, ami szerencsére nem sikerült, de a robbanás a halálát okozta.

A kiégett palotát még tartották a császáriak, de végül belátták, értelmetlen a további vérontás, és kitűzték a fehér zászlót.

A honvédek parancsba kapták, hogy foglyot nem ejthetnek, s a vérszagtól, halott bajtár­saik látványától és a gyilkolástól megrészegülve végeztek egyes csoportokkal, ám többnyire megkímélték a fegyvereiket eldobálók életét, ami Leiningen lélekjelenlétét is dicsérte, annak ellenére, hogy később az osztrák lapok pont az ellenkező híreket terjesztették róla. A szabadságharc legrövidebb várostroma 17 napig tartott, és a döntő roham 368 honvéd életét követelte, miközben a várőrség 432 katonája esett el, a többiek fogságba kerültek. A győzelmet tömeges kitüntetés­adományozás és előléptetés követte, így kapta meg Görgei altábornagyi előléptetését és a magyar katonai érdemjel 1. osztályát, amelyeket köszönettel vett, de nem fogadott el.

E diadalt árnyékolta be, hogy ugyanezen a napon Varsóban az ifjú osztrák császár Európa zsandárjának segítségét kérte a magyarok legyőzéséhez. Hermann Róbert hadtörténész kutatásai szerint nem került sor a teátrális kézcsókra, de a segélykérés így is beismerése volt annak, hogy Ausztriának orosz szuronyok kellenek a győzelemhez. Május 21. így a magyar diadal mellett egyben a szabadságharc haláltusájának kezdetét jelentette.

Babucs Zoltán – mho

Hunhír.info